Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-23 / 51. szám
8. oldal MAGYAR IHR* IW Thursday, Dec. 23, 1971 A vendégeskedés örömei Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Ahány ház, annyi szokás — tartja igen helyesen a régi közmondás, és ebben a megállapításban sok a megbocsátó szándék. Vagyis hogy hunyjunk szemet mások gyengéi, hibái felett . . . Egyik jellemző példa erre, mikor a feleség megkérdezi a férjét, hogy a barátját, a szomszédot miért nem hívta még egyszer sem vacsorára. Mire a férj a bajusza alatt mosolyogva igy válaszol: — Tudod lelkem ,azért nem hívtam meg, mert a szomszédom el van ragadtatva a felesége főzési tudományától. Azt hiszi, hogy senki nálánál jobban nem tud főzni. S most, ha megkóstolná a főztedet, rájönne, hogy a felesége egy egész életen át becsapta . . . Itt az emigrációban rengeteg dolguk akad a feleségeknek. Vegyünk sorra egy párat belőlük. Mindjárt itt van a férj karbantartása, aztán a kenyérkiegészitést jelentő munkavállalás és nem utolsó sorban a házi dolgok, sütés, főzés, mosogatás, takarítás. S tegyik hozzá mindjárt, hogy többnyire az asszonyok nyakába szakad a gyermeknevelés gondja-baja is. Szóval szegény aszszonynak alig akad pihenő ideje, még akkor se nagyon, ha mondjuk hetenként egy-egy napra sikerül bejárónőt kapnia. És most jön az a rész, amire ki akarok térni. Az úgynevezett házibulik, a vacsorák, a kártyapartik, a koktélpartik. Mindegyikre sütni-főzni kell, mert akkor igazi a koktélparti is, ha asztalra teszik a hideg dolgokat, a sülteket, a tésztákat és persze nem szabad elfeledkezni az ivásról sem. Ezt itt Kanadában teljesen angol mintára bonyolítják le. Bőven keverik a dzsint, a vodkát, a skót whiskyt narancslével, szódával, tonikkal és más különféle müvizzel, ahogy a vendég kívánja. Fölöttébb érdekesek a miniszterek és más nagyfej ü egyének konvencionális partijai. Igaz, újabban az ilyen rendezvényeken már megfizettetik az italfélét, a pártkasszának szüksége van a dollárra, s ha pénzt kell kiadni érte, hát ki iszik ? Pénzért ihat máshol is, ahol jobban érzi magát . . . Megfigyeltem egy ilyen kirívó szokást ezeken a koktélpartikon. A csaposlegény a jeget az ujjaival teszi a pohárba. Hiába kerestem itt a higéniát és a gusztust, úgy látszik az Ízlések mindenütt különbözők?! Sajnos, az emberek öregszenek és ezért egyre ritkul a házibuli. A szegény háziasszony inkább az otthoni munkát válassza, mint a bulit és már nem hangzik kedvesen a fülének a sok hazug dicséret és a bók. Az ilyesmik: “Milyen jól nézel ki, drágám!” “Milyen elegáns vagy!” “Megkarcsusodtál” és “Milyen remek a tésztád!” . .. Ezután pedig, akinek jó a füle, az meghallhatja, mikor elbúcsúznak a vendégek, alig lépnek ki az ajtón, máris megcsípik ilyesmikkel: “Ez a Teca is úgy megöregedett, hogy csupa ránc lett az arca.” “Hogy a nyakáról ne is beszéljek és azt a nyúlós, vacak tésztáját fel meri adni a vendégeknek!” “Nálam a kutya sem enné meg!” Szóval megváltozott a helyzet a partik körül. Nem rendeznek már sűrűn összejöveteleket, csak ritkán, de akkor kifizetődőén és kiadósán. Legutóbb egy olyan partira hívtak meg, ahol legalább negyvenen szorongtak két közepes nagyságú szobában. Élek ezzel a lejárt hasonlattal: Nem akadt egy talpalatnyi üres hely sem. A székeket is a szomszédok adták kölcsön. Elképzelhető, hogy milyen volt ott a társalgás, ahol más szájából kapkodták ki a szavakat. A zsúfoltság mellett Székely-Molnár Imre egy tanulságos dolgot láttam, amit érdemes feljegyezni. A meghívottak egymáson tettek túl, anynyi mindenfélével kedveskedtek a háziaknak. Kettős rendekben sorakoztak az asztalon a viszkis üvegek. A háziaknak legalább két évre nem lesz gondjuk pálinkára. De akadt olyan is, aki egy egész sült libát hozott. Mások nagy dobozokban hozták a tortákat. Hát igy is lehet partit rendezni. Eleinte én csodálkoztam, hogy itt az emigrációban honnan szedték fel azt a rossz szokást szeretett honfitársaink, hogy minden szomszédoláskor, partin, összejövetelen az ajándékozás játssza a főszerepet. A gyászoló családhoz is csak úgy illik beállítani kondoleálni, hogy ajándékot visz az illető. S most legutóbb egy nagyszerű háziasszony ujjitására hívták fel a figyelmet. A hölgynek valamikor köze volt a színpadhoz s ezért a művészet kapcsán meghívta az itt szereplő színésznőt vacsorára. A barátait pedig felhívta telefonon azzal az Ígérettel, hogy felejthetetlen élményben lesz részük. A művésznő külön előadást fog rendezni a számukra. Telefonbeszélgetés közben csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy ez a meghívás kapcsolatban van az ő családi ünnepével, mert éppen összeesik az ő születésnapjával. Ter-MARGIT — Kedves Homoki Erzsébet, a nővéremmel együtt jöttünk Amerikába, a bátyánk hozatott ki minket. Az édesanyánk nem él, édesapánk otthon maradt. Én 24 éves vagyok, a nővérem 27 éves. Megkaptuk a rezidenciát és dolgozunk. A bátyám és a sógornőm, aki igazán jó aszszony, nagyon jó hozzánk, berendeztek nekünk egy olcsóbérü lakást és kijövünk a keresetünkből, A nővérem egy nagy olasz pizzariában dolgozik a pénztárban, a főnöke beleszeretett és szere.né elvenni. A nővérem azonban nem akar hozzámenni. Magyaráztam neki, hogy ne szalassza el a szerencséjét, mert más, ha üzlete lesz, mintha alkalmazott és már 27 éves, tehát nem várhat sokáig. Akármit beszélek, a nővérem azt mondja, hogy nem ilyen férjet akar. Ismerem az illető!, sokszor voltam az üzletben és beszélgettem vele. igazán helyes ember, magamnak kívánok ilyen férjet. A nővérem nagyon szereti olvasni a lelki Klinikát, ezért arra kérem, hogy szíveskedjék gyorsan üzenni. VÁLASZ — Kedves jó Testvér, nem magának, hanem a nővérének üzenek. Ha nem szereti, ne menjen hozzá. Tiz pizzaria sem éri meg. Továbbá : 27 éves lány nem “már” 27 éves, hanem “még csak” 27 éves. Várjon olyanra, akit szeret. Nem baj, ha nem lesz üzlete. De azért az üzenet végére magának is irok valamit Jó Testvér. Biztos vagyok abban, hogy jó testvér, jót akar a nővérének, hiszen azt Írja, magának kíván ilyen férjet és ez igazán a jóakaratot mutatja. Erre azonban G. B. Shaw, a nagy iró mondását ajánlom a figyelmébe. Ne kívánd másnak, amit magadnak kívánsz: lehet, hogy egészen más az Ízlése. % ❖ * GOND JELIGE — Kedves Erzsébet, 15 évi házasság után özvegyen maradtam, senki sem törődött velem és magányosságomban nagyon jólesett, hogy egy férfi mellém állt. Igaz, hogy nagy közöttünk a korkülönbség, sokkal fiatalabb, mint mészetesen, akik elmentek, a szokásos ajándékokon kívül teletömték a lakást szebbnél-szebb virágokkal. Kicsit savanyúra változott a meghívottak mosolygó arca, amikor a háziasszony közölte velük, hogy ők bizony már megvacsoráztak. De azért nem jött zavarba, felszolgálta a Kanadában oly divatos szendvicseket. Igaz, ezeknek se ize, se bize. De inni lehet rá. Ezekben nem is volt hiány, mert a meghívottak magukkal hozták üvegekben prezentbe az innivalót. A hangulat igen megemelkedett, amikor a művésznő az egyik nótát a másik után énekelte. A szellemi táplálék, a zenei élvezet maradéktalan volt. De éjfél tájban a gyomor elkezdett korogni. Végülis az egyik szókimondó asszonyság odafordult a ház asszonyához és enni kért. — Ó, hogyne, hongyne — gondoltam erre is — válaszolta a ház úrnője. Menjetek ki a konyhába és ott az asztalon találtok annyi kolbászt, amenynyi tetszik . . . A vendégek éltek az engedelemme), kimentek a konyhába. De megrémültek a hatalmas, vastag kolbász láttákn, amelyet sokszor láttak már a hentesüzletek pultjain. De élve a gyanúperrel, soha nem vásároltak belőle. Nem tehettek most sem mást, mint szépen kiballagtak a konyhából, megköszönve a szives vendéglátást, elbúcsúztak. Azóta szállóige lett itt Torontóban, ha valaha valakit vacsorára invitálnak, visszakérdezi: remélem, nem kolbászt adsz enni . . . én, azonban már az első együttlétünktől kezdve mindig kifejezetten hangsúlyozta, hogy nála a korkülönbség nem számit és még senkit sem szeretett ugv, ahogyan engemet. A barátságunk már több mint két éve tart, de zavar is van, mert már mindjárt az elején rájöttem arra. hogy ugyanakkor egyszerre más nőkkel is jóban van, folyton újabb és újabb fiatal nőkről tudok. Sokszor sírok ezért, ő azonban azt mondja, hogy a többi nőket nem szereti, csak neki olyan a természete, hogy minden hónapban egy kis változás kell, mikor más nőre van szüksége, az igazi azonban én vagyok. Néha megvigasztal ezzel, de már olyan sok fiatal nőről hallottam, hogy nem tudom, mit higyjek. miután nem láthatok a leikébe. VÁLASZ — Nincs is mit lélekbuvárkodni ezen. Egy szót se higyjen. Ébredjen fel. Egyszerűsíteni kell az egészet. A fiú nem válogatós szoknyavadász, sok barátnője van, maga csak egy a .sok közül. A többit is ugyanezzel a mesével szédíti, ugyanazt mondja nekik, amit magának: mindegyik az “igazi”. A különség csak az, hogy a végen talán megmarad valamelyik fiatal nő mellett, magát azonban előbb-utóbb biztosan faképnél hagyja. Ha nem akar megalázó helyzetbe kerülni, vessen véget a dolognak gyorsan és radikálisan, még mielőtt belesüllyed a fiatal férfi után szaladó idősebb asszony szánalmas szerepébe. Nincs ennél tragikusabb, de ugyanakkor nevetségesebb szerep. Inkább most egy kis fájdalom, mint később egy mély seb. * ❖ ❖ MRS. S. SZ. — Kedves Erzsébet, a fiam megnősült Kanadába mentek nászutra és mikor viszszajöttek, mindjárt az első este meghívtak vacsorára. Nem túlzók, azonban borzasztó volt. A menyemnek fogalma sincs a főzésről, szörnyű rossz volt minden, alig tudtam egy falatot lenyelni, egy tisztességes kávét sem tud főzni. Kétségbe vagyok esve, hogy a fiam ilyen kosztot kap és attól félek, hogy ha szólok a menyemnek, akkor én leszek a rossz anyós, de úgy érzem, nem tűrhetem ezt. Mi a véleménye? VÁLASZ — Anyós-problémákban már annyiszor írtam meg a véleményemet, hogy ezúttal inkább Father Lippich, házassági tanácsadó véleményét idézem, mégpedig szószerinti fordításban: “Ne avatkozz bele a fiad házasságába. Fel(Folytatás a 9-ik óid'»*'"1) HOMOKI ERZSÉBET LELKI KLINIKÁJA
