Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-11-11 / 45. szám
Thursday, Nor. 11, 1971 MAGYAR HIRADf 7. oldal A védtelenek védelmében írta: RUBY ERZSÉBET Minden nemes eszme megvalósítása sikereket Ígérve, indul kijelölt vonalán, — amig az avatott kezekben van. Sajnos, minden ideális mozgalom a gyakorlati életben megváltozik, eltorzul; a befurakodott kapzsi elemek öncélúkat nézve, lassan megváltoztatják annak alapelveit és kiábrándulva fordulunk el az eddig lelkesen támogatott ügytől. Mint az országosan szervezett Állatvédő Egyesület is. A védtelen állatok védelmében létesített eddigi programja megváltozott, mondhatnánk lezüllött és ez az közegészségileg is fontos intézmény már nem egyéb, mint sintértelep! Köztudomású, hogy az Állatvédő Egyesület egyre több állatot ad a kísérleti intézeteknek, azzal a határozott feltétellel, hogy nem kínozzák őket. De ki ellenőrzi ezt ? Az Állatvédő Egyesületnek talán nincs elég tőkéje fenntartásához? Itt is, mint sok más szervezetnél eladminisztrálják a rendelkezésre álló Összeget? Nem tudjuk, de azt láttuk, hogy modern, kényelmes irodákban a tisztviselők unalmukban olvasnak, vagy társalognak. Az állatápolók pedig a siró, üvöltő állatok épülete előtt a csőn sörözgetve kártyáznak és ha az ember miért odamegy, félvállról beszélnek, bosszan,nak, hogy zavarjuk őket. Tisztelet a kevés kikelnek, de ez a kivétel az állatkórházakban van, ahol az állatszerető doktorok és ápolók lelkiismeretesen kezelik a rájuk bizottt szenvedő állatokat. Az Állatvédő Egyesület újabb rendelete veszélyes úgy az állatokra, mint az emberekre, vagyis a közegészségügyre. Az utóbbi időben két dollárért viszik el a lakásokból a bejelentett állatokat. Ha pedig valaki az utcán ilyen beteg és gazdátlan állatokat talál és telefonál az Állatvédő Egyesületnek, kijönnek a megjelölt utcába, de csak két dollárért. Véletlenül a kóbor állatokat összeszedő kőrltjuk alkalmával bejelentett állat elviteléért nem kell fizetni. Az újabb, két dolláros rendelet óta, rengeteg kóbor és beteg állat várja elkerülhetetlen szomorú végzetét. A beteg állatot a gazdája egyszerűen kidobja az utcára, sajnálja érte a két dollárt. A szerencsétlen kutya vagy macska napokig kínlódik a házak tövében, vagy a járdaszélén mig végre elpusztul. Vannak jobbérzésü emberek, akik nem dobják ki beteg kedvencüket, de orvoshoz se viszik, mivel költséges és ha elpusztul, kilökik a szemeteskannák mellé hogy elvigyék. Egy példa a sok közül: Ezelőtt két héttel a barátnőmtől hazafelé jövet a házunk bejáratánál három gyerek, olyan 8—10 éveskék, összeborulva, valami rosszat csinálhattak, mert minduntalan hátranézve, figyeltek. Két gyereket félretolva, látom, hogy az egyik kölyök kezében egy szürke kis cirmos cica, olyan két hónaposka nyöszörögve vonaglik és balszeméből ömlik a vér. — Mit csináltok itt? — kérdeztem fölháborodva. — Megöljük ezt a cicát, — mondja az egyik, — mert a szomszéd házból kidobták, mivel beteg. Két napig itt hevert a járdaszélén a fűben és gondoltuk, gyorsan megöljük, hogy ne kínlódjon tovább. Előbb kiszűrtük a balszemét, most kiszúrjuk a jobbszemét. — Szúrjátok ám a . . . majdmegmondom mit! Haszontalan szivetlen kölykök! Kivettem a kezükből és még nem is akarták ideadni, hogy nekik muszáj megölni a macskát. Kezembe tartva vittem be a házba és a feje előrebukott és kicsi rózsaszín nyelve oldalt kicsüngött a szájából. Ahogy megyek fel a lépcsőn az egyik lakó, egy kikenceficéit hölgy kérdezi, hogy mit akarok azzal a macskával? Mondom: — Elvitetem az Állatvédő Egyesülettel. — Óh az sokba kerül! Ugyan kérem, csak két dollár! — So what? Az is pénz! — Nézze misziszke, mondom, az életet nem pénzzel mérik. Minden életet tisztelni kell. Csodálkozva néz rám és kékrefestett szemhéja alá ragasztott müszempillái szaporán verdestek. Felviszem a beteg kis állatot a lakásomba. Egy tágas laposdobozt puha ronggyal kibéleltem és belefektettem. A szánadó nyomorúság rettenetes kínja mellett is, jól érezte magát. Megkínáltam langyos tejjel, de csak féloldalára fordulva lefetyelte ki és alig tudta lenyelni. Listenrinbe mártott vattával végigdörzsötlem egész kis testét, mert hát azért ide szánalom, vagy oda, elővigyázatosnak kell lenni. Szép gömbölyű kis fejét eltorzítja az orrahegyére alvadt vér. Mint valami orrszarvú. Azt is ledörzsöltem és alatta mély seb tátong az orrán. Bicskával hosszába vágták és szét nyílt, mint a tátikavirág. Még ez is! És ezekben a percekben hány ilyen eset van ezen a sártekén. Később már tájékozódott. Csak Mici cicámat ette az irigység, kerülgette a dobozt és köpködött a kis vendégre. — Ne izgulj Mici, neked is marad ennivaló. — Másnap a beteg cica kivánszorgott a dobozból és gyenge lábaival sután kaszálva, jött utánam, bárhová léptem, mint árnyék a nyomomba. — Úgy látszik megmarad szegény és megtartom, Mici majd megszokja valahogy. Az ötödik napon Mici már nem morgott, nem köpködött a kis macskára, de nem is barátkozott vele. Azon az éjjel kétségbeesett nyávogásra ébredtem. Mici keservesen nyávog. Felgyújtottam a villanyt, hát a kis macska Mici karjaiban vergődik, és Mici két első lábával nyalja, kurrog neki és közben azon a rettenetes csúnya hangen ahogyan a szenvedő macskák nyávognak, egyre csak sir. A kis macska haldoklóit a karjai között. Mici anyáskodó csókjaival, azaz: nyalással sem tudta visszahívni az életbe. Olyan szánalmas volt a kis halott macska, elnyúlt mozdulatlan testével. Végre nyugodt otthonra talált volna, de a cicák istene, vagy ördöge nem engedte meg. — A házigazda elásta a kertben és Mici napokig nyávogott utána és kereste mindenütt. Harmadnap Mici nem nyúlt az ételhez. Tejet próbált inni, de nem ment le a torkán. Gondoltam, elrontotta a gyomrát. De a negyedik napon se evett és elvittem az állatorvoshoz. Megmérte a lázát, kipeckelte a száját és a műtőasztalon lévő reflektor fénybe tartva, nézi, csóválja a fejét. — Nézze, — mondta a torkára mutatva, ennek a macskának difteritisze van, mint az embergyerekeknek szokott lenni. Elmesélem a halálrakinzott, utcára dobott kis macska esetét és elkiáltja magát az orvos; Ecce! Attól a beteg macskától kapta el. Na mindjárt segítek rajta! A tiltakozva kapálódzó Micibe belenyomott egy nagy adag antibiotik szert és két hétig ecseteltem a torkát és fülspriccelöhöz hasonló csepegtetővei etettem tejjel. Most jól van, éppen itt doromból az Írógépem mellett és nagy kerek szemeivel csodálkozva nézi a betiikarok ugrálását. Az állatorvos helyeselte azt a megállapításomat, hogy az Állatvédő Egyesület két dolláros rendelkezése óta, sokkal több az utcán heverő állat, mint ezelőtt. Inkább kidobják, mint két dollárt fizessenek értük. Ezentúl, ha az utcán gazdátlan állat szegődik hozzám, nem viszem fel a lakásomba, hanem leviszem a pincébe és mikor három négy kutya vagy macska várja a sorsát, akkor felhívom az Állatvédő Egyesületet és kijönnek értük, és mert nem vagyok milliomos, azon a héten nem megyek moziba, hogy meg ne billenjen a költségvetésem, de az állatot n'em hagyom! Ki tudná megmondani, hogy az ember, vagy az állat kedvesebb gyermeke-e a Teremtőnek? Törvényen kívül állnak, és amikor kipusztulás fenyegeti őket, akkor már paragrafusokba veszik, hogy nem szabad üldözni. Ha már felfaljuk szegényeket, legalább ne kínoznánk. Erre nincs jogunk. Sajnos, fizikailag felemás teremtmények vagyunk, mert fogazatunk husevésre is van teremtve. Mondom: A Teremtő nagyon fáradt volt már, amikor az embert teremtette! Ezt a cikket egy állatbarát ismerősöm, angolra fordítja és elküldi az egészségügyi nrnisztériumhoz, mert a betegen kidobott állatok sok veszélyt okoznak. SAJÁT HÁZ (Folytatás a 6-ik oldalról) nem veszi komolyan a kínálást. Aki ezt nem tudta, kínos szertartás részese lehetett: Katica néni a rézveretes szekrény fiókjából kiemelt egy zsinóron függő kulcsot, kinyitotta az ebédlőszekrény felső, üveges részét, öntött egy apró stampedlibe és visszazárta az üveget. Soha nem volt náluk hangoskodás. Szinte csak suttogva beszéltek, mindig úgy, mintha legalábbis agonizáló beteg lenne a helyiségben. Magázták egymást. Nem voltak elégedetlenek, hozzáidomulnak mindenhez, a környezethez, az időjáráshoz — mindenhez. És ezt méltósággal csinálták. — Az ember tartsa távol magát . . . Amikor eljött a költözködés napja, már hajnalban ott voltam segítettem a butortologatásban. Aztán álltunk az uj ház előtt. Már csak a festés hiányzott. A ház: két szoba, hall, nagy, mély pince, a legdrágább tető, a legjobb minőségű parketta. Kiemelkedik a negyed szerényebb, igénytelenebb épületei közül. Eddig vagy húszezret költöttek rá. — Mégiscsak vittük valamire — mondta az aszszeny. Géza bácsinak van humora, azt mondta: — Aggok háza. — És nevetett. Az asszony kemény tartással állt. Mintha gőg és szigorúság lett volna a hangjában. — A sajátunkban fogunk meghalni. Nézték a házat. Hamarosan nyugdíjba mennek. Már igy is mind a ketten túl vannak a korhatáron. Az jut eszembe, hogy most pótolhatnának valamit abból, amit elmulasztottak. Ha ugyan lehet pótolni valamit is, amit az ember elmulasztott . . . Gyermektelenek, nincs senkijük a névleges barátokon és semleges ismerősökön kívül. A saját házukban fognak meghalni. Pintér Tamás GONDOLATOK Akkor sem él örökké az öngyilkos, ha lemond szándékáról. ❖ ❖ >1: A koldus is megsértődik, ha kifogásolják koldulási módszerét. f.z * Azon lehet vitatkozni, hogy van-e lélek, de szolgalélek biztosan van. * * * Amig lesz fal és borsó, az emberek mindig igyekeznek meggyőzni egymást. * * * Ne szidjuk a fiatalokat maradiságukért: Az eredetiség kifejlődéséhez idő kell. Ruby Erzsébet
