Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-11-25 / 47. szám
Thursday. Nov. 25, 1971 MAGYAK HIKAÜÓ 15. oldal EREDETÜK HOMÁLYOS: A PALÓCOK Irta: TÓTH IMRE Tovatűnt gyermekkorom emlékeit felidézve jut eszembe, hogy valamikor a harmincas évek elején találkoztam először a palóc szóval. A palócokkal valamivel élőbb, hiszen már a huszas évek végén ott szaladgáltam bokáig érő zobc.nkámban a többi kis bernecei palóc között. Emiatt egy kicsit “röstellkedem” is, hiszen a zubony bizony kislányokra illő Ruhadarab; tulajdonképpen egybevarrott blúz és szoknya. De ez a viselet akkoriban nálunk, palócoknál természetes volt, és senkit sem zavart. A palós elnevezés viszont annál jobban! A fogalomhoz fűződő első érzéseim kellemetlenek vagy legalábbis vegyesek. Ha valaki miránk mondta, hogy palóc, azt általában úgy értettük, hogy beszélni sem tudó, műveletlen, nevetséges falusi. Emellett sokszor tapasztaltuk azt is, hogy palóc szüléink — talán önvédelemből — más Ipoly menti falvakat vallanak palócnak. Ők Ugyan ezzel senkit sem akartak megalázni vagy lenézni, de a jóizü csúfolódást természetesnek vélték. - - s-Más vidékek olvasóinak a mikszáthi “jó palócokat” — a tisza szivü Bede Annákat, a furfangos Sós Pálokat — jelentette ez a népcsoport. Sokak szemében pedig teljesen egzotikussá váltak a palócok, pedig csak szegényemberek voltak, akiknek hosszu-hosszu századok óta kesei'ves harcot kellett vívniuk a mindennapi kenyérért. Alig egy-két évtizede annak, hogy a palóc már nem röstelli a nevét, bár még ma sem dicsekszik vele, mint ahogy a goseji vagy a csángó sem. A palóc névvel tehát korábban valami baj lehetett! A “baj” igazi'okát sok évszázados homály fedi. Éppúgy, mint a palócok máig sem teljesen tisztázott eredetét, A század elején még élt az a föltevés: a palócok hun és avar maradványu testvérei a magyarságnak. akárcsak a székelyek. Tehát már a honfoglalás élőtt ezen a földön éltek. A Hont (Hont) megyei palócok megyéjük nevében is igazolva láttába hun eredetet, magukat huntyáknák, azaz a hunok leszármazottjainak tartották. A hun eredettel magyarázták ennek az érdekes néprajzi csoportnak egyik legjellemzőbb tulajdonságát, a hagyományok szívós megőrzését. Ez a föltevés azonban megdőlt. (Egyébként Hcnt megye a német származású Hont (Hund?) várispánról kapta a nevét még az első Árpádok idején.) Van olyan föltevés is, amely szerint a palócok a tatárjárás során Magyarországra települt kunok utódai. De ez ellen több érvet is felhozhatunk: 1. A palócok jelenléte a Felvidéken jóval a kunok betelepítése előtt kimutatható az oklevelek és a kódexek palócos nyelvsajátságai alapPalóc szoba belseje faragott székekkel, díszes ággyal ján. 2. A kunok még Mátyás után is megtartották török eredetű nyelvüket. 3. A kunok a Jászágban és a Kunságban telepedtek le. Magyarrá lett utódaik ma nem ugyanazt a nyelvjárást beszélik. A Jászság egy része a palóc nyelvjárást vette át, a Kiskunság az Alföld ö-ző nyelvjárását be-Hollókői menyecske széli, a nagykunsági kunok utódai pedig a tiszai i-ző nyelvjárást. Ám azt a tudomány ma is lehetségesnek tartja, hogy a palócság a honfoglaló magyar törzsekkel érkezett hazánkba, és kialakulásának magva a kabar (kazár) törzs volt. A mai palóc is legszívesebben azt vallja, hogy ősei a honfoglaló hét törzshöz csatlakozó nyolcadiktól, a kabaroktól (kazárok-tól) származtak. A palóc nevet valószínűleg mégis a kunoknak köszönhetjük. A kunok kalandozó, zsákmányszerző hadjárataik során (még jóval Magyarországra való betelepítésük előtt) gyakran végigrabolták az oroszok és a lengyelek földjét. A szláv krónikások proleveceknek nevezték a kalandozó kunokat. (Ez a gúnynév vadászat, rablót és fehér kunt is jelentett.) Az Árpád-házi királyok alatt — részben a kunok elől menekülve — oroszok és lengyelek is letelepedtek hazánkban. Ők nevezhették el a pogánysághoz huzó, pezsgő vérü és a kunokra hasonlító őseinket palócoknak, polovcinak. Innen tehát a sok-sok évszázados idegenkedés e szótól, illetőleg gúnynévtől! A múlt század elejétől néprajztudósaink már pozitív értelemben használják a “palócz” szót: egy eredetiségét, ősi szokásait híven őrző, értékes néprajzi csoportot jelölnek vele. Ez a csoport napjainkban zömmel az Északi-középhegységben, az Ipoly, a Zagyva és a Sajó vidékén él. Hagyománytiszteletére jellemző, hogy egészen a 19. század végéig megőrizte a nagycsalád intézményét. A nagycsalád (a család a leszármazottak családjaival), “a nemzetség” egy portán “egy haj alatt telepedett meg. És még ma is súlyos emlékeket hordoznak az ilyen gyakran fölemlegetett szavak: —Kitágággyuk á nemzetsigbő! (Kitagadjuk a nemzetségből!) Ezzel fenyegették azt a legényt, aki rangján aluli — azaz nálánál kevesebb földdel biró — leányt akart elvenni feleségül. A palócok élete jócskán megváltozott a legutóbbi időkben. Az általuk lakott táj különösen az elmúlt negyedszázad alatt fejlődött sokat. A soványabb földü dombokon és hegyoldalakon is megerősödőben van a mezőgazdaság, bár a lakosság nagy többsége már az iparból él. A falvak népe a palóc kisvárosok gyáraiba, üzemeibe jár naponta, de ennek egészséges ellentéte is megfigyelhető: sokfelé éppen a gyár, az üzem költözik a faluba, egyebek között a Nógrádi Szénbányák épületeibe is. A régi nagy jobbágyporták — amelyek egykor három nemzedéknek adtak otthont — ma már szinte “szégyenkezve” álldogálnak a mindenfelé magasodó, modern fölszerelésü uj házak árnyékában. A palóc szó nyelvészeink használatában a magyar nyelvterület egy jelentős részét jelöli. A Vágtól a mai Borsod megye keleti határáig terjed a palóc nyelvjárás, amelyben nyelvi sajátságok szempontjából egymáshoz közelálló módon beszélnek a magyar anyanyelvűek. E terület részeket foglal magában a régi Nyitra, Bars, Hont, Nógrád és Gömör vármegyékből, Hevesből, Borsodból (a matyókat is) és a régi Pest vármegyéből az északi peremet. Ide tartozik még néhány jászsági helység is; sőt, a régi Abauj vármegye déli részén is palócok élnek. Mindezek közül mégis főként azokat tartják manapság palócnak, akik a magyar nyelvterület északi részén, az Ipoly vidékétől a Tisza felső folyásáig elterülő széles földsávon laknak, — tehát a magyar—csehszlovák határvidék jellegzetes nyelvjárásit magyar nyelvű lakosságát. Nehéz vállalkozás a nem palócok számára a palóc nyelvről Írni. E tájnyelv legjellemzőbb ismérvei ugyanis a rendes betűinkkel nem is jelölhető hangtani sajátságok, amelyeket a nem palóc képtelen helyesen (palóc hangsúllyal és hangszinnel) visszaolvasni. A palóc nyelvjárás típusai a következők: a) nyugati palóc — a Garam folyótól nyugatra; b) középső palóc — a régi Bars, Hont, Nógrád, Gömör, továbbá Észak-Heves, Észak-Borsod és Pest megye északi része; c) délkeleti palóc — a Jászság egy része és Dél-Borsod. Ezek közül mi főleg a középső palóc tájnylevvel foglalkozunk; ennek területe az a vidék, amelyet a közvélemény ma leginkább palócnak tart. Szinte minden palóc falunak van néhány külön tájszava, illetőleg sajátos mondata. Lássunk egyet-ketőt ezekből is! Főnevek: rétlya (létra, de jelentése: liter, a rávésett fokok jelzik, mérik a folyadékot) ; cucaj (házilag készült bőrmellény); pen tő (háziszövésü vászonból varrott alsószoknya). Ringó vagy kosoja: hármas falábra akasztott vászonabrosz, ott sir benne a mezei munkára is magukkal vitt csecsemő; Ücsik; a már ülni tudó kisgyermek számára faragott ülőke. Morvany: tiszta tejjel sütött hatalmas fonottkalács, négy lány vitte a vállán a lagzismenetben. Didelle (tészta, lekváros barátfüle) görhön (kukoricamáié); geda (kecske.) A palóc hangszint és hangsúlyt leírni — mint a fentiek mutatják — nagyon nehéz, de a modern technika még időben segítségére sietett a gyűjtőknek, akik magnószalagokon rögzítik a palóc népi énekesek dallamait éppúgy, mint a palóc tájnyelv prózai szövegeit. GONDOLATOK Az igazság többnyire a középen van. Csak a közepet nehéz megtalálni. * * * Bátraké a szerencse. Nemkülönben a szerencsétlenség is.
