Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-11-11 / 45. szám
MAGYAR HIR\IX) Thursday, Nov. 11, 1971 ' «.oldal “A molnár és gyermeke” Irta: VASVÁRY ÖDÖN November elseje nagy nap volt valamikor gyerekkoromban. Nemcsak azért medt Mindenszentek napja volt, hanem azért is, mert másnap volt a halottak napja, amikor nemcsak a temetőkbe illett kimenni mindenkinek, hanem le is lehetett menni Szegeden az alsóvárosi barátok templomának alsó kriptájába, ahol borzalommal szemlélhettük a régen elhalt szentatyák koporsóit. Mi ott laktunk a templom tövében és igy a környék minden zugát ismertük Vasváry Ödön és otthonosak voltunk nemcsak a kriptában, hanem a templom jó magas tornyában is, ahol néha harangozni is alkalmunk nyílt, sőt a kóruson is, ahol nagy élvezet volt az orgonát fújtatni. November elsejének legfőbb attrakciói azonban nem ezek voltak, hanem az a tény, hogy a színházban aznap este (sőt délután is) a hagyományos rémdrámát játszották, amelynek “A molnár és gyermeke” volt a cime. A magamfajta igen régi embereknek illik emlékezni rá, hogy ez a színdarab mi volt és mit jelentett. A monarchiában, sőt talán Németországban is, nem volt valamire való színház, ahol november elsején ezt a darabot ne adták vo'na. Egy Raupach nevű, régen divatjából kiment ember irta, aki valamikor több évtizeden át valósággal uralta a német színházi életet a darabjaival. Darabjait Magyarorszkgon is gyakran játszották és az egyikről, amelynek “Korszellem” volt a cime, fel is jegyezték, hogy egyik kisebb szerepében Petőfi, akkori vándorszinész, “kacagtatta meg a közönséget.” De nagyobb uraknak is volt közük hozzá. Hogy a legnagyobbat említsük, ott van például maga Ferenc József, a monarchia császár-királya, aki 1888 november elsején magyar földön tartózkodott és onnan, Gödöllőről irt a barátnőjének Schratt Katalinnak hosszabb levelet, amelyben annak a gyanújának ad kifejezést, hogy ezen az estén bizonyosan elviszi színházba az “óvodás osztályt”. Ez az “óvodás osztály” három 12 éves fiúból állott, akikről a jószivü Schratt gondoskodott: a saját fia, Ittebei Kiss Antal, gróf Festetics Sándor és gróf Medici Bruno. Schratt valamikor bécsi színésznő volt és természetesen ápolta a színházi hagyományokat. Ez azt is jelentette, hogy “A molnár és gyermekét” november elsején adni kellett és meg kellett nézni. Szegeden is ez volt a nap főattrakciója. Egy alkalommal én is végigélveztem. Mi, gyerekek, csak délután, akkor is nagy ritkán jutottunk el a színházba. Ennek legfőbb kelléke az volt, hogy az embernek rendelkeznie kellett húsz, esetleg harminc krajcárral, hogy jegyet kaphasson a neki való helyre. A földszinti “diákhely” volt a drágább, ahonnét jól lehetett látni, de csak annak, aki idejében odarohant az elején levő vaskorláthoz. Az olcsóbb hely volt a népiesen “kakasülőnek“ nevezett padlás, amelynek hivatalos eleganciával “karzati zártszék” volt a neve, ahol ülni lehetett, de viszont a színpadnak csak a legelejét lehetett látni, ahol a színészek ritkán mozogtak, meg a nagy messzeség miatt a szavukat is alig lehetett hallani. Szóval: fenn vagyok, a “karzati zártszékben” üldögélve. Előbb azonban hadd mondjam el, hogy mi is volt az “A molnár és gyermeke”? Hogy felfrissítsem a memóriámat, megpróbáltam utána nézni, hogy mi is volt a darab meséje, de bizony hasztalan kerestem, a darabot ma már annyira elfelejtették, az iróvajával együtt, hogy nem tudtam rá akadni még a világ legnagyobb könyvtárában sem, a washingtoni Library of Congressben. így az olvasónak meg kell elégednie azzal a néhány töredék emlékkel, amit elmiteni tudok. Ez a híressé lett molnár gonosz ember volt, aki sok betyárságot követett el, családjával is rosszul bánt, emlékezetem szerint azonban egy leánykáját mégis nagyon szerette. A gyermek, valószínűleg azért, hogy a sors igy büntesse a gonosz apát, meghalt — de szelleme visszajött és apját a jóra intette, aki a tulvilági figyelmeztetést bizonyára meg is szívlelte és jó útra tér. Mindez igy unalmasan hangzik, amiből jó színdarabot kerekíteni aligha lehetne. Raupach darabját az tette nevezetessé, hogy abban kisértetek jelentek meg, lepedőbe burkolt mezítlábas kóristák személyében. Ez volt az a hires jelenet, amelyet mindenkinek látni kellett, amely hideg borzalommal töltötte el a jámbor nézőket és amelyet lélekzetvisszafojtva várt a színházat mindig megtöltő publikum. Fenn, a kakasülőn, én magam is ebbe a publikumba tartoztam és éppen olyan dermedt várakozással néztem a hires jelenet elé, mint többi sorstársam. Említettem azonban, hogy a “karzati zártszék” ára csak húsz krajcár volt, viszont a színpadot alig lehetett onnan látni. A jelenet le is folyt: a lepedőbe burkolt, belisztezett arcú. mezítlábas kóristák szép libasorban végigmentek ugyan a színpadon, de én csak a lábuk fejét láttam a magasból. Hogy azután az elhunyt leányka szelleme milyen produkciókat végzett halálra rémült gonosz apja előtt, azt nem tudom, mert sem-GÖRBE TÜKÖR EGY TURISTA FELJEGYZÉSEIBŐL... Vannak dolgok, melyeken keresztül az ember életkora lemérhető. Én például tudomásul vettem, hogy az utolsó öt esztendőben — akár tetszik, akár nem — több, mint húszezer lírát őre-: gedtem. Hogy miféle számitás ez ? Éppen öt esztendeje, hogy Olaszországban voltam, és akkor is, most is, tizennégy napot töltöttem ott. Akkor állva, a pultnál fogyasztottam a mindennapi kávéimat — mert úgy olcsóbb volt, mint asztal mellett. Ezzel a módszerrel két hét alatt két-háromezer lírát takaritotam meg pénztárcám számára — öt évvel ezelőtt. Most ültem. Ültem Rómában és Firenzében, Pompejiben és Velencében, és közben is. Öt esztendővel ezelőtt egyik múzeumból a másikba jártam, az idén kávéháztól vonszoltam magamat kávéházig. Aztán csak ültem, a teraszon és csodálkoztam. öt évvel ezelőtt a hasamon spóroltam több ezer Urát, és éjszaka utaztam, hogy megtakarítsam a szállodaköltséget. Ezen a nyáron még fürdőszobás szobám is volt, két napig, és végigkóstoltam számos frissítő italt. Nem élvhajhászságból, hanem mert sokat szomjaztam,, és sokat voltam fáradt. Kényelmesedő szervezetem lázadása volt ez, így jött ki a több, mint húszezer lírás öregedés számszerű eredménye. Igaz, a lira is veszített erejéből azóta, hogy ott jártam. Körülbelül öt évet romlott a húszezer lira azalatt . . . * * Az ember, ha külföldön jár, és különösen, hogyha kötetlen útitervvel, néhány nap alatt elveszíti időérzékét, a napok egybefutnak, és a turista könnyedén lebeg térben és időbon. Akik voltak már hasonlóképpen, meg fogják érteni esetemet, és azt a jelenetet, midőn belépek a hatalmas Termini pályaudvar elegáns informámit sem láttam és alig valamit hallottam belőle. Hogy mikor játszották ezt a darabot utoljára Magyarországon, természetesen nem tudom, de annyi bizonyos, hogy ma már minden november elseje enélküi telik el, sőt: alig van valaki, aki a hajdani “muszáj” színdarabra emlékeznék. . Nem lehetetlen azonban, hogy Bécsben és az osztrák városokban még ma is műsoron szerepel. Ott valahogy a régi színházi hagyományokat hivebben ápolják, mint azt személyes tapasztalásom alapján is mondhatom. 1957-ben egy teljes hónapot töltöttem Bécsben, ahol, mivel a színházi, szezon már megkezdődött, több színházba el is mentem, természetesen az Operával kezdve. így jutottam el a Volkstheaterbe is ahol többek között a “Lumpácius Vagabundus” nevű komédiát is végignéztem. Csak a kíváncsiság vitt el, hogy ezt a Raupach darabjával körülbelül egyidős ócskaságot megnézzem, mert ahhoz is gyerekkori emlékek fűztek. Csodálkozva láttam, hogy a színház tömve volt, jól öltözött, intelligensnek látszó publikummal, amely nagyszerűen mulatott az együgyű tákolmányon. Azt kellett megállapítanom, hogy a bécsi szinházjáró közönség sokkal kisebb igényű, mint például a budapesti. Az osztrákok kétségkívül jobban tudnak mulatni a régi, elkoptatott komédiákon, mint a magyarok. A szegedi színház ma is éppen olyan, mint az én. gyerekkoromban volt. Gondolom, a diákhely és a karzati zártszékek éppen úgy a régi helyükön vannak. Az utóbbi években négyszer jártam odaát, de a színházba nem volt alkalmam elmenui, mert a nyári szezon miatt mindig zárva volt. Máy aligha fogom viszontlátni a régi diákhelyet, aho nét senki sem fogja látni többé sem a “Lux: pácius Yagabundus”-t, sem “A molnár és gyermekét.” A karzati zártszékből sem. dós irodájába, és némileg zavartan azt kérdem, egy szabad tisztviselőtől: — Megmondaná nekem, uram, hogy má másodika vagy netalán harmadika van? * Jj* * ’ ' ^ Délelőtt, a firenzei Via Del Pecorián felszedték az úttest kőkockáit. Amikor délben ismét ott mentem el, szállodám felé tartva, már egy markológép is ott szorongott az utcai, feltúrt gödörben. Világjelenség! — gondoltam magamban kajánul, és másnap reggel megint arra vitt az utam, hogy megnézzem mekkora már a gödör a Via Del Pecorián. Rémületemre nem volt gödör, se markológép nem volt, csak az elkészült úttest volt ottan, és ment rajta a forgalom. Semmi pénzért nem lennék vicclapszerkesztő Firenzében! L'gyan miről is tudnék én irní, ahol ilyen vircsaft folyik? * * * Nápolyban egy pompás zsebkést vettem magamnak, a kikötői üzletsorban. Jól tudom, hogy a vásárláshoz, Nápolyban az alku is hozzátartozik. éppen annyira, mint az árucikk maga. De én nem. tudok alkudni, sohasem alkudoztam, magyar ember amúgy is megfellebbezhetetlen árakhoz van szokva. Hát mit csináljak, ha nem tudok alkudni? Pedig meg kéne venni, tetszik nekem ez a kés. — Négyezer? — kérdezem vissza gyámolatlanul az árustól, és már nyúlok is a zsebembe, négyezerért. ^ Háromezerhat! — siet a segítségemre, jó lesz ? És mielőtt bólintanék, ráírja egy papirosra, ceruzával: 3400! Hogy pontosan megértsem, mennyit mondott. Rámosoiygok, hogy rendben áll az üzlet.' A kezébe számolok háromezerkettőt, mire a kezembe csapja a zsebkést, és barátságosan meglódit, hogy vigyem a kést. Isten neki, háromezerkettőért. Lealkudott magának nyolcsász lírát, csakhogy legyen valami öröme is az eladásban. Somogyi Pád.
