Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-16 / 50. szám
Thursday, Dec. 16, 1971 MAGYAR HÍRADÓ 7. oldal EGY RÉGI KARÁCSONYRÓL Irta: PAPP VARGA ÉVA Miközben olvasom a lapokban, vagy látom a TV-n a sokhelyt már megjelent téli viharok képeit, magam elé idézem a falut, ahol gyermekkoromat éltem. Élénken emlékszem rá, mikor úgy tartotta magát a hideg és a havazás, hogy a a falut szinte betemette; az alacsony kis házak tetején úgy feküdt a hótakaró, mint a kiöntött porcukor. Néhol a kutak is befagytak és a mozdulatlan patak tükrén csak baltával lehetett léket vágni. Tíz éves voltam, amikor a karácsonyi vakáció kezdetén nagyszüleimhez küldött az édesanyám, hogy az ünnepi készülődés idején ne zavarjam őket. Aztán, mivel közben a hófúvás betemette az utat, ott maradtam a Szentestére is. Öröm volt, hogy ott is kaptam ajándékokat. Az ünnepet megelőző két napon szünetelt a hóesés, ezt az időt használta fel Nagyapa arra, hogy a már előzőleg hasábokra vágott tüzelőfát behordja a lugasba, amely igy télidején afféle kéziraktár volt. Jó meleg csizmákban dolgozott nagyapa, meleg báránybőr bekecse is volt, de azért érezhette az embertelen hideget, mert munka közben is beszólt a konyhába egy-egy pohárka forralt borért. Én a lugassal szembeni a jó meleg szobában ültem az ablakpárkányon, amely a régi házban úgy volt kiképezve, hogy egy nagy albummal elfértem rajta kényelmesen. Nézegettem a képeket, néha kifelé is bámultam és jól láttam onnan az udvaron levő két szalmásház “mohotkával” bélelt ablakait, amelyek mögött idegenek laktak. A hozzánk közelebb levő kis házban egy szobafestő lakott a családjával. Köztudomású volt, hogy nagyon szegények. Érthető is volt ez, mert az ilyen “festőművészet” faluhelyen nem volt értékelt munka. “Minek vóna az uj fal télire ? Hogy megegye a penész . . . ?” Ebben igazuk is volt a jámbor falusiaknak, mert még most is emlékszem rá, hogy a meszelt falakat is valóságos “térképpé” változtatta a nedvességtől a lemállott mész. Akkor még nem mondhattam nekik, amit most mernék állítani, hogy a kopott falak között az élet derűje is gyorsabban kopik . . . A festő felesége minden hónapban egyforma panasszal jött be nagymamáékhoz; előadta siránkozva, hogy nem tudják megfizetni az “árendát”. Ismeretlen szó volt ez nekem és mert amúgy is nehezen kiejthető neve volt az urának, én elneveztem őt “Árendásné”-nak. Egyébként ritkán láttuk őket, különösen télidőben, amikor falun minden jótét lélek behúzódik a lakásába. Az ünnep előtti napokon szinte kihaltnak látszott a falu, mert minden házban sütöttek főztek az asszonyok. A kéményekből kiáradó füst elszintelenedett és elvegyült abban az örvénylő hóesésben, amely az este közeledtével ismét elkezdte a maga csodálatos tündértáncát. A túlfűtött szoba belső melege kissé meglazította az ablakokon a jégvirágokat. Bámultam a különös formában kirajzolódott ablakokat és néhol az üveg résein már át is láthattam. így az alkonyodó időben is észrevettem, hogy a lugas jégcsapokkal csipkézett eresze alól kinyúlik egy kéz, . . . egy kéz, amely aztán lassan visszahúzódik . . . ijesztő látvány volt, a szívverésem szinte elállótt, de csak vártam, figyeltem tovább. A kéz újra kinyúlt, de akkor már azt is láttam, hogy két darab vágott fát tart . . . elhajítja messzire, aztán újabbért nyúl . . . hirtelen megnyitottam az ablakot, mire az alak kirohant a lugasból és szaladni kezdett az udvaron hátrafelé. Megismertem, Arendásné volt! Amint még utána néztem, láttam azt is, hogy az egyik kislánya hátrább áll és a felszedett fadarabokat egy fáskosárban huzza maga után. No, nekem se kellett több . . . rohantam ki a konyhába és kiabáltam: Nagymama . . . nagymama, árendásék lopják a fánkat! Nagymama szonmód, ahogy a “bobájkát” szaggatta a gyúródeszkán, kiszaladt, miközben magára boritotta a mindig kéznél levő berliner kendőjét. Én szaladtam utána, de a szél szünet nélkül hordta a ,havat, szembecsapott, igy mire én odaértem a házhoz a nagymama mögött, már bezáródott az ajtó. Szivdobogva álltam meg az ablak alatt, ágaskodva kukucskáltam be, de csak annyit láttam, hogy a lámpa sápadt fénnyel adja ki magából a petróleumot. Itt-ott sírással vegyes szótöredéket hallottam és pár perc múlva kilépett a nagymama. Ahogy meglátott, haragosan kiáltott rám: “Szégyeld magad! Hazudtál . . .” Igazam tudatában keservesen elsírtam magam : Isten bizony igazat mondtam . . . nem hazudtam... Tudom, hogy a mélyen tisztelt olvasóközönség szívesen veszi minden olyan kis epizódját az életnek, ami szellemes és nevetni lehet rajta. Egy pár sirverset jegyeztem fel a nyári utam alkalmából. Nagy irodalma volt ezeknek a jellemző kis sírfeliratoknak. Szájról-szájra terjedt és jót mulattak rajta a kávéházi törzsasztaloknál. Na, de lássuk csak őket: Itt nyugszik Tamási Áron Mélyen leszállított áron. Itt nyugszik Zelk Zoltán, A pártjelvény akadt meg a torkán . . . Itt nyugszik Kuczka Péter Akinek a magassága 3 méter. A tehetsége — milliméter . . . Itt nyugszik Béla Illés Na, és? . . . A nemrég elhunyt Tamási Áronról hallottam egy kedvesen édes, vidám történetet. Gyenge fattyúhajtás koromban valamikor hej, de nagyon régen, még a huszas években egy redakcióbán dolgoztunk Kolozsvárott az Újságnál. Abban az időben az erdélyi irodalom színe, java, virága, ott bontogatta szárnyát. Tamási Áron mellett Nyirő József volt a nagy sztár, de itt dolgozott még Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor, Zágon István és jelent meg folytatásokban Markovits Rodion világhirü regénye, a Szibériai garnizon. Tamási Áron akkortájt került vissza Amerikából és akkor irta, vagy talán már meg is jelentette nagysikerű regényét: “Abel a rengetegben”-!. A siker nyomán irigységek támadtak, főleg az addig szinte egyeduralkodó Nyirő József lelkében és nagy hirtelen, hogy konkurrenciát csináljon Tamásinak, megírta az Uz Bencét.. A venrsengésből Tamási Áron került ki győztesként, de mindkettőjük érzelemvilágában nyomot hagyott ez a küzdelem, ez a rivalizálás. S ameddig józanon kerültek egymással szembe, elfojtották magukban ellenszenvüket. De ez aztán annál jobban kitört belőlük ,ha ittak. Már pedig sokat és sokszor ittak. Kávéházakban, vendéglőkben és ilyenkor Nagymama kissé megenyhülten húzott magához: “No jó, hát csak tévedtél . . . vagy képzelődtél ... de nem láttál senkit . . . érted, senkit .. . Most pedig szaladj előre, mondd meg a nagyapádnak, hogy készittessen elő egy üveg bort. Verőn ürítse ki a füleskosarat.” Húsfélét, kenyeret, kalácsot, diós-mákos patkót rakott a kosárba, aztán azt mondta a nagymama nekem: “te fogod elvinni nekik! No, ne félj, Verőn is elmegy veled. Azt akarom, hogy lásd, mi a szegénység. Adja az Úristen, hogy sohase legyen részed benne ... de tudnod kell, hogy mi az, hogy emlékezz rá . . . Fát és kenyeret csak olyan ember lop, akinek a gyereke éhezik és fázik, mert egy ártatlan gyerek nélkülözése sokszor a felnőttek bűne, Isten ellen való vétek . . .” Gyakran eszembe jut nagyanyám tanítása, különösen mikor olvasom a hírek között, hogy szigorúan büntettek valakit, aki élelmiszert, fát, szenet, vagy melegruhafélét lopott. Idegen tulajdont elsajátítani nagy bűn, de ilyesmiért nemcsak a bűnt elkövető egyén a felelős, hanem a helyzet is . . . A nélkülözés problémáját a büntetés nem oldhatja meg, még kevésbé enyhítheti az a tanulság, amelyet az én szerény kis történetemből lehet levonni, mégis úgy érzem, el kellett mondanom. többször ölre is mentek, hogy eldöntsék egymás között nemcsak a lelkűket mardosó irodalmi problémát, de ezenfelül még azt is, hogy melyikük az erősebb? . . . Egyszer még a bicska is előkerült a zsebükből és csak a jelenlevők éberségén múlott, hogy nem folyt a vér. Egyszóval a két erdélyi óriás soha nem volt jóban egymással. Ez a rivalizáláson alapuló ellenségeskedés elkísérte őket a halálig. S ez az alább következő kis történet is bizonyítja, hogy mennyire nem bírták egymást . . . Nyirő már halott volt, spanyol földben, Madridban van eltemetve. Tamási megöregedett és már nagyrészt hírnevéből élt. De magáévá tette Jókai elvét, hogy az öreg ember nem vén ember. Még mindig körülrajongta a szép fiatal fehérnépeket. Büszkén dicsekedett is férfitársaságban borozgatás közben, hogy bizony ö még mindig el tud bánni a nőkkel! . . . Történt pedig egyszer, hogy az egyik tisztelője nagy murit rendezett a lakásán és arra meghívta Tamásit, az Írófejedelmet is. Ott bemutattak neki egy szép modellt, aki már az első pillanatban nagyon megtetszett Tamási Áronnak. Ilyenfajta beszélgetés folyt le köztük: — Aztán maga ösmer engem? — kérdezte székely tájszólással Tamási, és a szeme lázban csili lógott. — Hát mit gondol maga ? Akad ebben a városban olyan, aki nem ismeri? Tamási kezdte úgy érezni magát, mint akinek hájjal kenegetik a lapockáját. Örömében még a derekát is kihúzta peckesen. — Hát akkor mondja meg gyorsan, hogy ki vagyok ? — Tamási Áron ... Ni csak, hogy vallat —, kényeskedett a szép modell és sértődötten elbiggyesztette a száját. Az iró folytatta a vallatást, de egy kicsit már engedékenyebben. — Aztán olvasott-e valamit tőlem? — Hogyne — kapta fel a fejét a leányzó. — Minden könyvét elolvastam, ami eddig megjelent. Ez már roppant érdekelte a költő Tamásit, de (Folytatás a 8-ik oldalon) Tamási Áron és a modell Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE biekeiy-Molnar Imi*
