Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-11-25 / 47. szám
Thursday, "Nor. 25, 1971 MAGYAR H1R*»G 9. oldal HOMOKI ERZSÉBET LELKI KLINIKÁJA ____________________ i m«»—i k———i hw—w»wimm—i»Mtmnin»m«HM—m—iw» REGÉNY JELIGE. — Kedves Miss Homoki, az én életemben van egy folytatólagos regény, ami már 35 éve tart. Otthon 17 éves koromban volt egy fiú, udvarolt, jóba lettünk, nagyon boldog voltam vele, de rövid ideig tartott, mert egy másik lányt vett el és elmentek lakni Budapestről. Egy év múlva állásba mentem a Nemzeti Színház mellett a Corvin Áruházba kiszolgálónőnek. Egyszerre csak megállt a pultnál egy pár, ő volt és a felesége. Az asszony nem ismert engem. A nagy meglepetéstől dobogott a szivem. Mi nem szóltunk egymáshoz, kiszolgáltam a nőt és elmentek. Ö egy óra múlva visszajött a felesége nélkül, randevút adjunk és egy boldog estét töltöttem vele. 1938-ban férjhezmentem Miskolcra. A férjemnek üvegüzlete volt és én felmentem Pestre bevásárolni az üzletnek. Ott találtam a nagykereskedésben, ő volt az üzletvezető. Közben elvált a feleségétől, szabad volt és kihasználtuk a találkozást. A háborúban a férjemet elvitték munkaszolgálatra és engem később koncentrációs táborba vittek. Mikor kiszabadultam, megtudtam, hogy a férjem meghalt a munkaszolgálatban. Felmentem lakni Pestre a nővéremhez egy özvegyasszonyhoz. Másodszor is férjhezmentem. A férjem keveset keresett, én is dolgozni mentem. A Gamma gyárban jelentkeztem és képzelje el, ő volt a személyzeti főnök és a regény folytatódott egy ideig. 55-ben a férjemet halálra gázolta egy teherautó. 56-ban kiszöktem Ausztriába. Kivel találkoztam a táborban? Vele találkoztam és megint folytatódott. Engem kihozlak Amerikába, ő Izraelbe ment. Azóta nem tudtam róla. Én itt férjhezmentem egy amerikai lengyelhez, New Yorkban lakunk. Tegnap a 42-ik utcán felszálltam a subwayra és azt hittem, bogy elájulok, mert ő is ott volt. Már 4 éve itt van New Yorkban, nem tudtunk egymásról. Mit szól a csodához, hogy 14 év után megint regényesen találkoztunk? VÁLASZ. — A csoda megítélését átengedem magának. A leveléből úgy számolom, ho£y már 50 is elmúlt. Ajánlom, hogy 14 évi szünet után, ötvenen túl semmi esetre se Írjon újabb folytatást a folytatólagos regényhez, mert ha a férje véletlenül belelapoz, rossz lesz a befejezés. * * * ANYA. — A fiam egy éve Torontóban dolgozik, minden héten egyszer jön haza. Megismerkedett egy angol lánnyal és mondja, hogy el akarja venni. Már két weekenden elhozta a lányt hozzám. Két ilyen látogatásból nem tudom kiismerni. Azt akarom, hogy jöjjön ide hozzám egy hónapra, mert látni akarom, hogy milyen lenne háziasz-zonynak. A mai lányok könnyelműek, nem értenek a háztartáshoz és amennyiben ez is ilyen, akkor nem tud gondoskodni a fiamról. A lány szüleihez is el akarok menni megnézni, hogy mennyi a ruhája, mert mi lesz akkor, ha alig van valamije és a fiam az esküvő után mindjárt kezdheti kiadni a munkával keresett pénzét ruhákra, cipőkre, kabátokra. Mondtam a fiamnak, de ő nem akarja, hogy igy kipróbáljam a lányt, pedig én csak neki a fiamnak akarok jót ezzel. VÁLASZ. — Helyesen teszi, ha a fiát és jövendőbeli menyét a házasságot illetően jó tanácsokkal látja el, azonban mindennek megvan a formája és a határa is. Ne haragudjon meg az őszinteségért, de a próba amit ir, nagyon hasonlít arra amikor a vásáron próbára megfuttatják a lovat mielőtt megveszik. Még jó, hogy nem követeli: esküvő előtt a lány a maga felügyelete alatt rendezzen a fiával próba-nászéjszakát és csak akkor adja neki a fiát, ha maga kielégítőnek tartja a próbát. * * * FŐNÖK JELIGE. — Kedves Erzsébet, magyar irodában dolgozom, igazán meg vagyok elégedve a főnökkel, rendesen fizet, nem goromba s ha valamit meg akar csináltatni velem, mindig udvariasan kér, nem parancsolgat. Egyetlen panaszom, hogy ha az irodán kivül, az utcán véletlenül találkozunk, akkor nem köszön, úgy megy el mellettem mintha nem ismerne. Az irodától két blokkra lakom, ő is a szomszédban lakik és igy sokszor látom amikor a feleségével együtt megy valahová, ilyenkor mindig nagyon rossz étzésem van, hogy köszönés nélkül megy el mellettem és nem értem, hogy miért viselkedik igy. Talán nekem kellene köszönnöm, mert én fiatalabb vagyok, mint ő? VÁLASZ. — Nő sohasem köszönjön előre férfinek, se fiatalnak, se idősebbnek, akárki is legyen. A férfi kötelessége előre köszönni. Ha elmulasztja, udvariatlan, neveletlen. Ennyi elvben. Gyakorlatban két eset lehet. Egyik: a főnöke annak ellenére, hogy a munkában udvarias, egyébként ostoba, felfuvalkodott sznob is lehet, aki munkagépnek tartja az alkalmazottját, lenézi és irodán kivül még annyi személyi kapcsolatot sem akar vele tartani, hogy köszönjön neki. A másik lehetőség: gyáva papucsférj és ha a feleségével megy, nem mer nőnek köszönni. Akár igy van, akár úgy, magának eszébe ne jusson előre köszönni. Vegye humorosan a dolgot: sznobon vagy papucsférjen egyformán csak nevetni kell. A SZOBRÁSZ (Folytatás a 8-ik oldalról) ke legnagyobb volt. És ezek oly sűrűn jöttek, hogy szinte labdájuknak éreztem magamat, és mint repülő labdának persze hogy volt irányom, célom, és még szebb célom. — És röpülés közben volt időm is földolgozni az uj élményeimet, és kedvem-erőm a zarándok utam két oldalán szobrokat is emelni. K: Mit adott művészetednek Olaszország, ahol 2 évet éltél Magyarországról való távozásod után, és hozzájárult-e művészeted fejlődéséhez, és mivel, Itália után a 9 éves brazíliai tartózkodásod? F: Olaszország — röviden: megzavart. A Magyarországon már zsendülni kezdő modernségemet 5 évre visszavetette. De analizálva magamat, be kell ismernem, hogy Itália klasszikus csodáinak köszönhetem a később kifejlődött érzékenységemet a régi és még régibb kultúrák iránt. Brazília pedig — uj környezetével, növényeivel, uj formavilágával és uj ritmusaival — csodadoktorom lett: kinyitotta szememet a világ uj szépségeire és titkaira, az ottani fehérek és feketék ártatlan szegénységére, istentelen kiszolgáltatottságára. Brazíliában értettem meg igazán, hogy mi a szegénység értelme ezen a világon. K: Úgy emlékszem, hogy már utad harmadik állomáshelyén, az Egyesült Államokban éltél, amikor a new yorki Kossuth Alapítvány 1962-ben 2 évre Peruba küldött, hogy az ottani katolikus egyetemen és 2 főiskolán tanítsál. Milyen befolyással volt rád Peru, és mik voltak azok a tényezők, — ha voltak — amelyek időlegesen megbénítottak az Egyesült Államokban? F: Peruban az életem két legszebb évét töltöttem. Perui élményeim a brazíliai élményeimnek a kiteljesedései voltak. Sok vonatkozásban ma is ezekhez a csodálatosan tiszta forrásokhoz térek vissza. K: Azok közé a ritka művészek közé tartozol, akik a művészet 3 eszközével: tollal, ecsettel és vésővel fejezik ki önmagukat. Melyiket tartod magad számára tökéletesebb kifejezési eszköznek, és az alkotást sugalló “ihlet” pillanatában mi dönti el, hogy a 3 kifejezési eszköz közül melyiket választó? F: Úgy látszik, hogy alap-érdeklődésem több irányú. Ismerem és érzem a művészetek különböző ágaihoz alkalmas anyag törvényeit, és mert szükségét érzem, hogy egyszer igy, máskor úgy fejezzem ki magam, hol szobrász, hol festő, hol költő vagyok. Hogy mikor melyik, és miért, azt csak a csillagok tudják. | K: Művészi pályád ciklusokra oszlik, és ezeken a ciklusokon keresztül — mint lépcsőkön — emelkedsz egyre följebb. Mi indít téged arra, hogy egy újabb ciklus alkotásába fogj ? Egy eszme, vagy egy uj anyag, mely a magában rejlő kifejezési lehetőségek kikísérletezése felé hajtja művészi kezedet és fantáziádat? F: Nem eszme és főleg nem anyag. Az uj alkotás szerintem a művész lételeme: levegő és mindennapi kenyér. K: Alkothat-e tartósan a művész idegenben?) A gazdag hatásokkal, a plusszal, amit a külföldi élmények jelentenek, nem kell — szembeállítanunk egy mínuszt is? A hosszúra nyúlt külföldi élet — a te esetedben negyedik állomáshelyed, New York — nem vett el tőled, a művésztől és embertől valamit, amit egykor értéknek tartottál otthon ? I F: Igen, alkothat. Olyan művészről mondom ezt, ki 20—30 éves koráig Magyarországon élt. Ilyen esetben már megkapott mindent, amire azi alap-állásához és a további fejlődéséhez szüksége van. Fejlődésre képes művész részére a világ tele van tanulságokkal. Kis és nagy sikerei lehetnejc, de ami a sikernél is több: a világot jobban megismerve, önmagát ismeri meg jobban. — S ha ziem vár többé csodát délibáboktól, ha a csalódásaiba nem pusztul bele, nem hasonlik meg, akkor ő is, a hazája is és az embersége is az egyetemes gondolat távlatába kerül. És ezzel a plusszal szemben a mínuszok — hazátlanság, numerus clausus: limitált munkalehetőség (a művész nem készíthet nagyméretű müveket), numerus nullus: a művész nem juthafc olyan kiállitóhelyiséghez, ahová a mükritikusok elmennek, ezek a helyek kizárólag csak klikk-tagok részére vannak fönntartva — örök fogsajgáshoz hasonlítanak, mely rettenetes, de el lehet, el muszáj viselni. — Ha a világ normális volna, egy művész részére elég lenne 5, maximálisan 10 év, hogy megkapja mindazt, amire a nagyvilágból szüksége van, és mehetne vissza, oda, ahol az emberiséget legjobban szolgálhatná. K: Befejezésül még egy kérdés: Mi a véleményed a mai művészeti irányokról ? F: Erre nagyon nehéz röviden válaszolni. Ahogy a magáramaradott embernek nincs gazdája a mai világban, úgy nincs gazdája ma az igazi művészetnek sem. És az, amit a művészet kútárai terjesztenek, reklámoznak, és mindenféle sznobok bevesznek ma, — ezerféle és mind sterilebb romanticizmus, mind hazárdabb menekülések a felelősség-vállalás elől. Embernek kell lennie a talpán annak, ki a 20. század mellébeszélés-erdejében, zsákutca-labirintusában tudja magát mihez tartani. New York, 1971 november GYERMEKSZÁJ ! A négy év körüli kisfiú fuldokolva zokogott, anyukája pedig eléje guggolva törülgette a könynyeit és közben nevelő célzattal beszélt hozzá: — Igérrd meg, hogy nem fogsz többé hazudni! No, ígérd meg szépen! No . . . — Ne-em fogsz — nyögte ki végre a kisfiú. — Soha többé? — So-o-ha . . . töhöbbé-é ... — préselte magából a szavakat a kisfiú. — De soha, soha, soha többé? — kérdezte újra az anya fenyegető kézmozdulat kíséretében, hogy mielőtt pontot tesz az ügyre, lelkiismeretét megnyugtató fogadalmat kapjon. — Soha többé — szólt már könnytelen és igen komolyan a kisfiú, — majd hozzátette —, csak, ha majd nagy leszek. .
