Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-11-25 / 47. szám
Thursday, Nov. 25* 1971 MAGYAR H1KAO0 11. oldal Raguzában, a Splendidebárban találtam rá. Éppen akikor, amikor a reflektorfényben egy “csupasztestü” vonagló nőt alakított. A nyugati egyedüllétről szóló jelenetben. Finoman, s nem olcsó hírveréssel, hanem vitán innen, vitán túl, kézenfekvő igazságokkal. Az őszbehulló éjszakai környék, — az amarilliszek, az agavék, a narancsfák hervadásnak indult színében, szagában, — az egész adriai tájék már felöltözötten találta őt, amint kiosontunk utcák, parkok villák között, a csillagos éjszakába, kóborolni. Nem is kell mondjam: magyar volt — Keletről. Én meg ugyanez, az óceánon túlról. Amint lépkedtünk, a Keleten is előfordulható egyedüllétre célozva szavaimmal, azonnal rávágott: — Igen, igen... de mégse. A pénz sok mindent összezavar, ott maguknál. Hosszú idők óta nélkülözök ilyen megjegyzést. Én, az amerikai. És szinte magamat is az ő gondolatába helyezve igyekeztem most hirtelen igazat adni neki, ha nem másért, udvariasságból, mint régi otthoni. Egyszóval, tovább lépegetve, úgy nézett ki a dolog, hogy tulajdonképpen semmi nem fontos. Ki él nyugaton, ki él keleten? De a sok közül egy, annál inkább: hogy foglalkozástól mentesen, ki az, akit az élet itt-amott, dobál, (hajt, szeszélye szerint. E pillanatban engem is, őt is. Két magyart. Akik lám, egyben találkoznak: hogy különböző időben, otthonról mentett világukat adják egymásnak, íráson, táncoláson túl, a Dalmát hegyek között is a Kárpátokat keresően. — Ő mondja: Nézzük meg az óvárost!... BARI KÁROLY: LEVÉL RAGUZÁBÓL: Thanksgiving egy szobornál — Én: Szívesen ... S amint lépegetünk, ciprusfák árnyékában, egyszerre, megbeszélés nélkül beugrunk az utolsó társaskocsiba. És a sok-sok műemlék között is, hirtelen a Doge-palota, a Tanácsnokok palotája mellett elosonva, egy szobornál kötünk ki. Félreeső hely, piactér közepén. Mert úgy látszik a nagyon igazat akaróknak, — a társadalmi illemkódex törvénye szerint, mindig meg kell alkudniuk az ilyesmikkel. A történelem vonalán . .. Költőknek — a “tekintélyek” mellett. — — Miért hozott ide ? — szólalt meg, hosszú hallgatás után. És kereste a szobor és az én egyéniségem közötti összefüggések lehetőségét. — Túlzás — feleltem nevetve. — Még “tagjaim se fájnak.” És nem igényiek ilyesmit. Csak éppen annyi igazság van ebben, hogy itt a helyünk, nekünk ketten most. — Akkor mégis — felelt rám a holdsugaras adriai éjszakában, — valamiféle iróember lehet maga ? — Nevetve feleltem, hogy eltalálta. Aztán szavakkal, mozdulatokkal, egymást és szobrot keresőn, egyszerre kidobjuk magunkból az éjszakába a lényeget. Amelyhez a továbbiakban semmi egyéb magyarázat nem szükséges. — Látja? — kérdezek rá... S a szoborra, ami előttünk áll. — Egy költő. Horvát köl-Irta: IVÁNI ZOLTÁN tő:: Gundulic! Ivan Gundulic. (1893.) És amint olvassuk a felírást, kisérő szájunkból kibuggyan : Iráni Zoltán — Apám Sopronkőhidán halt meg ... Sokan voltunk otthon. Táncosnőnek mentem. Majd én: — Igen, igen, sokkal előbb, de éppen igy, apám a Kárpátokban, ágyudörgés közber. pakolt be engem a csomagok közé, amikor hat éves voltam, Erdélyből. .. És olvassuk áhítattal a domborműt. Nézzük az alakokat, a szobor alatt. Raguza városát, a sok történelmi próbának, lerohanásnak kitett várost, egy trónra ülő nő jelképezi azon. Alatta, a lábaihoz simulóan, egy szárnyas oroszlán. Velence itteni hatalmát, lerohanását. A másik oldalon pedig, az átszűrt sárkány, a török uralmat jelenti. Évszázadok hosszú és nehéz emlékeit. És a költő fent a szobortalapzaton mintha most is Írná “Ozmán” dimü hőskölteményét ... Melynek az ő városuknak a győzelme ad értelmet. Hosszu-hosszu percek telnek el, amikor újra összegezve a raguzai éjszaka véletlen szépségét, megszólalunk: — “Milyen kicsi a világ!” — mondja ő. Elfelejtett tüzek Riadjanak a hajnalt-imádó sóhajok: a pusztuláshoz kovácsolt népnek nem dobog gond-marta szive, kifosztott sorsa ellobog, tüzes bálvánnyá faragni arcát nem tudom, csillaggá-dermedt öklét kinyitni nem lehet, vér-bimbó ajka hattyu-ruháju felleget perzselt meg egykor, lehunyt szemmel a gyász felett nem állhatok, de holtért az ének mit tehet. Félelmetes az árvák beszéde, karjukat keresztek várják; lángot vet a kaszás idő a kínokon, és jöhet az angyal nem-szünő ordításáért a fénynek, bukkansz éj-sötét idegenekre, hinár-sátrakat sző a tó, kitépett nyelvű pacsirta sírján lázadó: magad vagy, légy erős; hinár-sátrakat sző a tó! Gundulic szobra Átalakulunk hirtelen. Én, az irás, ő a tánc által “ránk kényszeritett” kötelezettségén túl. És régmúltat, Sar?jevót, menekülést, mostani helyzetet emlegettünk. Csak emberek vagyunk. Véletlenül magyarok. Egyik innen, másik onnan, otthonról — Amerikából. — “Gundulic. Iván Gundulic ...”— betűzzük a felírást. Majd leülünk a kofák padjára. Onnan szemléljük a továbbiakat. Minden polgári elképzelést meghazudtolóan. Se csókkal, se öleléssel. Hanem ezen túl, egybeolvadón, nőt és férfit múltjukkal világba dobó akaratként. — “Milyen nagy a világ!” Ha igazi hősök laknak benne, — mondom én. És igy folytatjuk még sokáig, ezt a “mondja ö, mondom én” társasjátékot. Ott a szobor tövében. Amely most művészek, polgárok ellentétes sorsában és azon túl is, nagyvilág s haza kérdését érinti. A nagyvilág diktálja, mikor újra megszólalok: — Látja, látja... Egy csinos nőalak előtt, — hozzá, ha trónon ül — megjuhászkodnak a szárnyas oroszlánok, a sárkányok is. így volt mindig, s igy is lesz ... A haza, a valamiféle újonnan elképzelt haza diktálja benne, amint feleli: — Gondolja?... Nálunk, erre felé, mintha másképp nézne ki a dolog... Én például a balettiskola növendéke voltam. Aki végzett. És most, mint egynéhány ösztöndíjjal egyetemen itt tanuló magyar kollégáim is, — táncolunk vagy tovább tanulunk, — végezzük feladatunkat!... De semmiképpen nem aféie balettpatkányokként. Meglepődve és jólesően fogadom öntudatát. Aki nem “amerikai pénz-nagyherceget” keres bennem ... Azaz nem keres semmit, csak mondja a magáét. Öntudatosan, s mégis, minden Kelet- Nyugat kérdésben elfogultságtól mentesen. Költők igazságában, költők szobrában, még ott van a kérdés, amint minden ki nem mondott szó, de mögöttük a boldog érzés tudatában szólok hozzá: — Nos, akkor minden rendben van!... Jöjjön, látogassuk meg az “Agavé”-t. Azt mondják, magyar cigány játszik ott, a Vajdaságból. Jött szívesen. Hogyne jött volna. Amikor köztünk csak “pari-pari” és minden kiszolgáltatottságtól mentes levegő alakult ki. És amint Hunyady Sándor “Fekete szárú cseresznye” dallamát hallgattuk, mintha e pillanatban a rögzített jeleit kószált volna körülöttünk. Amely dúsan, vagy éppen “magyar földesur” életszeretésében, az itt előforduló kisnépek uj hangszerelésén adná az igazságot. BÉLYEG-SAROK A United Nations postája november 19-én 8 cent (USA) és 1.10 svájci frank névértékben bélyeget hoz forgalomba New York-i, illetve genfi intézményei utján, amelyen Pablo Picassónak 1938- ban készített, Maia leányát ábrázoló képmása látható. ❖ * * E. Rutherford, az ismert fizikus születésének 100-ik évfordulójára (1871-1937) bélyeget hozott forgalomba a szovjet posta a tudós képmásával. * * * A dán posta négy címletből álló bélyegsorozatot hozott forgalomba a hajóépités történetének bemutatásával. HIRDESSEN LAPUNKBAN
