Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-10-21 / 42. szám
I S. oldal Vf**;Y4R HIKAD^ Thursday, October 21, 1971 ^*l»*l**l**l**l**l**l**l**l**l**l**l**l**t**l**t**l**l**l^l**l**l**t**l*»l**t**l**t**l**l**t**t**l**t**l**t**t**l**t* ❖ V * * *E nesze esek és í£sz történetekV ♦> bal93W&aV■ WW■ m WW ■ MM>■ bvi feviavwiwi« ❖ * V A KORONATANÚ (Folytatás) Kedden délután egy rendőrfelügyelő látogatott meg. Arra kért, kisérjem el a kapitányságra. North professzor esetével kapcsolatban lenne néhány kérdésük. — Ön, mint hallottuk — hangzott a nagyon udvarias kérdés —, North professzor felszólítására adta be a lemondását. — Igen. — Ön természetesen megneheztelt ezért a professzorra? — Szó sincs róla. A lemondás már korábban is szándékomban állt. Maga msem voltam elégedett az egyetemi munkámmal, jobbnak láttam, ha minden energiámat az irói munkámnak szentelem. Dr. North örömmel vette elhatározásomat, sőt barátságból, erdei házát is rendelkezésemre bocsátotta. — Ismeri ön ezt a házat? A rendőrtiszt kérdésére forróság öntntt el. Mint valami hirtelen lázroham ... — Többször is a professzor vendége voltam. — Mivel töltötte ön a vikendjét, Mr. Seymor? — Ki sem mozdultam a szobámból. Kérdezzék meg a háziasszonyomat. — Ez már megtörtént, Mr. Seymor. És igazolta az ön állítását. — Na, ugye? — szóltam megkönnyebbült sóhajtással. És megtöröltem a homlokomat. A felügyelő ekkor kihúzta az íróasztala fiókját, és egy vörös szinü söröskonzervdobozt állított elém az asztalra. Rámeredtem. Újra kivert a verejték. — Látott már életében ilyesmit? — kérdezte kedvesen. — Természetesen. — Talán ezt is ismeri... Mr. Seymor. Ezt a dobozt ugyanis North professzor kutyája tartotta a szájában, amikor a gazdája mellett rátaláltak. — Jöjjön be a tanú! Egy rendőrőrmester kiment a szobából. — No, de egy ilyen doboz, talán... — dadogtam, miközben a veríték végig csörgött a hátamon. De senki sem rám figyelt, hanem az ajtóra, amely éppen kinyílt. És bejött az agár. — íme — szólt a felügyelő ünnepélyes hangon —, a koronatanú! — Egy szót sem értek ... — nyögtem. Hang alig jött ki a számon. — Dr. Seymor, ezen a dobozon az ön ujjlenyomata található. Illetve egy kéz ujjaié, amelyek fenyőtobozgyantával voltak bevonva. Ugyanezeket az ujjlenyomatokat megtaláltuk az egyetemen is, az ön által kezelt papirokon. Legutoljára az ön lemondólevelén. Ezek után pedig lesz szives pontosan elmondani, mi történt kettejük között a Mályva-vízesés mellett. Úgy értem, dr. North és ön között. Mit is mondhattam volna. Hallgattam. — Ön, ugyebár — megölte a professzort? — Igen — suttogtam. A csendet a kutya morgása törte meg. Feléje fordultam. Az állat szeméből düh és gyűlölet sugárzott. Mint egy lángoló tükör, amelyben — magamat pillantottam meg. —VÉGEAZ ÁRULÓ PARÓKA — Összefoglalom a tényállást — szólt Ed Carson, a seriff, fölpillantva a jegyzeteiből. — Ez az ember, aki magát Roy Fáiknak nevezi, fél órával ezelőtt, vagyis 19 óra 30 perckor belépett Jess Harper üzletébe, ahol abban az időpontban éppen egyetlen vásárló sem tartózkodott. így történt Mr. Harper? — Pontosan! — válaszolta a Harper házaspár kórusban. A Roy Fáiknak nevezett ember eközben a fejét vakargatta, s általában olyan közönyösen nézelődött a seriff irodájában, mint aki csak véletlenül tévedt ide. — Folytatom — szólt újra a seriff. — Ez a Roy Fáik nevezetű ember odalépett Mr. Harperhez, revolvert rántott, és azt követelte, hogy adja át neki a kasszában levő pénzt. Mr. Harper elindult a kassza felé ... — Csak úgy tettem, mintha a kassza felé indulnék, seriff ur, mert volt annyi sütni valóm, hogy nem szállók szembe egy fegyveres gengszterrel... — Ezt már az imént tisztáztuk — szólt a seriff sértődötten —, ha megengedi, majd én folytatom, ön mindenesetre odalépett a kasszához, kivett egy köteg bankjegyet, de éppen ekkor belépett a boltba a felesége, megpillantotta a rablót, és fölsikoltott. A rabló hátra fordult... — Én pedig behúztam neki egy jobbegyenest! — kiáltotta Mr. Harper'diadalmasan. — Kiütöttem a fickót, akár ki is számolhatták volna. — Ha nem tévedek, ki is számolták ... — szólalt meg a tettes, aki kicsi és törékeny volt, mint a gyufszál, és most hangosan nevetett a saját vereségén. — Azt csak bízza a bíróságra! — szólt a seriff, szigorúan. Befejezte a kihallgatást, és a Harper házaspárt elbocsátotta. — Maga olyan mulatságosnak tartja ezt a rablótámadást ? — kérdezte a seriff, amikor Harperék elmentek. — Ha látták volna, amikor ez az asszony a seprűvel nekem esett, maguk is halálra röhögték volna magukat. Egyszerűen elgázolt, mint egy mozdony. Nem a férfi, ez az asszony ütött le engem ... Tisztelt seriff ur, engem már nem is kellene bíróság elé állitani. Akit egy ilyen kiszáradt boszorkány is el tud intzni, az válasszon más pályát, menjen el sekrestyésnek ... A kis ember tele szájjal nevetett. A seriffnek is, a nyomozóknak is csak most tűnt föl, hogy majdnem valamennyi foga hiányzik. — Ide figyeljen, öregem! — szólt újra a seriff. — Én a maga helyébe inkább sírnék, mint nevetnék. Ősz fejjel jobb, ha magába száll az ember ... — Ősz fejjel! — kiáltott föl a rabló, majd jobbjával beletúrt saját üstökébe, s ezüstös skalpját egyetlen mozdulattal lerántotta. A parókát a bíró elé hajította az asztalra, ő maga, mint valami öreg ripacs, mélyen meghajolt. Tar fején megcsillant a villanyfény. Aztán benyúlt a zakója zsebébe, elektort egy hibátlan protézist, belenyomta a szájába, s ettől a pillanattól a saját anyja sem ismert volna többé rá. Mi azonban azonnal felismertük Bilit, a rendőrséggel szemben lévő bisztró szakácsát... A szobában ámuló rendőrök közt egyetlen egy sem akadt, akinek Bili még nem sütött hemendegszet. — Atyaisten! — nyögte a seriff, levegő után kapkodva. — Még jó, hogy ciánkálival nem traktáltál bennünket! — Na, Buck —, intett a segédseriffnek —, holnap folytatjuk az előadást. Buck megbilincselte, és kikisérte a foglyot. Mi meg csak bámultunk egymásra. Ez aztán jól átrázta a rendőrséget... — Mennyi borravalót szoktál adni neki? — néztem a seriffre vigyorogva. Éppen válaszra nyitotta a száját, amikor a folyosóról zaj hallatszott. Futó léptek közeledtek. Az ajtót fölrántották. — Seriff! — lihegte Buck —, a fickó megugrott! Leütött a gazember ... Valóban, Buck halántéka véres volt, s a pisztolytáskája üresen himbálódzott a combján. Carson fölpatant. — Mi az ördög! — Keresztül vágtunk a téren, a fogház felé, amikor Bill a Washington szobor felé mutatott: Hát az meg kicsoda? — kiáltja. Odanézek, s ebben a pillanatban a kézibilinccsel úgy fejbevágott, hogy összeestem. Kirántotta a pisztolyomat, és lelépett. Ahányan voltunk, annyi felé rohantunk. A seriff az egész rendőrséget riadóztatta. Az üldözést megnehezítette a viharos éjszaka. Amikor visszatértem az irodába, a seriffet aggodalmas képpel egyedül találtam. — Az a baj, hogy magával vitte a Coltot is ... Harperéknak meg csak seprűjük van. — Csak nem arra gondolsz, hgy képes ... — Az ilyen dörzsölt vagány mindenre képes! Megszólalt a telefon. A seriff fölemelte. (Folytatjuk.) j