Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)

1971-10-21 / 42. szám

I S. oldal Vf**;Y4R HIKAD^ Thursday, October 21, 1971 ^*l»*l**l**l**l**l**l**l**l**l**l**l**l**t**l**t**l**l**l^l**l**l**t**l*»l**t**l**t**l**l**t**t**l**t**l**t**t**l**t* ❖ V * * *E nesze esek és í£sz történetekV ♦> bal93W&aV■ WW■ m WW ■ MM>■ bvi feviavwiwi« ❖ * V A KORONATANÚ (Folytatás) Kedden délután egy rendőrfelügyelő lá­togatott meg. Arra kért, kisérjem el a ka­pitányságra. North professzor esetével kapcsolatban lenne néhány kérdésük. — Ön, mint hallottuk — hangzott a na­gyon udvarias kérdés —, North professzor felszólítására adta be a lemondását. — Igen. — Ön természetesen megneheztelt ezért a professzorra? — Szó sincs róla. A lemondás már koráb­ban is szándékomban állt. Maga msem vol­tam elégedett az egyetemi munkámmal, jobbnak láttam, ha minden energiámat az irói munkámnak szentelem. Dr. North örömmel vette elhatározásomat, sőt barát­ságból, erdei házát is rendelkezésemre bo­csátotta. — Ismeri ön ezt a házat? A rendőrtiszt kérdésére forróság öntntt el. Mint valami hirtelen lázroham ... — Többször is a professzor vendége vol­tam. — Mivel töltötte ön a vikendjét, Mr. Sey­­mor? — Ki sem mozdultam a szobámból. Kér­dezzék meg a háziasszonyomat. — Ez már megtörtént, Mr. Seymor. És igazolta az ön állítását. — Na, ugye? — szóltam megkönnyeb­bült sóhajtással. És megtöröltem a homlo­komat. A felügyelő ekkor kihúzta az íróasztala fiókját, és egy vörös szinü söröskonzerv­dobozt állított elém az asztalra. Rámered­tem. Újra kivert a verejték. — Látott már életében ilyesmit? — kér­dezte kedvesen. — Természetesen. — Talán ezt is ismeri... Mr. Seymor. Ezt a dobozt ugyanis North professzor ku­tyája tartotta a szájában, amikor a gazdája mellett rátaláltak. — Jöjjön be a tanú! Egy rendőrőrmester kiment a szobából. — No, de egy ilyen doboz, talán... — dadogtam, miközben a veríték végig csör­gött a hátamon. De senki sem rám figyelt, hanem az ajtóra, amely éppen kinyílt. És bejött az agár. — íme — szólt a felügyelő ünnepélyes hangon —, a koronatanú! — Egy szót sem értek ... — nyögtem. Hang alig jött ki a számon. — Dr. Seymor, ezen a dobozon az ön ujj­lenyomata található. Illetve egy kéz ujjaié, amelyek fenyőtobozgyantával voltak be­vonva. Ugyanezeket az ujjlenyomatokat megta­láltuk az egyetemen is, az ön által kezelt papirokon. Legutoljára az ön lemondóle­velén. Ezek után pedig lesz szives pontosan elmondani, mi történt kettejük között a Mályva-vízesés mellett. Úgy értem, dr. North és ön között. Mit is mondhattam volna. Hallgattam. — Ön, ugyebár — megölte a professzort? — Igen — suttogtam. A csendet a kutya morgása törte meg. Feléje fordultam. Az állat szeméből düh és gyűlölet sugárzott. Mint egy lángoló tükör, amelyben — magamat pillantottam meg. —VÉGE­AZ ÁRULÓ PARÓKA — Összefoglalom a tényállást — szólt Ed Carson, a seriff, fölpillantva a jegyze­teiből. — Ez az ember, aki magát Roy Fáik­nak nevezi, fél órával ezelőtt, vagyis 19 óra 30 perckor belépett Jess Harper üzletébe, ahol abban az időpontban éppen egyetlen vásárló sem tartózkodott. így történt Mr. Harper? — Pontosan! — válaszolta a Harper há­zaspár kórusban. A Roy Fáiknak nevezett ember eközben a fejét vakargatta, s általá­ban olyan közönyösen nézelődött a seriff irodájában, mint aki csak véletlenül tévedt ide. — Folytatom — szólt újra a seriff. — Ez a Roy Fáik nevezetű ember odalépett Mr. Harperhez, revolvert rántott, és azt köve­telte, hogy adja át neki a kasszában levő pénzt. Mr. Harper elindult a kassza felé ... — Csak úgy tettem, mintha a kassza felé indulnék, seriff ur, mert volt annyi sütni valóm, hogy nem szállók szembe egy fegy­veres gengszterrel... — Ezt már az imént tisztáztuk — szólt a seriff sértődötten —, ha megengedi, majd én folytatom, ön mindenesetre odalépett a kasszához, kivett egy köteg bankjegyet, de éppen ekkor belépett a boltba a felesége, megpillantotta a rablót, és fölsikoltott. A rabló hátra fordult... — Én pedig behúztam neki egy jobbegye­nest! — kiáltotta Mr. Harper'diadalmasan. — Kiütöttem a fickót, akár ki is számol­hatták volna. — Ha nem tévedek, ki is számolták ... — szólalt meg a tettes, aki kicsi és törékeny volt, mint a gyufszál, és most hangosan ne­vetett a saját vereségén. — Azt csak bízza a bíróságra! — szólt a seriff, szigorúan. Befejezte a kihallgatást, és a Harper há­zaspárt elbocsátotta. — Maga olyan mulatságosnak tartja ezt a rablótámadást ? — kérdezte a seriff, ami­kor Harperék elmentek. — Ha látták volna, amikor ez az asszony a seprűvel nekem esett, maguk is halálra röhögték volna magukat. Egyszerűen elgá­zolt, mint egy mozdony. Nem a férfi, ez az asszony ütött le engem ... Tisztelt seriff ur, engem már nem is kellene bíróság elé állitani. Akit egy ilyen kiszáradt boszor­kány is el tud intzni, az válasszon más pályát, menjen el sekrestyésnek ... A kis ember tele szájjal nevetett. A se­riffnek is, a nyomozóknak is csak most tűnt föl, hogy majdnem valamennyi foga hiány­zik. — Ide figyeljen, öregem! — szólt újra a seriff. — Én a maga helyébe inkább sír­nék, mint nevetnék. Ősz fejjel jobb, ha ma­gába száll az ember ... — Ősz fejjel! — kiáltott föl a rabló, majd jobbjával beletúrt saját üstökébe, s ezüstös skalpját egyetlen mozdulattal lerántotta. A parókát a bíró elé hajította az asztalra, ő maga, mint valami öreg ripacs, mélyen meghajolt. Tar fején megcsillant a villany­fény. Aztán benyúlt a zakója zsebébe, ele­ktort egy hibátlan protézist, belenyomta a szájába, s ettől a pillanattól a saját anyja sem ismert volna többé rá. Mi azonban azonnal felismertük Bilit, a rendőrséggel szemben lévő bisztró szakácsát... A szo­bában ámuló rendőrök közt egyetlen egy sem akadt, akinek Bili még nem sütött hem­­endegszet. — Atyaisten! — nyögte a seriff, levegő után kapkodva. — Még jó, hogy ciánkálival nem traktáltál bennünket! — Na, Buck —, intett a segédseriffnek —, holnap folytatjuk az előadást. Buck megbilincselte, és kikisérte a fog­lyot. Mi meg csak bámultunk egymásra. Ez aztán jól átrázta a rendőrséget... — Mennyi borravalót szoktál adni neki? — néztem a seriffre vigyorogva. Éppen vá­laszra nyitotta a száját, amikor a folyosó­ról zaj hallatszott. Futó léptek közeledtek. Az ajtót fölrántották. — Seriff! — lihegte Buck —, a fickó megugrott! Leütött a gazember ... Valóban, Buck halántéka véres volt, s a pisztolytáskája üresen himbálódzott a combján. Carson fölpatant. — Mi az ördög! — Keresztül vágtunk a téren, a fogház felé, amikor Bill a Washington szobor felé mutatott: Hát az meg kicsoda? — kiáltja. Odanézek, s ebben a pillanatban a kézibi­linccsel úgy fejbevágott, hogy összeestem. Kirántotta a pisztolyomat, és lelépett. Ahányan voltunk, annyi felé rohantunk. A seriff az egész rendőrséget riadóztatta. Az üldözést megnehezítette a viharos éj­szaka. Amikor visszatértem az irodába, a seriffet aggodalmas képpel egyedül talál­tam. — Az a baj, hogy magával vitte a Coltot is ... Harperéknak meg csak seprűjük van. — Csak nem arra gondolsz, hgy képes ... — Az ilyen dörzsölt vagány mindenre képes! Megszólalt a telefon. A seriff fölemelte. (Folytatjuk.) j

Next

/
Thumbnails
Contents