Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-23 / 51. szám
Thursday, Dec. 23, 1971 MAGYAR HÍRADÓ 15. oldal ‘ AZ ORVOS KARÁCSONYA Az ablaknál állt és lenézett az utcára. Mit is tehetett volna? Egyedül volt és semmihez sem volt kedve. Az ünnepekre még délben, hazajövet a rendelőből vásárolt be. Nem sok kell egy magános férfinak. Az előbb eszébe jutott; néhány fenyőgallyat kellene még venni, meg gyertyácskát, hiszen ma van karácsony estéje, a szent este. Akkor állt föl az újságok mellől és jött ide az ablakhoz kikémlelni, hogy milyen kint az idő. De ez csak időhúzás volt. Igazában semmi kedve nem volt fenyőért lemenni. Kesernyés mosollyal morfondírozott: megérné-e karácsonyi hangulatot teremteni? Bent a szivében nincs karácsony — csak fáradtság, fásultság és sivárság. Pedig másképp is lehetne. Ó, ha itt lenne a gyermek meg az asszony! Akkor lenne értelme. Akkor lenne karácsony! Négy hónapja, hogy elment itthonról. Elvitte a kisfiút is. Csak egy levelet hagyott, amelyben bejelentette, hogy válni akar. A.zöta folyik a per, amit ő el fog veszíteni, mert nincs ereje azok ellen küzdeni, akiket szeretett és még ma is szeret. Jó lenne már abbahagyni az egészet végleg. Az ötödik emeletről furcsán nézett ki az utca. Mélyen lent egy szürke kanyargós esik, amelyen néha egy-egy jármű kúszik végig. Most kihalt volt. Igen, az emberek ilyenkor behúzódnak a meleg lakásokba: örömre, szeretetre várva. Csak néhány nagymama sétált a kisunokákkal. Otthon ezalatt díszítik a karácsonyfákat. Mennyi ragyogó gyermekarc fog ma este a karácsonyfák alatt állni! Hány boldog szülő fog gyönyörködni gyermeke örömében! Vajon az övéi boldogok lesznek? Kisfia megkérdi-e: ... és Apu hol van? Mit fognak rá válaszolni? Megborzongott. Fázott. Felvett valamit, fotelt húzott az ablakhoz és cigarettára gyújtott. Elmerengett. Nem igy képzelte az életét. Nem hitte volna, hogy valaha is idejut. Elhagyták azok, akiket szeretett, akikért élt, akik élete értelme voltak. Mit meg nem tett értük? Mennyi túlmunkát vállalt, hogy mindenük meglegyen. És minden hiába. Még nyáron tervezte, hogy karácsonyra egy kis mozdonyt, kocsikat meg síneket vesz fiának. Most együtt játszhatnának. Majd régi karácsonyok jutottak eszébe. Legrégibb emlékei, amikor apja és anyja még fiatalok voltak és erősek: szikrázó autó, kis nyuszi bársonyból, egy kis fehér dob két verővel, és sok cukor meg csoki, és Anyu csókja és a “Mennyből az angyal” dallama. Azok voltak az igazi boldogság percei. Akkor úgy gondolta, ha majd felnőtt lesz, még boldogabb lesz: a gyermekes, szaloncukros, kicsi boldogság mögött igazi boldogságra fog lelni. De hol van ez ma? Voltak pillanatok, amikor úgy érezte: megtalálta. De most mindennek vége. Amit épített, azt egy asszonykéz összezúzta ... De miért? Vagy azok a régi karácsonyok voltak az igaziak? A Jézuskához irt levelek áhítata? A betlehemes gyermekek fából faragott és festett Szent Családja?A karácsonyfát hozó angyalkák meséje? Igazi karácsony nincs is? Milyen jó lett volna gyermeknek maradni. Akkor még tudott hinni, valami nagy gyermeki hittel Istenben. Aztán jöttek a tanulás és a kételkedés évei. Érettségi, szigorlatok az orvosi egyetemen. Úgy érezte: érti az élet értelmét, mert elleste titkait. Elég erősnek érezte magát ahhoz, bog megteremtse a saját boldogságát, a maga “szent családját”. De most csak romhalmazok vannak. És nincs ereje a romokat eltakarítani és valami újat építeni .. . Az utca már teljesen elhagyott volt és olyan mély onnan az ötödik emeletről. Valami iszony fogta el és önkéntelenül hátrább húzódott. A mélységtől-e, vagy az egyedülléttől? Lehet, mind a kettőtől. Kint kigyultak a lámpák és a neonok is vibráltak már. Este volt. Vaesfcráeni kellene. Kiment a konyhába és szardíniát nyitott. Néhány falat után abbahagyta. Nem volt éhes. Újra rágyújtott. Bekapcsolta a TV-t. De az nem tudta figyelmét lekötni. Nem érezte jól magát egyedül, vágyott az övéi után. Nem volt nyugta, maradása. Hirtelen elhatározással felöltözött. Lement a kocsijához és elindult. Csavargók egyet. Ezzel is múlik az idő. Közben újra megpróbálta rendezni a gondolatait: — Ági csak azért jött volna hozzám öt éve, mert orvos vagyok, mert lakásom, kocsim, volt és jó fizetésem ? Lehet ilyet hideg kiszámitással tenni? Aztán megszületett a kicsi. Mindenük megvolt: ruhák, társaság, bejárónő. Aztán Ági tanulni akart. A nyáron végzett. Talán úgy gondolta, hogy most már nincs rám szüksége? Amit akart, azt elérte és most megy a maga utján? Hogyan tudta eddig hazudni a szeretetet és a szerelmet? Még a gyermek sem tartotta vissza elhatái'ozásától, hogy válik. És azok a vádak! Csakhogy a gyermeket és a lakást megszerezhesse! Úgy érezte: legjobb lenne mindent befejezni. Azt sem tudta, merre jár. A várost már elhagyta. Valami falukon ment át. Egyre nagyobb gázt adott. Száz felé járt a sebességmérő mutatója. Tudta, hogy veszélyes ilyen utón igy menni. De nem érdekelte. Kívánta a veszélyt. Most egy defekt vagy egy csúszás és mindennek vége. Az agya hideg volt — nem riasztotta semmi és abszolút nyugodt volt. Valami dac, vagy düh volt benne: szembeszállni mindennel — még a halállal is . . . A fényszóró csóvájában egyszer csak egy hadonászó kucsmás ember került. Megállást intett. A fék csikorgóit, a kocsi fara csuszkáit. Az ember zihálva futott felé, szemében rémület. Lehúzta az ablakot. Mit akar? — Uram, az Istenre kérem, segítsen rajtam. Nagy baj van. Itt lakom az ut mellett. A feleségem most szül. Orvos kellene, vagy ha bevinné a kórházba. A szomszédok mind elmentek . . . ma még autó sem jár erre. Tegye meg, megfizetem . . . — Kérem én orvos vagyok. Üljön be és mutassa az utat. A házhoz érve a táskája után nyúlt. Bent egy nagyobb gyermek aludt a konyhában, a szobában az asszony jajveszékelt. Pillanatok alatt felmérte a helyzetet. Az asszony kimerült és a szülés előrehaladott — Azonnal meleg vizet, lavórt, törülközőt, szappant, lepedőket! — adta ki a parancsot. Az ember már hozott is mindent. — Messze van ide a kórház? — Vagy húsz mérföld. — Arra nincs idő. — De a gyermek rosszul helyezkedett. Tudta, ha most ő nem segíthet, nagy veszélybe kerül az asszony, de főleg a magzat. Döntött. Hosszá kell kezdeni. Injekciókat adott. Parancsszavak röpködtek, az ember segített. Műszerek csillogtak. Veríték lepte el. Két élet van most a kezében. Mit tanácsol ilyenkor a könyv? Mikor volt ilyen esete? A klinikán nem találkozott vele, pedig három évet töltött ott. Igen megvan, csak ezt lehet tenni . . . És aztán minden könnyen ment. Egyszer csak egy vékony hangocska sirt bele az éjszakába. Itt van, megszületett. — Fiú — mondta az embernek. Az asszony álomba zuhant, a férj kérdezte: — Osztán nincs baja, mindene megvan? — Rég láttam ilyen szép gyereket. Az idő már hajnal felé járt. A hó hullani kezdett kint. A gyermek sirt. A kutya nyüszített. Az orvos kimerült volt. A férfi étellel kínálta és borral. Pénzt akart adni, de nem fogadta el. — Ez karácsonyi ajándék — mondta. Aztán rendbeszedte magát. Megnézte még egyszer az asszonyt, a gyermeket. A lelkére kötötte a férfinak: Holnap hozzon hozzájuk orvost, Elbúcsúzott a kocsiba ült. — A címét legalább doktor ur — kérte az ember. — Dr. Horváth vagyok. Itt a névjegyem Isten áldja! —Boldog karácsonyt a doktor urnák, integetett az ember. Hazafelé tartott. Már virradt. Úgy érezte, nem fáradt el. Amikor hazaért és a tükörbe nézett: karikás szemeket és sápadt arcot látott. Na, most délutánig alszom. Még félálomban arra gondolt, hogy a fiát nem adja oda, azért küzdeni fog. És úgy érezte, egy kicsit boldog is: adhatott valamit, és ez két élet megmentését jelentette. Milyen furcsa: boldogtalansága — most mások boldogságát szolgálta. Ha nem indul el . . . nem ér oda. Valami remény töltötte el: igen. Valaki boldogtalanságból és boldogságból sző valamit, amit életnek neveznek, ő is benne van ennek az Istennek a kezében. Furcsa dolog ez, de megnyugtató. Hogy is mondta a férfi: — Boldog karácsonyt? Úgy érezte, valahogy mégis része volt benne. Pungur József SZERETETBEN! Sokszor kimondjuk ezt a szót. Sokszor feleslegesen és igy csak lejáratjuk. Frázissá tesszük, amit mindig el lehet mondani. Teszünk szívességeket és szolgálatokat is egymásnak, de még ilyenkor is hányszor csak saját magunkat szeretjük ! Az igazi szeretet áldozatot hoz. Megosztja azt, amije van. Lemond a magáéról, hogy a másiknak is jusson. S szivére-váliára veszi a másik ember terhét, gondját, szomorúságát vagy örömét. Az igazi szeretet nem függ a másik ember személyétől. Nem számit, hogy kicsoda vagy micsoda, hogy kedvemre való-e? Nem döntő, hogy barátomról vagy ellenségemről, keresztényről vagy zsidóról vagy pogányról, hívőről vagy hitetlenről, evangélikusról vagy más felekezetűről van szó: a szeretet nem ismer ilyen határokat. Az igazi szeretet nem hagyja figyelmen kívül az igazságot. Bátran szembenéz vele. Azon fárad, hogy a bűnös felismerje és megbánja bűnét, s megtalálja a bocsánatot. Azon fárad, hogy mindenütt — kis és nagy közösségekben egyaránt — szűnjék az igazságtalanság. Odafordul még az igazságtalanokhoz is, hogy megszüntesse az igazságtalanságot. Az igazi szeretet nem látványos, de mindig hatalmas dolog, mert nem a fölöslegből, hanem a szükségesből ad. Éppen ezért mindenki lehetősége. Reuss András ANYANYELVŰNK: ŐSZINTÉN SZÓLVA Az “őszinte” szóval való visszaélés elég gyakori. Ilyen példákra gondolunk: “Őszintén szólva ez nagyon szép eredmény”; “őszintén meg kell vallanom, elismerrésre méltó munkát végeztek.” Ha valamilyen keserű, a magunk vagy mások számára kellemetlen igazságot mondunk akkor sem szükséges — ez a formula. Pl. “őszintén megmondom ezt gerinctelenségnek tartom.” Ahhoz viszont, hogy valakit megdicsérjünk, érdemeit elismerjük, józan ítélőképesség kell ugyan, de olyanféle erkölcsi bátorság, amilyet ez a nyelvi sablon sugall, őszintén szólva nem . .. Br. G L.
