Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-11-25 / 47. szám
8. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Nov. 23. 1971 Rudolf magyar királysága Irta: VASVÁRT ÖDÖN Az olvasónak egyszerűen hozzá kell szokni, hogy a Rudolf tragédia örökös irótéma marad, valószínűleg még a jövendő századokon keresztül is. Ferenc József mindent el akart pusztittatni, ami fiának tragédiájával kapcsolatban volt, de valószínűleg még életében rájött, hogy ez lehetetlenség. A titok örökre titok maradhat, de a megfejtési kísérletek nem fognak szünetelni, egyszerűen azért, mert az adatpusztitás csak részben sikerült. A dolog nemcsak az osztrákokat érdekli, hanem bennünket magyarokat is, főleg azért, mert a magyaroknak, minden tagadás ellenére, nagy részük volt a tragédia előidézésében. Amit bécsi munkatársunk egyik újabb cikkében megállapít, hogy t.i. egy osztrák tudós hosszas kutatások után meg nem történteknek jelenti ki a tragédia magyar epizódjait, semmiképpen sem állja meg a helyét. Lehet, hogy az osztrák kutató jól ismeri az eset osztrák fejleményeit (bár az osztrák Rudolf irodalom is akárhány esetben erősen hangsúlyozza a magyar epizódokat) — de az kétségtelen, hogy a tragédia magyar oldalát ez a kutató nem ismeri. Röviden mindez azt jelenti, hogy az osztrák tudós szerint Rudolf magyar királyságáról, vagy a trónörökös ilyen irányú törekvéseiről szóló adatok valótlanok. A megcáfolhatatlan történelmi tények azonban azt bizonyítják, hogy bármenynyire hézagosán is, de az igazat mondják. Lehet, hogy Rudolf nem nagyon akart magyar királlyá lenni, de hogy egy csomó magyar politikus nagyon is azzá akarta tenni, azt letagadni nem lehet. Rudolfnak két Ízben kínálták fel a magyar trónt. Ez nem jelenti azt, mintha ez a javaslat meg akarta volna fosztani Ferenc Józsefet, a koronás királyt a magyar tróntól. A magyar történelmi tradíció ugyanis ismert és fenntartott egy szokást, azt, hogy az életben levő koronás király még életében “ifjabb királlyá” koronáztathatta a trón örökösét, akinek tetszés szerint több vagy kevesebb jogot is adhatott a cim mellé. Hosszas volna elsorolni ezeknek az aktuális “ifjabb királyoknak” a listáját, de az tény, hogy a szokást, ha időnkint nem is alkalmazták, de ismételten felújították. Ki tudja például ma, még ha ismeri is a magyar történelmet, hogy például Mária Terézia fiát, a későbbi II. Józsefet még anyja életében ilyen “ifjabb királlyá” koronázták, akinek Frankfurtban történt koronázási ünnepét a schönbrunni palota egyik nagy történelmi festménye örökítette meg, az esemény szemtanú leírói között pedig egy olyan valaki is volt, akit Goethének hívtak? Ebben az esetben nem volt szó külön magyar ifjabb királyságról, mert a magyar királyi cim amúgy is csak egyik “mellékes” cime volt az akkor még papiroson létező “német-római szent birodalmi császárnak.” Ki tudja például azt, hogy a magyar szabadságharc kirobbanása előtt a magyarok megelégedtek volna azzal, Bécs egy “ifjabb királyt” adjon nekik? A Kossuth kormány pénzügyminisztere a “Kossuth Hírlapja” 1848 jul. 29-i számában például ezeket irta: “Ha őfölsége körünkbe nem jöhetne, adjon Ferenc József főhercegben Budára ifjabb királyt!” V. Ferdinánd, Ferenc József közvetlen uralkodó elődje is ilyen “ifjabb király” volt, akit apjának, Ferenc császárnak halála előtt öt évvel koronáztak meg. Ez a szokás igen régi történelmi hagyományokon nyugodott. Arany János “Buda halála” cimü eposzában leírja, hogy Buda, a hun király, hogyan tette az öccsét, Attilát, még életében “ifjabb királlylá”, .ami ebben az esetben társ-uralkodót jelentett. “Én kormányozom, te pedig hadat viselsz” — ez volt az uralkodó jogok megosztása. Szokás volt a régi szlávoknál is. Dusán szerb cárt például nem is egyszer, de kétszer koronázták ifjabb királlyá, először az apjával együtt, azután még egyszer még az apja életében. A szokásnak egyik főoka az volt, hogy elkerüljék a király halála utáni sokszor véres harcokat jelentő, trónért való versengéseket, azzal, hogy a megkoronázott államfő uralkodását egy pillanatra se szakítsa meg a király halála. Az első ilyen magyar “ifjabb király” III. Béla fia, Imre volt, akit 1185-ben koronáztak ifjabb királlyá. Ezt az ifjabb királyságot ajánlották fel a magyarok Rudolfnak, nem is egyszer, hanem két ízben, egymástól különböze körülmények között. Az első ajánlatot Tisza Kálmán miniszterelnök és kormánya tette 1882-ben. Ez természetesen nem volt forradalmi ajánlat a túlságosan is kihályhü kormány részéről és Bécsben nem is vették nagyon komolyan, úgyhogy nagyobb baj nem lett belőle. A Hóman-Szekfü féle magyar történet ezeket mondja az esetről: “Bár Tisza Kálmán 1882-ben felajánlotta neki (Rudolfnak) a magyar koronázást és ezzel az ‘ifjabb királyi’ ősi méltóságát, ezt nem fogadta el.” (V. kötet, 500. oldl.) Erről az első ajánlatról hosszasabban is lehet beszélni, magának Rudolfnak a kijelentései alapján. Az epizódot Bertha Szeps-Zuckerkandl Írja le: “Ich erlebte 50 Jahre Weltgeschichte”, Stockholm, 1939, cimü könyvében. Az iró leánya volt Moritz Szeps bécsi szerkesztőnek, aki Rudolf legbizalmasabb emberei közé tartozott. Rudolf, a szocialista lapszerkesztőt 1883 január 30-án magához hivatta, de csak éjfélkor találkozhattak a Burgban. Szeps igy Írja le a Rudolffal folytatott beszélgetést, tehát ami következik, Szeps szerint A Hudson ezüst és arany csillogásától nem messze, egy new yorki körülmények között csendes ház harmadik emeletén lakik ősze András a feleségével. A lakás egymásba nyíló két első szobáját használja műterméül a művész, de tulajdonképpen múzeumnak kellene neveznünk. A falak mentén futó alacsony polcokon, és előttük, a parketten több mint 200 őszeszobor nyúlik a térbe. A negyedik fal magas állványain régi, eredeti indián vázák és szobrok Peruból és Brazíliából. A délamerikai ásatások értékes és különös emlékei és könyvek sorakoznak egymás mellett. Egy külön polcon pedig nágyszögü falapokra állítva a “legmodernebb” művésznek — a köveket, kavicsokat miniatűr szobrokká csiszoló, a szobrászat minden modern stílusát tükröző — tengernek alkotásai. Ezt a környezetet szelíden belengi — és az utcától, a külvilágtól mintegy elszigeteli — a szomszéd szobából átszürődő klasszikus muzsika. De a házigazda várt már, — telefonon beszéltük meg ezt a látogatást — és leültet a legkényelmesebb karosszékbe. Pár percig csendben ülünk, ősze András ismeri szokásomat. Tudja, hogy előbb sorra nézem az ismerős szobrokat, mig las-Rudolf saját szavait foglalja magában. Innen maga Rudolf beszél: “A Végzet sötét célok felé hajszol bennünket. Ez a végzet a jezsuiták, akik a legbefolyásosabb főhercegekkel szövetségben állanak. Ellenem is. Hihetetlen módon vigyáznak rám és kémkednek. Még Wilczek gróffal is alig merek beszélni, ő sokat van együtt Taaffe gróffal. (Az akkori osztrák miniszterelnökkel. V. Ö.) — Két év óta rettenetes helyzetben vagyok. Hálót vetettek rám, szabadkőmivességgel vádolnak, vallásellenes és forradalmi kapcsolatokkal. Ki kellett mondanom, hogy mint katonatiszt esküt tettem, hogy nem lépek be ilyen titkos alakulatokba és ha mégis ezzel vádolnak, követelem, hogy haditörvényszék elé állítsanak tisztázásom végett . . . Erre elhallgattak. De tudja, kinek vannak ilyen kapcsolatai? Albrecht főhercegnek. A jezsuiták ugyanis titkos szövetséget szerveztek, hogy Boszniát katolikussá tegyék. Ennek élén Albrecht áll. És ez még nagy bajba fog sodorni bennünket. Pedig Albrecht is katona tiszt, — de a jezsuiták ezt megengedik neki . . . Egyedül a magyarok a liberális és alkotmányos eszmék támogatói. Tisza hatalmának azonban korlátái vannak. Közép utat keresve, pár évvel ezelőtt, két miniszter társával és egy harmadik, hivatalt nem viselő politikussal, aki azonban igen tekintélyes ember, azt a gondolatot vetették fel, hogy MAGYAR KIRÁLLYÁ KORONÁZNAK. Ebben meg is állapodtak. De bár a tanácskozásnál csak ez a négy ember volt jelen, mégis pár hét múlva hozzámjött Albrecht főherceg és ezt mondta: Rudolf, azt hallom, hogy magyar királlyá akarnak koronázni. Figyelmeztetlek, hogy a Felség cim, amellyel fel akarnak ruházni, hízeleghetne hiúságodnak, de igen keveset jelentene. Amikor megkoronáznak, ünnepélyes esküt kell tenned a magyar alkotmányra, ami örökre kötelezni fog. Gondolj a tiéidre, családod jövőjére, ne kösd le, ne koronáztasd meg magadat, mert senkisem tudja, mi történhetik. Egy ilyen eskü nagy bajok forrása, szörnyű akadály lehet. Azóta több említés nem történt magyar kii'állyá kox*onáztatásomról.” (Befejező cikk következik.' sail elmerül bennem a new yoi’ki utcák, a világváros minden zavaró emléke, fölenged a hétköznap feszültsége, és — feleletet várva — úgy fox*dulok felé az első kérdéssel, mintha egy régi beszélgetést folytatnánk: K: A Fővárosi Képtárban és a Magyar Galériában már 14 szobrod volt, amikor a Tóth Árpád síremlékedet, 1942-ben, a Farkasréti temetőben ünnepélyesen felavatták. Hány éve voltál akkor már szobrász, és mi inditott először arra, hogy a térben is kifejezzed a téged környező, és a benned élő világot? F: Már 14 éve szobrászkodtam mikor a Tóth Árpád szobromat készítettem. Kora gyermekkoromtól kapcsolatom volt a képzőművészettel: a bátyám aki erdőmérnök lett abban azidőben (1917 körül) Szinyei-Merse tanítványa volt, és szép post-szkxyei tájképeket festett. Egész biztos, hogy tőle kaptam az első ösztönzést. Különben már a középiskolában jó rajzoló hírében állottam. K: Mi volt életed legnagyobb művészi és emberi élménye, és mi volt közülük az, amelynek fényénél fölvillant előtted művészi utad iránya, és a cél, amely újabb és újabb alkotásokra késztet? F: Nem tudom, hogy másoknál miként van ez: nekem sok-sok “nagy” élményem volt, de nem volt “legnagyobb” élményem. Inkább azt mondhatnám, hogy a sok-sok nagy élményein mindegyi(Folytatás a 9-ik oldalon.) Vasváry Ödön MAGYAROK A NAGYVILÁGBAN A SZOBRÁSZ Irta: FLÓRIÁN TIBOR
