Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-07-22 / 29. szám
10,. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, July 22, 1971 VISSZHANG - “MOKUCITOL” ART BUCH WALD: A HÁZVEZETŐNŐ PROGRAMJA Olvasóim talán emlékeznek arra a cikkemre, amelyet “Májusi köszöntő” címmel írtam Farkas Imréről, a ma is friss és közszeretetnek örvendő “Mókuci”-ról. Aki Budapesten, köröndi — azóta Kodáíy-téri — lakásán két-három generációba belenyúló szellemével él és virul. És örvendezteti' a hozzá látogatókat, 92 éves korában. Mak éppen vakációra utazásom előtt — minden más postát’'elterelően — egyedül egy ledét kopogtatott be hozzám. De ez aztán annál inkább pótolt mindent. Igen, az ő levele. Mintegy visszhangként májusi cikkemre. És 'hogy még egy másik “éppen”-rőb is említést tegyek ! Éppen művészbarátaimhoz készültem, úgy félig, nyári elbucsuzásra. Ahol, mint általában lenni szokott, nagy vita volt az esztétikai mérlegelések körül, ez alkalommal. Ennek befejeztével a kedves arcok között rátértem a zsebemben és levéllel együtt meghúzódó dobogó szivem möndanivalójára. Bizony, egyszerre kikerekedtek a mosolyok, Farkas Imre említésére. Feledve minden más egyebet. Igen, a jelent, vagy a tegnapot. S talán a holnapot is. Mert valahogy igy parancsolja a levél írójának személye. Aki az ilyen érzéshullámokat időkön túl, igy tudja összekötni. S mi lehet nagyobb ható varázs, mint az ilyesmi. Teremtő, alkotó müvészlelkekre. Ajíik mindennapi életüket próbálják élni, távol otthonuktól. De életük, nem csak maguknak kiszakított darab, hanem csupa sejtés és remé-Irta: IVÁNT ZOLTÁN lés, hogy ők is fennmaradnak, valahol, valami miatt, haláluk után. És e sejtésben kétszeres az örvendezés afelett, hogy van valaki, akinek mind ez, idő és történelmet átfogóan sikerült is. Iráni Zoüau Mutatom a levelet. És a sorok olvasása, inkább átfutása nyomán, hallatszanak a felkiáltások. — Még él ? ... Csodálatos. Ilyen gyöngybetükkel ir. — Tavaly látogattam meg. Képzeljétek, még zongorázott is. S micsoda fiatalos lendülettel. Az ifjúkoromat láttam benne, a játékában. Pedig akkor már magam is eldalolgattam az ő ismert nótáit. És igy folytatódnak a csodálkozások. Hogy ez szinte hihetetlen, de mégis igaz, hiszen itt a levél, mai pecséttel, és ha már igy van, akkor újra ellátogatnak hozzá ha arra járnak. Valamiért vai'ázslatos hangulatot teremtett ez a levél. Azok előtt, akik látták. Én, kissé zavartan mentegetem magamat. Hogy mindez nem kérkedés, igy mutogatni levelét. Hiszen egy hosszú életen át, akadna kis “múzeumomban” elég látni való. Neves emberekkel, tudósokkal, festőkkel, művészekkel tett érintkezéseim kapcsán. Ez azonban más. Valami egészen más. Farkas Imre személyét tekintve S mindjárt igyekszem meg is magyarázni amit érzek. — Tudjátok — fogok bele, nem kis izgalommal — a nagyvilág úgy általában olyan, örök időktől fogva, hogy abban az az egyedi teremtmény, mely magát kifejezni akarja, rámért idejében hírnév, elismerés, tisztelet, megbecsülés szerzésének hatása alatt áll. Ez és ilyesféle a motorja cselekedeteinek. Az arcok, melyek Farkas Imre említésére egyszeriben mosolyra fordultak, most érdeklődéssel néznek rám. — És az ő motorja mi volt? — Na mond, kiváncsiak vagyunk. — Hát igen, barátaim, vagy úgy is mondhatnám, “gyermekeim” — feleltem izgatottan. — Az ő motorja mindennél több volt. A szeretet! Nem az után vágyott, hogy tiszteljék, becsüljék, hanem azért, hogy szeressék... Amit a legnehezebb elérni. És amikor a lélegzetvételnél megállók, kórusban teszik rá a pontot: — Igaz, úgy van... És ő el is érte ezt, maradék nélkül. Baráti arcok között még sokáig reszkető kézzel tartottam a levelet. Mert ha mindenki, aki valaki volt, van és lesz, ilyen megkülönböztető igényességgel fogna álmai megvalósítása után, az élet terhe egyszeriben könnyebbé válna. Számunkra, örök jövők és menők között, a mindenkinek adás fényében. Ahol talán még elkerülheti a halandót az a sántító igazság, hogy a hatalmi szabályok úgy általában nem szoktak kötelezőek lenni azokra, akik azokat hozták. “Csak” azokra, akiknek előírják... Mi kell az ilyen különös életpálya, titok megfejtéséhez? Minden máson túl, — szerencsén, tehetségen — az, hogy szivet tudjunk belevinni abba, amit csinálunk. A csak “adni akarás” és “nem kapás” gondolatával. . íme, mi távolélők és köztünk a toliforgatók, milyen különös büszkeséggel olvashatjuk e levelet, mely Farkas Imréről való megemlékezésünkre visszhangként érkezett. Az egész levél csupán egy versszakasz. Példázva Íróját, hogy még a pár soros és nevét belefoglaló üdvözletét is rímben, ritmusban írja. Budapesten, 1971 junius havá-Barátaink, a Shaw házaspár, arról nevezetesek, hogy nincs televíziójuk. Azt állítják, hogy nem nélkülözik, van elég olvasnivalójuk, lemezeket hallgatnak, azonkívül, ha valahová meghívják őket vacsorára, kitűnő társalgási témának bizonyul az a tény, hogy nincs készülékük. Ezzel szemben van egy házvezetőnőjük, akit természetesen el kellett látniok egy tévé készülékkel, különben régóta faképnél hagyta volna őket. Shawék időnként kuncogást és kacagást hallottak házvezetőnőjük szobájából és feltételezték, hogy sok öröme telik a készülékből. De egy éjszaka megszólalt a telefen és egy hölgy jelentkezett az egyik közvéleménykutató cég megbízásából, aki tudni akarta, hogy Shawék melyik tévé programot nézik a telefonhívás pillanatában. — Nincs készülékünk, — mondotta Mrs. Shaw. — Úgy értsem, hogy az egész lakásban nincs egyetlen készülék sem? Mrs. Shawnak enyhe bűntudata támadt. “Nos, a házvezetőnőmnek van készüléke”. — És ő melyik programot nézi? — Igazán nem tudom, mondta Mrs. Shaw. — Volna olyan kedves és megérdeklődné nekem? Shawné megkérte férjét, nézzen be a házvezetőnő szobájába és tudakolja meg, melyik programot nézi Beatrice. Mr. Shaw pillanatokon belül visszajött. — Hogy egészen pontos legyek — mondotta — Beatrice nem néz semmit. De hiszen a készülék szól — mondotta Mrs. Shaw, — “Idáig hallom”. — Ez igaz, — mondotta Mr. Shaw. — Akkor miért vágsz olyan rejtélyes pofát? — Azt hiszem, a barátja van vele, — válaszolta Mr. Shaw és elmélázva felsóhajtott. — Megkérdezted tőle, hogy mit néz? ban, felénk, amerikai magyarokhoz szólva: Van olykor kék ég, noha őszi szél dúl. Van szép magyar szó, néha tengeren túl. Újságcikk? — Nem! Több. Hü magyar virág. Itthoni színnel éke3 cikkedet, hálás szívvel köszöni most neked Farkas Imre, a vén iglói diák! — Nem volt szivem hozzá. Amikor benyitottam, a szoba sötét volt és Beatrice önfeledten kacagott a sötétben. Igyhát, diszkréten betettem az ajtót. Azt hiszem jobb, ha személyesen nézek utána ennek, mondotta Mrs. Shaw. “Légy szives folytasd közben a beszélgetést a hölggyel’’. — Hello — türelmetlenkedett a hölgy a vonal végén —, meg tudták közben, hogy melyik programot nézi a lány? — Nem vagyunk biztosak benne, — válaszolta Mr. Shaw Valójában abban sem vagyunk biztosak, hogy egyáltalán bármit is néz. — Be van kapcsolva a készüléke ? — Be van kapcsolva, de az adás nagyon zavaros és semmi sem látható tisztán, a képen. > - ■ , — De a program nevét csak tudja? Mr. Shawt kezdte idegesíteni ez a kíváncsiság. “Madame, megpróbálunk őszintén válaszolni kérdésére. Hiszek a közvéleménykutatás fontosságában és nem szeretném önt félrevezetni. Ennyit mondhatok. A készülék be van kapcsolva, a lány a szobájában van, de amikor benyitottam, nem nézte a műsort. — Mit csinált? — Madame, ez nem tartozik az ön statisztikájához. Feltételezem, hogy önt csak a televízióval kapcsolatos kérdések érdeklik. Most pedig, ha lesz olyan kedves várni egy kicsit, a feleségemnek talán lesz valami közölnivalója az ön számára. Mrs. Shaw visszajött. — Nos, mit néz Beatrice? — tudakolta Mr. Shaw. — A barátját, aki éppen távozni készül — mondotta dühösen Mrs. Shaw. Mr. Shaw beismételte a telefonba: “Házvezetőnőnk a barátját nézi, aki éppen távozik”. — Nem hiszem, hogy van ilyen program — mondta a lady a vonal másik végén. — Nos, jöjjön át hozzánk, — mondta Mr. Shaw — és győződjék meg személyesen. TERJESSZE LAPUNKAT LELKI KLINIKA (Folytatás a 9-ik oldalról) vendéget hívnánk meg. A férjem nem akar belemenni, azt mondja, hogy ez sokba kerül és nem kelthetünk ilyen sokat. Szeretném tudni a véleményét és hogy mibe kerülhet. VÁLASZ — Esküvő-rendezésben nem vagyok szakértő, de 100-120 vendéggel, zenével, virággal és a többi ilyenkor szokásos velejáróval 2000 dolláron alul aligha usznák meg. A férje pénztárcáját sem ismerem, nem tudom, mennyi neki a “sok”, de azt hiszem, ő jói tudja, mennyit költhetnek. Megértem, hogy szép emléket akar adni a lányának, de higyje el, az esküvő akkor is szép emlék, ha nem rendez nagy “felhajtást”. Ne keverjék magukat anyagi gondokba. Az ismerősök miatt pedig ne szégyellje magát. Elvégre a lányuk esküvője lesz, nem az ismerősöké.
