Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-11-25 / 47. szám
* 16. oldal Thursday, Nov. 25, 1971 ❖ ❖ ❖ ♦♦♦ Elbeszélések és igaz történetek V ❖ ❖ ❖ ❖ | A KOKTÉL PARTI (Folytatás) Roger Bartlett magányosan üldögélt a villája szalonjában. A tekintete a kandalló fölött révedezett, azon az olajképen, amely a feleségét ábrázolta. A messze földön hires szép asszonyt tegnap temették el . . . — A ringyó! — morogta Bartlett, és alig állta meg, hogy a kávéscsésze tartalmát a portré arcába ne löttyentse. Nagyot horkantva lenyelte felgerjedő indulatát, kiitta a kávéját, majd az üres findzsát az asztalkára helyezte. Elbben a pillanatban megcsendült a telefon. — Mr. Bartlett? — hangzott Miller rendőrhadnagy hangja a telefonban. — Sajnálom, uram, de semmi újat nem közölhetek önnel. Eddig még semmiféle nyomra nem akadtunk. Attól kell tartanom, hogy a felesége halála most már örökre felderithetetlen rejtély marad. Hacsak — a hadnagy hangjában kesernyés önirónia bujkált —, a gyilkos nem óhajt önként vallomást tenni. Bartlett ajkai körül gúnyos mosoly ráncosodott. — Kedves barátom — hangjában a gyásszal fölényesség vegyült —, bevallom, jobb hireket vártam . . . Dehát, mit tehetünk! Sajnos, rengeteg a dolgom, még a mai nap kénytelen vagyok visszatérni a városba, éppen ezért . . . A hadnagy félbeszakította: — Minden rendben, uram! Csupán azt akartam megkérdezni öntől, hogy átnézte-e már a mai postáját? Bartlett megfordult, a nyitott ajtón rálátott a dolgozószobában álló Íróasztalára. Az asztalon nagy halom levél és levelezőlap, valamint felbontatlan táviratok feküdtek. Egy hét óta, amióta Helen meghalt, nap mint nap özönével érkeztek a részvétmegnyilvánulások. Bartlett azonban csakis az üzleti leveleket bontotta fel. A többi nem érdekelte . . . — A postát? — csodálkozott. — Mi köze az én postámnak az önök munkájához? — Ne csodálkozzék ezen, uram — felelt a hadnagy hangsúlyozott udvariassággal. — Bármilyen különösnek hangzik, én valószínűnek tartom, hogy az utóbbi napok postájában ott található a gyilkos levele is. A gyilkos ugyanis az ön baráti, vagy ismeretségi körében rejtőzik, s már csak azért is kifejezte részvétét, nehogy hallgatásával, föltünést keltsen. — Ön hadnagy ur, komolyan gondolja ezt, hogy a feleségem gyilkosa postán küldi el nekem a vallomását? — Ebiben nem vagyok bizonyos uram, de elképzelhető, hogy a gyilkos olyan hibát követ el, amellyel, akaratlanul is megkönynyiti a munkánkat. Ilyesmi gyakran előfordul. Mindenesetre arra kérem, nézze át a postáját. Később majd mi is átnézzük. — Megtehetem — felelte Bartlett bosszúsan —, de egyszerűen hihetetlennek tartom, hogy a feleségem gyilkosát az én estélyem résztvevői, az én barátaim között találják meg. Évek óta ismerem őket, bármelyikükért tüzbe tenném a kezem. Néhány pillanatig csend volt. S amikor megszólalt, a hadnagy hangja hűvösen csengett: — Lehetséges. De a vallomásokból egybehangzóan az derült ki, hogy a parti résztvevői a mértéktelen alkoholfogyasztás következtében szinte valamennyien holtrészegek voltak. A vendégek is, és a házigazda is .. . Bartlett elbiggyesztette a száját. Nem volt mit válaszolnia, tény, hogy a múlt vasárnapi koktélpartin gyalázatosán leitták magukat. Ám, semmi kedve sem volt ahhoz, hogy az estély részleteit újból felidézze. Ezért témát változtatott. — És biztos ön abban, hogy nem valami csavargó volt a tettes? — Kizárt dolog, Mr. Bartlett. Az ön kertjét magas kőfal zárja körül, az utcán pedig egész éjjel rendőrjárőrök cirkáltak. És egyetlen gyanús elemet sem kellett igazoltatniuk. — A hadnagy újra szünetet tartott, majd igy folytatta: — Mr. Bartlett, én megértem az ön aggályait. Senki sem gyanúsítja meg szívesen a barátait azzal, hogy meggyilkolták a feleségét. Én mégis attól tartok, hogy — ezúttal ez történt. Bartlett szó nélkül letette a telefonkagylót. Whiskyt töltött magának, majd poharát, gunyoros mosollyal, a kép felé emelte. Helén visszamosolygott. Helént, a koktélpartit követő reggelen vérbe fagyva találták a villa kertjében. A ruhája letépve, feje vértócsában. Pontosan olyan állapotban, ahogyan a férje otthagyta, miután egy hatalmas kővel szétloccsantotta az asszony fejét . . . Bartlett, a sikerdus üzletember már régen megtanulta, mi a jó üzlet titka. Az, hogy előbb önmagát győzze meg arról, amiről majd másokat is meg akar győzni . . . Ennek az elvnek az alapján most önmagát győzte meg arról hogy neki a felesége halálához az ég egy világon semmi köze sincs. A következő lépés az volt, hogy a gyanút a legkedvesebb barátjára, John Carmody cipőgyárosra terelje. Barátja ugyanis az eszméletlenségig részeg volt, amikor a véres követ a kezébe helyezve a felesége mellé fektette, de még ma sem érti, hogyan történhetett meg, hogy a részeg cipőgyáros egyszercsak kijózanodott, s mielőtt még a háziasszony keresése megkezdődött volna, kereket oldott. Újra megszólalt a csengő, de nem a telefon, s nem is a főkapu csengője. Bartlett fölpattant. Az idegen és távoli csengőszó zavarba hozta. S csak percek múlva döbbent rá, hogy a villa hátsó kapuján csengettek. Végigfutott a szobákon, el a konyha előtt — közben a csengő újra megszólalt — félrerántotta a reteszt és feltépte az ajtót. Ekkor elállt a lélegzete a rémülettől. Az ajtajában John Carmody állt. Arca sápadt volt, homlokáról veríték csörgött. Mint akit a sirás fojtogat, s hangja reszketettt: — Elolvastad már? — ezt kérdezte. — Mi van veled, John! — kiáltotta Bartlett. — Mit akarsz itt a hátsó bejáratnál? — Szóval nem olvastad még el? — kiáltotta Carmody, és félretaszitva a házigazdát, berontott a lakásba. Egyenesen Bartlett szobájába, ott lesoskadt egy székre. — Mi történt, John?! — kiáltotta Bartlett, s maga is követte a vendéget. — Én öltem meg Helént! — Te? — Bartlettből nem jött ki több szó. — Én! Tegnap Írtam neked egy levelet és mindent meggyóntam benne. Roger, ez rettenetes! Magam sem tudom, hogy történhetett a dolog. Részeg voltam, de ez nem mentség. Megláttam, amikor Helén kiment a kertbe, biztosan levegőzni egy kicsit. Olyan gyönyörű volt! És egyedül . . . Carmody újra a két tenyerébe rejtette az arcát, rázta a zokogás. De Bartlett hallgatott. Erre igazán nem gondolt, hogy Carmody magára vállalja a gyilkosságot. Pedig ez nagyszerű gondolat! Részeg volt, mint egy hulla, s amikor magához tért, kezében még ott szorongatta a véres követ, s mellette a halott Helén . . . Ennél jobban nem is alakulhattak a dolgok. Bartlett majdnem elnevette magát . . . Carmody fölsóhajtott. — A tisztáson utolértem, megszóllitottam, Helen kedvesen válaszolt . . . Megöleltem ... De, hogy azután mi történt, nem tudom, nem tudom. Azt sem tudom, mennyi idő múlhatott el közben. Csak azt tudom, hogy megöltem . . . Mindezt megírtam neked a levélben . . . — Miféle levélben? — Bartlett ajkai újra elfehéredtek — Nem bírtam tovább hallgatni a dologról. A temetés után mindent őszintén megírtam neked, s a levelet azonnal postára adtam. Úgy határoztam, hogy azonnal öngyilkos leszek. De, Roger, nem tudtam megtenni. Nem bírtam agyonlőni magam. Nem volt erőm hozzá. Pedig a pisztoly most is nálam van . . . És a zakója zsebéből, reszkető kézzel, előkotorászott egy rövid csövű revolvert. És úgy nézett rá, mintha most tartaná a kezében először. — John — nyögte Bartlett. — Én még nem olvastam el a leveledet. Ma még bele sem néztem a postámba. A te leveled is ott van valahol a többi között, az Íróasztalon. (Folytatjuk.)
