Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)

1971-12-30 / 52. szám

6. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Dec. 30, 1971 EMBEREK ÉS ESETEK B O Z S I Irta: HALÁSZ PÉTER Vasárnap reggelenként a lakásommal szomszé­dos földalatti-villamos állomásának előcsarnoká­ban megvásárolom a Times-t és a Daily Telegra­­phot s hónom alatt a lapokkal besétálok a szemközti Kensing­ton parkba. Ha süt a nap, akkor leülök Victoria királynő hajdani kertjében, nyári palotája tő­­szomszédságában, tapasztalatom szerint ebben a környezetben a * leglehangolóbb újsághír is kap valamelyes méla rezignációt, bölcsen beletörődő perspektívát. Csodás hangulatú kert, puhán fölissza a mellette húzódó Bayswater Road gép­kocsi robaját, építkezések torony-daruinak nyi­korgását, odaáll az ember és a világ közé, a nagy­szülő megértő vigaszával és féltésével. Akármi­lyen elnyűtt lelkiállapotban lépek be ebbe a park­ba, tiz lépés után flefrissülök. Idö-fölöttisége te­­rzi oly megnyugtatóvá, készsége, mellyel mene­dékjogot nyújt, kolostori békéje, amelyben nincs kérdés, csak gyöngéd tanács: — Pihenj meg, fiam. Ezen a vasárnapon is besétáltam tehát, kezem­ben a Times-szal és a Telegraph-al a Kensington Parkba és nekivágtam az egyik keskeny ösvény­nek. Egyszerre csak felkaptam a fejemet és kes­­kenyrevontam a szememet és meglepetésemben majdnem fölkiáltottam, mert hiszen ugyanezen az ösvényen, tőlem, vagy százméternyi távolság­ra, szembejött Bözsi. Ugyanazt a zöld kalapot hordta, amiben legutóbb láttam, egy kicsit csá­­lésan állt a fején, a vörös haja is eléggé rendet­lenül buggyant ki a kalap alól, sál volt a nyaká­ban, átmeneti kabátot viselt és lapossarku cipőt, igen, szakasztott úgy öltözve, mint akkor, hanya­gul, lazán, nem-törődőn és belenyugvón, vénlányo-AZ 1971-ES ÉV MÉRLEGE Az 19'71-es év meglehetősen eseménydus esz­tendő volt külföldön és belföldi vonatkozásokban egyaránt. A vietnami háborúval kapcsolatban az történt, hogy Nixon elnök jelentős mértékben csökken­tette a Vietnamban állomásozó amerikai katonák létszámát. Lehet vitatkozni affelől, hogy a csök­kentés mértéke elegendő-e, vagy sem, tény azon­ban az, hogy a csökkentés folyamatban van. A közelkeleti fronton az történt, hogy valójá­ban nem történt semmi, a látszólagos nyugalom mögött bármelyik pillanatban fellángolhat a há­ború. A jelek arra mutatnak, hogy ebben az esetben Jordan nem venne részt a háborúban — a múlt keserű tapasztalatain okulva. Az India és Pakistan közötti háború végétért 15 nap alatt. Mostanában általában nem tartanak hosszú ideig a háborúk. Sokan azonban úgy vélik, hogy az India és Pakistan közötti háborúnak csu­pán első szakasza fejeződött be. A légkör min­denesetre feszült és egyáltalában nem lenne meg­lepő, ha az 1972-es esztendő uj háborút hozna India és Pakistan között. Belföldi vonalon: Nixon elnök gazdasági pro­gramját, amelynek első fázisa, a “fagyasztás” vé­gétért és most a Második Fázis van folyamatban, még korai lenne bírálni. Az eredményt majd ké­sőbb látjuk csak. Az amerikai elnök közeledni próbál a Szovjet­unióhoz és vörös Kínához — a közeledés és a híd­építés folyik, a két kommunista ország részéről kevés hajlékonyság mutatkozik. san és agglegényesen, mint aki tudja, hogy már amugysem megy férjhez, fütyül az egészre, csú­nya lány sohse öltözzék gondos pedantériával, mert hangsúlyozza az ellentétet önmaga s ruhája megjelenése között, csúnya lány hagyja körül - repdesni magát rendetlenséggel, bolondos kis hol­mikkal, buta kalappal, lenge sállal, laza kabáttal és rengeteg humorral, csúnya lányt megszépíti a humor, attól válik mesés királykisasszonnyá, csakúgy, ahogyan a szépséges butalány hamar szürkül unalmas bálvánnyá. Humora pedig, az bőséggel van Bözsinek. Gúnyos és öngunyos, ve­­séző humora, ezért szerette mindig annyira anyám, úgy kacagott Bözsi egy-egy megjegyzése után, hogy könnyes lett tőle a szeme és akkor az­tán Bözsi is elnevette magát, azzal a sajátos, re­kedt, bronchitises nevetésével, minthogy Bözsi állandóan cigarettázott, nem is emlékszem rá másként, mint hogy cigaretta füstöl az ujjai kö­zött, vagy a szájasarkában. Anyám is cigarettá­zott, nem sokat, talán hat-nyolc cigarettát szívott naponta, szopókás Mirjamot. S volt egy idő, ami­kor rosszul ment a sorunk és engem küldött le a trafikba: — Két szopókás Mirjam! — mondta. Úgy emlékszem, hogy kilenc fillérbe került két szopókás Mirjam, négy és fél fillérbe darabja, a két cigarettát a trafikos belecsavarta egy kis da­rabka papírba és azzal siettem haza. Szembejött tehát Bözsi a Kensington Park ös­vényén, anyám hajdani legjobb barátnője, akivel a barátságuk még otthon kezdődött, szülőváro­sukban, Nagyváradon. Hárman voltak barátnők, Anyám, Bözsi és Bözsi nővére, Boriska, aki tani­­tónőképzőt végzett, férjhez is ment, de aztán el­vált, elemi iskolában tanított. Boriska nem volt széplány, de azért talán egy parányit csinosabb, mint Bözsi, vörös haja volt neki is, zöldeskék sze­me, de a kedélye, az nem volt oly szikrázóan ele­ven, mint a Bözsié, Boriska melankolikus volt egy kicsit, talán azért, mert a parányi csinossá­gáért, humorából kellett cserében áldoznia, talán a sikertelen házassága miatt, talán az elemista kölykök komiszkodásai tették borongóvá. Hár­muk között anyám volt a széplány, igazi erdélyi szépség, gesztenyebarnahaju, szelid-barnaszemü, fehérbőrű, “Jolán csudálatosán szép lány volt” — mondogatták nekem, akik ismerték otthon, Vára­don, lánykorában “igazi büszke szépség”. Pestre ment férjhez, otthagyta Váradot, s aztán évek­kel később Bözsi és Boriska is Pestre költöztek, Boriska tanított, hogy Bözsi mit csinált, arra nem emlékszem, gyakran jött fel hozzánk, apám mula­tott rajtuk, hangsúlyozott reverendával csókolt kezet, apám nagyvárosi ember volt, amatőr vívó, vállalati igazgató, Felekynél szabatta a ruháit, Rechnitzernél varratta az ingeit, antilop felső­­részü, gombos cipői voltak Csákánytól, Essex-au­­tója volt, mikor az autó még ritkaságszámba ment. Zárkózott ember volt különben, érzelmeit sohsem mutatta, egyszer láttam csak sirvafakad­­ni anyám temetése után, pedig akkor már hat éve elváltán éltek. 1942 telén volt, akkor halt meg anyám, negyven egynéhány éves volt és akkor láttam utoljára Bözsit is, a rendetlen, vöröses ha­jat, a csáléra álló kalapot, kusza kis sálat a te­mető hidegében, s nem emlékszem rá, hogy vala­ha is láttam volna később. Igen. 1942 volt, annak maholnap harminc esztendeje és most itt jött Bö­zsi, szembe a Kensington Parkban, ugyanabban a kalapban, kabátban, s mindjárt mellém ér és megtorpanok, már a torkomban dobog a szivem, Bözsi, megismersz-e, nem tudtam, hogy itt élsz Londonban, mióta vagy itt, hol lakói, mindjárt lelkendezni kezd majd és rekedten fölnevet és ci­garettára gyújt, szopókás Mir janira talán és az­zal a kedves, elhúzott, erdélyi beszédmódjával el­meséli, hogy mi minden történt azóta . . . Bözsi mellém ért és akkor már láttam, hogy Bözsi nem volt Bözsi, láttam, amit a közeledés utolsó pillanatában már úgyis tudtam, hogy nem lehet Bözsi, hogyan is lehetne, hetven esztendős is elmúlt azóta, öregasszony már és én, a régi negyven évvel ezelőtti Bözsit láttam szembejön­ni. Az asszony, aki közönyös arccal elhaladt mel­lettem, nem is hasonlított rá, idegen, merev arc, a haja sem vörös, a kalapja sem ül betyárosan a fején, délelőtti parki sétára öltözött angol hölgy, miért emlékeztetett távolról Bözsire? elgondol­kozva lépkedtem tovább, s eltűnődtem azon, hogy néhány másodperc alatt emlékeknek micsoda ör­vénylése támadt bennem mindössze attól, hogy megpillantottam valakit, aki nem is az volt, aki­nek véltem. Néhány^ másodperc alatt végigciká­zott bennem az anyám ifjúsága, élete, halála, hangok, nevetések, rég elszállt cigarettafüst aro­mája, két szopókás Mirjam, apám mozdulatai, szabójának, ingvarrójának a neve, a cipőit lát­tam, vivóplasztronjában láttam az FTC-klubban, irodájában, a szürke Essex volánja mögött, anyám temetése után, amikor azt mondtam ne­ki : “Most tehát ketten maradtunk” és akkor egy­szerre felkapta a fejét és sirvafakadt . . . öt­­tiz másodperc alatt végigviharzott bennem a kü­lönös, fájdalmas, hányatott életünk. Beborult az ég, eső kezdett szitálni, az órámra néztem: reggel féltiz. Hazamentem a vasárnapi újságokkal és leültem olvasni. Nyolc-tiz nappal később levelet kaptam Pesten élő nagybátyámtól, anyám fivérétől. A levele vé­gén föltette a kérdést: emlékszem-e vajon Bö­zsire? A kérdést olyan óvatosan teszi föl, hogy érezhető belőle: nem hiszi, hogy emlékszem. Hoz­zá is teszi magyarázón: legjobb barátnője volt anyádnak. Azért kérdezi, Írja, mert most szegény Bözsi meghalt. Erre a levélre jóidéig nem válaszoltam, s mi­kor végre írtam, akkor is töprengtem egy dara­big, emlitsem-e, hogy Bözsi szembejött velem a Kensington Parkban? S aztán megírtam mégis, néhány mondatban csak. Hogy vasárnaponként rendszerint besétálok a Kensington Parkba, pi­henni egy kicsit az időtlenségnek e csöndes oázi­sán, s akkor látni véltem valakit, aki annyira emlékeztetett Bözsire. Pedig azt megelőzőn nem gondoltam rá sohasem. Talán azóta sem jutott eszembe, mióta utoljára láttam. Harminc évvel ezelőtt. Különös. A nagybátyám hamar válaszolt. Igen, irta, elég­gé különös. Minthogy Bözsi vasárnap halt meg. Pillantásom elkalandozott a levélről és arra gondoltam, hogy megkérem a következő levelem­ben: érdeklődje meg, hány órakor? Hány órakor halt meg Bözsi? De aztán letettem róla. Nem kérdeztem meg. És nem kérdezem meg sohasem. ANDRÁSSY LAJOS: Óéy bucsuzóján Hóezüst sugárút szikrázik a fényben mint a csillagszórós fénvhidak az égen . . . óév bucsuzóján Újév születésén ülj le ide mellém nézz igy a szemembe s mondd: ugye nehéz volt? — Nehéz is volt szép is igy is a mienk volt . . . lehessen majd könnyebb két szép gyermekünknek könnyebb s gazdagabb is csak el ne feledjék soha ne tagadják: nehéz volt, de szép is ... Hilán Pét«

Next

/
Thumbnails
Contents