Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-02 / 48. szám
Thursday. Dec. 2, 1971 MAGYAR HÍRADÓ 7. oldal CSODÁLKOZÓ ALÁZATTAL Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Régi tartozásom ez az irás még a nyárról, amikor kifordult bokával sántikáltam a rekkenő hőségben. Julius vége volt akkor, megolvadt az aszfalt és a kókadozó fákról elsárgult, gutaütött levelek peregtek a földre. Orosz János festőművész házi kiállítást rendezett egypárunk számára. A művész fiatal. Az én időmben, mikor még otthon voltam, nem hallottam róla. Igaz, azóta 25 év nytitte el hazátlan életem mostohaságát, de ragyogó tehetségének hire Szász Endrén keresztül elért hozzám. Tudtam róla, hogy évekig élt Olaszországban, ahol nem a klasszikus örökség szentélyei ihlették alkotásra, csak megcsodálta azokat; a tengert, Róma alkonyodó egét, mely olyan lila, mintha a világ valamennyi bibornokának mennyei ruhatára volna. Orosz János igy látta Olaszorszá/ot és a napfényes Itáliáról igy vall: Meggyőződtem igazán arról, hogy nemcsak a háborúk pusztítják az embereket, hanem azok a láthatatlan katasztrófák is, amelyeket a gépesített világ zudit a nyakunkba. Az autószerencsétlenségektől kezdve a szerelem reklámozott édességén át az atomfélelemig . . . Lelke felfigyelt az emberi életet irányitó törvényekre, hogy a szabadság és az öröm lehetősége nem a dolgokban, nem az eszközökben, hanem magában az emberben keresendő: a szerelem megőrzésében, a barátságban, az egymáshoz közeledők tisztességében és egyszerűségében. A művész hivatása hogy segitsé megszüntetni az emberi kiszolgáltatottságott, a sajátmaga által létrehozott elgépesedő világban. Még egyszerűbben: gondolkodásra ösztönözze az embereket, 1századunk dolgainak a bölcsebb elrendezésére. Vaszarv János az egyik legnagyobb magyar festő csodálatában — mikor belépett Csontváry Koszta Tivadar műtermébe — megfogta Dénes Zsófia Írónő kezét és ezeket mondta: — Térdepeljünk le Csontvári előtt, mert olyan templomba léptünk most be, ahol Isten kezének az alkotását láthatjuk. Ezt éreztem én is, amikor szétnéztem Orosz János műtermében. Mutatja a képeit, a rajzait. Meghatóan szerény, de súlyosan magabiztos, ő komponálta meg az egyéniségét. Ez meglátszik képei hangulatán, szingazdaságának ezer változatában. A művész a festészet minden műfajában kísérletezik, de minőségben mindegyik műalkotás. Ez azért van, mert Orosz János benne él a magateremtette tiszta gondolatvilágban, abban a felséges, tüzes magaslati levegőben, amelyben isteni öntudat van és ezért csak jó lehet, amit csinál. Ebben a légkörben folyton fejlődik, gazdagodik, évről-évre fénylőbb és színesebb lesz. Pedig sok akadályt és veszélyt kell legyőznie: elsősorban önmagát. Hogy az öntudat alól egyszerre kitörjenek a látomások és megjelenjen vásznán a kép. Orosz János az élet költészetét festi . . . Munkatempóját fel tudja fokozni az ihlet tempójáig. Süt belőle a gigászi teremtőerő. Különös, mágikus dolog ez. Olyan hatású, hogy a képei, grafikái szinte lerohanják a nézőt. Michel angelói knoceptusa arra ösztönzi, hogy építsen, fessen, szobrászkodjon. Orosz János ura az anyagnak. Ki tudja fejezni önmagát. Most évekig tartó szobrászmunkát vállalt önkényesen, ingyen . . . Villányban faragja a sziklát és csak úgy fest egy-egy képet ráadásként. — Ez a hely megfelel a célomnak — lelkesedik, — mert félmárványból van az anyag, ahol dolgozom. A sziklákban a mészkövek az évszázadok súlyától megmárványosodtak. Azt akarom, hogy ezzel a munkával díszítsem ezt a szép magyar tájat. Egy monumentális vad, rideg, de mégis romantikus csoportozat jelentse az ember létezését. Nekem az a megérzésem, hogy az a nagy, monumentális szoborcsoport azt akarja jelenteni ott a sziklán, hogy vad és rideg fájdalmaival hökkentse meg ennek a képmutató, hazug világnak a lelkiismeretét. Munka közben zengnek a hegyek körülötte. Lábai alatt a rohanó patakok fenséges témákat hordoznak és a táj csábitó ismeretlenségével a keze alá színe felkinálkozik . . . Minden festményét, grafikai munkáját, kísérletezéseit befejezetlen alkotásait megnézem, — amit megmutat. Az az érzésem, hogy vannak féltveörzött titkai és azokat elrejti a kiváncsi szemek elől. Úgy tűnik nekem, hogy Orosz János még nem találta meg legbensőbb önmagát. Az utat ahhoz a rengeteg kincshez, ami benne van. Ahogy a szerelem nem ad tökéletes boldogságot, csak bizonytalanságot, szakadatlan izgalmat, örökké nyugha-FŐVÁROSI EMLÉK (Folytatás a 6-ik oldalról) “Stockholmban egy régi barátnőmnél szálltam meg. Leirhatatlanul élveztem a mozgási szabadságot, bevallom, eszemágában sem volt orvoshoz menni . . . Remekül éreztem magam és repeső szivvel vártam fiamtól az értesítést, hogy utazhatok hozzá, Amerikába. Egy napon barátnőm néhány vendéget hivott és a vacsoránál az én asztalszomszédom, egy komoly fiatal férfi érdeklődött, hogy hogyan jöhettem el most Budapestről. Büszke voltam az ügyességemre, tehát nevetve meséltem el neki, hogyan sikerült megtévesztenem az illetékeseket. A férfi szinte ingerülten szólt rám: “Asszonyom, ez nem vicces dolog! Én orvos vagyok, komolyan veszem az ilyesmit. Keresse fel Olivecronát! Nehéz bejutni hozzá, de majd én fogom beajánlani . . “így kerültem a hires sebésztanár elé. Mikor megnézte a hajammal eltakart kis dudort, azt mondta: “Ez lehet jóindulatú daganat is, tehát most még nem operálom, várjunk vele . . .” Szelesen szó.ltam közbe: “Tanár ur kérem, én nem várhatok, mert Amerikába akarok utazni a fiamhoz.” “A tanár feleletre sem méltatta ezt, nézegette a naptárát, aztán határozottan mondta: mához négy hére látni akarom!” “Mikor hazamentem, a fiamtól már várt az értesítés és az engedély, hogy látogatási alapon bemehetek az Egyesült Államokba. Sem a Tanár, sem a daganat nem volt többé az eszemben. Boldogan indultam és lásd, itt vagyok! Itt is akarok maradni, mert ezt a gyönyörű, kényelmes, szabad amerikai életet nyilván előző szenvedéseimért kaptam a Gondviseléstől.” Nagyon jóba lettünk, igy alkalmam volt megfigyelni Margó életét, amely olyan volt, mint a legtöbb uj-amerikásé, nehéz és szokatlan, csak ő volt egy különleges típus; áldott természetével mindennek csak a fényoldalát nézte. “Igaz, hogy itt nincs cseléd, — mondta — de a háztartás nem kívánja. Arra is rájöttem, hogy két embernek elég két szoba, az pedig megvan. így nincs sok takarítás . . . Igaz, hogy régi kedves barátokat hagytam Pesten, de az újak itt is nagyon jók hozzám. Tény, hogy nem könnyű megtatlan küzdelmet, Orosz János is szerelmes, nagyon szerelmes — a képeibe ... Ha néha el is ad egyet-egyet — és erre már nem egy példa volt — ráveszi az uj tulajdonost, hogy féláron adja viszsza neki. Nem hiszem, hogy valaha is érezte volna már a robbanó siker mámorát, mert olyan alázatos mint egy szerzetes és az a megnyugtató elismerés sem elégiti ki, hogy egyik aranyérmet nyeri a másik után. Tanulmányútjain protrékat fest és abból él. Azt hiszem ezt nem tartja igazi művészetnek. Felesége a MUZSÁ-ja . . . Mind a ketten rajongnak a szép versekért. Ebben lelik az örömüket . . . Ilonka magyarszakos tanárnő. Az uj költők verseit a tananyagon kívül tanítja a növendékeinek. Magyar lelke szenvedélyes izzásban él. Tüzesen lelkesítő ez a hivatás. És ez a láng felperzseli körülötte az élet minden más anyagát. Maga is alázatos kiszolgálója a művészetnek. Meghoz érte minden áldozatát és ráadásul — önmagát adja. így élnek ők ketten a Balsac-u. 8. sz. ház manzárd lakásában, ahol a hangulat varázsában érezni az alkotást megelőző pillanatokat és minden tárgyon ott van az örökkévalóság mosolya . . Igaza volt Vaszary Jánosnak, hogy Csontvári Kosztka vásznai előtt le kell térdepelni. Ide Orosz Jánoshoz is csak alázatos meghajlással lehet belépni . . . tanulni az itteni szokásokat, de nagy segítségemre van, hogy elég jól beszélem az angolt és ebben az uj életformában sok érdekességet találok. Aztán az a boldogító tudat, hogy a fiam mellett lehetek. Az ő jövője nemcsak sok örömet ad nekem, hanem a biztosítékot is arra, hogy jogom van itt élni!” Eljött a nyár és mi a szinte tűrhetetlen forróság elől gyakx-an menekültünk egy-egy léghűtéses moziba. Egy ilyen program előtt felhívott Margó: “Kérlek, halasszuk el a mozit. Kénytelen vagyok ágyban maradni. Egész éjjel nem aludtam, szörnyű fejfájás kinzott. Bevettem különféle csillapítót, de nem használ. Azt hiszem, ez a szokatlan, valósággal trópusi meleg árt nekem. Ha jobban leszek, holnap felhívlak.” Másnap korán reggel telefonált: “A fejfájást már a porok sem enyhitik. Mit tegyek? Mit tanácsolsz” ? “ORVOST! — mondtam én határozottan. Most. mindjárt bejelentem magunkat Bandinál . . . ő magyar orvos barátunk, nagytudásu és kiváló ösztöne van, nyugodtan rábízhatod magad ...” A vizsgálat után a kitűnő orvos természetesen nem közölte velünk, hogy mi a baj, de eleget mondott az a tény, hogy intézkedésére a beteget azonnal bevették a Georgetown Hospitalba, ahol különszobás ápolt lehetett. Naponta látogattam és bámulva láttam, hogy még a kórházi ágyon is azt emlegette, ami jót juttatott neki az élet. “Hogy juthatnék én most Pesten gyógyszerhez ... — És hogyan lehetne ilyan ápolásban részem? Igaz, gyakran gondolok arra, hogy nem lett volna szabad az alkalmat elmulasztanom, amikor a világhírű tanár berendelt másodszorra, mert akkor még lehetett volna segíteni... Egyik orvosnak elmeséltem, hogy a fejemen levő daganatot az autó-ütésektől kaphattam, mire ő határozottan mondta, hogy azok az ütések ártalmatlanok voltak. Most ? Operálni fognak és biztatnak, hogy felgyógyulok, de én sejtem, hogy ez a vég ... és belenyugszom Isten akaratába. Nő ne sírj . . . ! Inkább irj majd rólam egy olyan regényt, amely példa lehet sok ember számára, akik testi állapotuk “vészjeleit” figyelmen kívül hagyják akkor, mikor az orvosi beavatkozás még segíthetne . . * * * Nemsokára meghalt szegény kedves Margó és ha nem is Írtam regényt róla, legalább egy cikkben ismertetem értékes, okos lényét. Székely-Molnár Imre
