Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-02 / 48. szám
Thursday, Dec. 2, 1971 UAlii1 AR HÍRADÓ 11. oldal Az emlékek szárnyán ... Volt idő, amikor Magyarországon, és bizonyára sok más helyén is a világnak, a fiatalok álmainak fővárosa Hollywood volt. Tökéletes álomvilág, nem is nagyon kellett elképzelni, a fantázia ragyogó színeivel megfesteni, az onnan érkezett filmek részletesen elmondták, milyen: csupa csillogás, pompa, boldogság, kacagás, hősi vad indulatok, túláradó női szépség és tulfeszülő férfiúi erő. Hősei tulajdonképpen kettős szerepet játszottak. Amikor kiléptek a filmeken megelevenült tündérvilágból, akkor talán még igézőbbekké váltak. Mary Pickford, Pola Negri, Greta Garbo, Rulof Valentino, John Barrymore, Chaplin, Fairbanks, Disney és a többiek, köztük magyarok: Bánky Vilma, Putty Lia, Várkonyi Mihály, Lukács Pál Lugosi Béla, maszk nélkül, jelmez nélkül tovább hevitették a fiatal sziveket. Amikor én összetalálkoztam Hollywooddal, egész fiatal fiú, un. teenager voltam. Felfedeztek, mint festő “őstehetpéget” és felvjttek Pestre, ahol kiállítást rendeztek képeimből. Azzal a pénzel ami a kiállításból befolyt (és ez az akkori viszonyok között tömérdek pénznek számított), filmvállalkozásba kezdtem: finanszírozója lettem az első magyar hangosfilmek, amelynek Eggert Márta és Jávor Pál játszották a főszerepeit.- A sors különös szeszélye beledobott a filmvilágba és ezekután mi sem volt természetesebb, mint hogy itt az elérhető, legnagyobbat keres• semeljutni Hollywoodba, meghódítani a film fővárosät, ott csinálni grandiózus filmeket a legnagyobb filmsztárokkal, áramló hatalmas kosztümös tömegekkel, mint Cecil B. de Miile. Agyamban egymást kergették a legmerészebb tervek, filmtémák vázlatai kerültek papírra és egyre szaporodtak a pletykák és az igaz adatok Hollywood. ról. Közben azonban múltak az évek, megmaradtam a festés mellett, kezdett benőni a fejem lágya és jött a pokol, a háború minden borzalmával, a menekülés, az emigrálás. Ábrándvilágom az évek során egyre halványult, egyre szürkült és Hollywood fölött lassan beborult az ég . . . 1953-ban sorsom Amerikában, New Yorkban tett le. Hollywoodról itt sok uj és < most. már ellenőrizhetően' va-Irta: BODNÁR BERTALAN lódi adatom gyűlt össze. Egy szó mint száz: Hollywood izzó varázsa lelkemben átalakult nedves, hideg, ködös, csillagtalan égbolttá. Nem csábított többé. Vadnay Lászlóval, a neves filmiróval meghitt barátságot kötöttem, Bodnár Bertalan Debbie Reynolds, a tündéri mozisztár megszerette képeimet és többet közülük meg is vásárolt, ők is, mások is hívtak, csalogattak Hollywoodba, de é nelháritottam a meghívásokat, kihátráltam az invitációkból, úgy gondoltam, hogy késő már, nincs többé semmi keresnivalóm ifjúkori álmaim városában. A sors, a Nagy Rendező azonban másként határozott. A minap Los Angelesbe kellett repülnöm. Persze nem úgy, ahogy valaha megálmodtam, diadalkapukkal, amelyek alatt bevonul a “világhírű filmtitán”. Óh, nem! Mint egyszerű szerény festőművész érkeztem meg Hollywoodba, 62 évesen, filmábrándjaimból rége.n kigyógyulva, megbékélve azzal a ténynyel is, hogy Bánky Vilmával, Pola Negrivel nem fogok találkozni. Aikikkel elsőben találkoztam és akiknek a hívására tulajdonképpen mentem, két tündéri hölgy volt, az egyik magyar: a szép Czobor Erzsébet, aki Pesttel együtt felfelé Ívelő szinészi pályáját is otthagyta, a másik egy törzsökös amerikai hölgy: Mrs. Lynn Litt. Hollywoodban a képzőművészetek főutcájában, a La Cienega-n van egy nagyon elegán gallériájuk, ott állították ki a képeimet és pezsgős üvegek durrogása közben mutattak be annak a közönségnek, amelynek hódolatáról hiú fiatal fejjel annyit álmodtam. Nehéz elmesélni, mit éreztem, amikor végigautóztam a földi mennyország égigérő pálmái között, a sztárok kacsalábon forgó palotái előtt Beverly Hillsben; hogy ezt megérthesse valaki, neki is végig kellett volna álmodnia az én egykori álmaimat. Mindenesetre mél yhálát éreztem azok iránt, akiknek köszönhettem, hogy, ha későn is, de eljutottam ide: feleségemnek, aki 1917ben rábeszélt, hogy induljunk el világjáró utunkra és az előbb említett két hölgynek, Mrs. Litt-nek és Czobor Erzsébetnek, egy nagyon rokonszenves ur, Mr. LONDONI RIPORT: Az angol Tudományos Kutatók Társasága nagy díszvacsora keretében ünnepelte meg a múlt héten százesztendős évfordulóját annak a napnak, amelyen a Tanganyika-tó partján, Ujiji mellett, Henry Stanley, az amerikai újságíró tiszteletteljesen megemelte parafasisakját és igy szólította meg az afrikai bennszülöttek és arab rabszolga-kereskedők gyűrűjében álló sápadt és őszszakállu angolt: — Feltételezem, hogy doktor Livingstone-hoz van szerencsém ? A mondat s annak előzményei, Livingstone, majd Stanley expedicióinak története és kettejük találkozásának körülményei azóta részletesen szerepelnek a világ minden iskoláskönyvének Afrikáról szóló fejezetében. Dr. Livingstone, az angol kutató 1866- ban indult el utolsó expedíciójára Zanzibárból és i-öviddel később nyoma veszett. Az utolsó hir valahonnan közép- Afrikából érkezett felőle s azután néma csönd következett. James Gordon Bennett, az amerikai New York Herald főszerkesztőjének támadt az az ötlete, hogy lapjának tudományos felkészültségű és semmilyen veszélyes kalandtól vissza nem riadó munkatársát, Henry Stanleyt megbízta Livingstone felkutatásával. Egyfelől szenzációs riportsorozatnak i g é r k e zett, másfelől igazi humanitárius vállalkozás volt, minthogy Livingstone rejtélyes eltűnése élénken foglalkoztatta a világközvélem é n y t. Stanley mentő-expediciójának költségeit természetesen a New York Herald fedezte. Hosszú és veszélyes, kalandokban nem szűkölködő ut után Ujijinál Stanley megpillantott egy embercsoportot, amelynek középpontjában egy férfi állott, fakult gyapjúkabátot viselt, tengerésztiszti sapkát, napDonik feleségének. A házigazdák nem tudják, hogy egy nagy misztérium szereplői voltak ezen a pompás vacsorán. Beteljesítették a Nagy Rendező forgatókönyvények előírásait az évtizedes hosszú filmben, amelynek a magam használatára ezt a cimet adhatnám: “Bodnár Bertalan vargabetiis útja Hollywoodba”. Nagyon hálás vagyok a happy-endért. A nagy film végén újra húszévesnek éreztem magam. szíttá és foszló aranyzsinorral. Első ösztönös mozdulatával oda akart rohanni, hogy átölelje, de aztán hirtelen eszébe jutott, nagy indulatkitörése itt nem csak szokatlanul hat, de veszélyes is lehet, felindultságát titkolva, magára erőszakolt nyugalommal lépett tehát oda a csoporthoz s ennek tulajdonítható a hires kimért mondat: — Feltételezem, hogy doktor Livingstonehoz van szerencsém ? Mire az ősz-szakállu ember mindössze ennyit válaszolt: — Igen! Ez tehát kereken száz esztendővel ezelőtt történt és ennek megünneplésére ült öszsze Londonban a tTudományos Kutatók Társasága: a 150 vendég között volt Livingstone és Stanley unokája, Kongó londoni ügyvivője, Tanzania főmegbizottja, az asztalion pedig a Gloucesteri herceg ült, a tudományos kutatók társaságának királyi fővédnöke. De az egyiittlét nem csak emlékezésre szorikozott: a megbeszélés középpontjában az az uj afrikai expedíció állott, amelynek első felderitőcsoportja a jövő hónapban indul és előkészíti azt a nagyin é r e t ü kutató-expediciót, amely 1974-ben, tehát Stanley második afrikai-utazásának centennáriumi évében indul el. Ez a bizonyos második Stanley-expedició volt ugyanis az, amely tudományos szempontból összehasonlíthatatlanul jelentősebb volt, mint az első és amelyet a New York Herald és a londoni Daily Telegraph közösen finanszírozott. Livingstone ugyanis, mint később kiderült súlyos tévedésben volt saját felderítéseit illetően: a Tanganyikatóból a Lualaba-folyóba tartó áramlásról azt hitte, például hogy az a Nílus déli forrása. Stanley négy hónapot töltött afrikéban Livingstone társaságában, majd visszatért Amerikába. Egy évvel később a betegeskedő,ere je végére jutott Livingstone afrikéban meghalt. 1874-ben pedig Stanley elindult második expedíciójára, amelynek során Zanzibárból ezer nap alatt eljutott a Kongó-folyó torkolatáig, Afrikának ismeretlen ösvényeit tárta fel, de földrajzi jelentőségén kívül másik nagy eredménye volt, hogy leleplezte az afrikai arab rabszolgakeréskedelmet, amelynek központja Ujiji-ban volt és Zanzibár felé irányult. Az uj expedíció, amelynek ielderitő-őrsei a jövő hónapban indulnak el, és amelynek költségeit a londoni Daily Telegraph fedezi. Stanley nyomain halad végig, de annál még sokkal többre vállalkozik: Zanzibárból hajón kel át az afrikai kontinensre, onnan Tanzánián keresztül halad Elizabethville-be, a mai Lubumbashi-ba, majd megkísérli azt, ami eddig még egyetlen expedíciónak sem sikerült: végighajózni a félelmetes Kongó-folyón, amely útjában több, mint 32 zuhatagon hömpölyög át, ezek oly mély-esésüek, hogy másodpercenként 40-50 millió liter viz zudul le szikláikon és a folyó egyes meredek lejtői kétszáz kilométer hosszúságúak. Az expedícióban negyven tudós vesz részt számos ország képviseletében. A sajátos körülmény az, hogy ütjük ma nehezebbnek és viszontagságosabbnak Ígérkezik, mint száz évvel ezelőtt Stanley expedíciója — ezúttal azonban politikai okok miatt. Zanzibar ma a szó szoros értelmében vasfüggöny mögött élő sziget, miután 1963-ban szörnyűségesen véres bosszút állt a hajdani arab rabszolga-kereskedők ott élő leszármazottam, a tanzániai guerilla-mozgalmat Kina pénzeli, a portugáliai Mozambique határán pedig az összetűzések napirenden vannak. A világ sokat változott Livingstone és Stanley expedíciói óta — de veszélytelenebb nem lett. Dorothy Wayne Petőfi Vasban OSTFFYASSZONYFA. — Petőfi születésének 150-ik évfordulójára emlékbizottságot hoztak létre Vas megyében, Ostffyasszonyfán, ahol különösen sok a Petőfi-emlék. Az évfordulóra a Petőfi Művelődési Házban megnyitják a Petőfi-emlékszobát, s tervbe vették, hogy Petőfi-könyvtárat hoznak létre. A gyűjtemény gyarapításához sok Petöfi-rajongó járul hozzá Magyarország minden részéből. "Dr. Livingstonehoz van szerencsém?"' Uj expedíció indul a száz évvel ezelőtt ti afrika-kutatók nyomában
