Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-07-08 / 27. szám
' 10. oldal MAGYAR HÍRADÓ SPANYOLORSZÁGI UTINAPLÓ Alhambra... Cordoba... i. Grácia! Ezzel a szóval kell kezdenem, mert felejthetetlen napokat töltöttem ott, ahol igy köszöntik az embert, s ahol ennek a szónak a muzsikájában nemcsak kedves. ség, udvariasság, és szívesség van, hanem mosoly, s az andaluziai ég örök derűje, — vakító szépsége. Malagában már a Földközi tenger percenként váltakozó színeiben gyönyörködtem. Szeretem a színeket. Különbözőségüket szinte a bőrömön érzem, s ízlelni tudom izüket. De ezeket ? — ezeket sem szóval, sem ecsettel nem tudom elmondani. Mindenütt kék ég, és fehér házak. A valószínűtlen kék, s a vakitóan fehér úgy feszül egymásnak, mint két, életre-halálra küzdő gladiátor, de ebből az egymásnak feszülésből nem vér fakad, — békesség, és nyugalom költözik az ember leikébe. Granadában, a Sierra Nevada égbefuródó havas csúcsai láttán le kellett borulnom a Természet alkotó fensége, a művészi zenije előtt. De meghajoltam az ember előtt is. Az Alhambra páratlan szépsége emberi alkotás, — türelem, szorgosság, művészet, s pompaszeretet különös vegyüléke. Gyönyört tükröz itt vissza minden fal, minden oszlop, és boltív, minden ajtó, mennyezet, udvar, vagy medence. De leírni a faragások, vésések, domborítások, és festések e pazar variációit... ? — még a szem is csak hódolni képes e tömör szépségek nagysága előtt. Ittam kútjának hétszáz éve szakadatlanul folyó vizéből, melyről azt tartja a mór rege: öt évet fiatalít minden kortyja. S igaz lehet, mert a gyönyörbe révült lélek itt kilép testi börtönéből, s léleknek nincs kora. Magasan, hegyek közt fék. szik a város, de a hegyek kopárak, a táj romantikusan sivár. Dús erdőségeit emberkéz irtotta ki, — felfalta a spanyol flotta — s ki tudja, hány évszázad kell még, mire a természet meghajlik a mai ember értelme előtt. Olajfákkal próbálják ujrafásítani. Cordoba völgyben van, a Gvadalquivir szeli ketté. Csak hosszú, — 15 nyilásos — római hídja utal a folyó áradásos erejére, most csen-Irta: CSEGEZI JÓZSEF des patak, — medréből kavicsszigetek fehérje világit. A hidra mór erőd, az Aranytorony vigyáz, —- vigyázta mórok, zsidók, keresztények békés életét. A cordobai Alcazar több, mint művészet, — az Alcazar csoda! Három kulturkör, — arab, zsidó, keresztény — találkozása, s együttes alkotása jelenti a csodát, — itt egyik sem irtotta ki, amit a másik alkotott. Hozzáadta a magáét, s Páratlant teremtett. A mohamedán mosque oszloplabirintusában eltévedtnek, s elveszettnek érzi magát az ember, de a közepébe épített keresztény katedrális megnyugtatja, s feloldozza bűnei alól. S itt Cordobában még egy csodával találkoztam: az emberrel. Szegénynegyedét jártam végig. Szegénynegyed: szűk utcák, egyemeletes kicsi házak, parányi udvarok, és sok lakó. De az utca kövezete folyami kavicsokból rakott mozaik, ablakain vasrács, az emeleten balkon, s mindenütt — balkonon, udvaron, falon — virág, virág és virág. Némelyik átnyújtja levelét a szomszéd balkonjára, annyira közel van hozzá. Szemétnek, piszoknak, — szegénynegyed velejárójának — nyoma sincs sehol. Az egyik utcai ablakrácson végighuzom a kezem, — nem lesznek porosak tőle az ujjaim. Benyitok az udvaraikba, s behívnak, nézzek körül. Szűk négyszög, csak felül nyitott, s a falakon száz, meg száz majolika edény, kancsó, 'agy csak egyszerű cserép, — bennük virág. S amelyik csak cserép, az festett: kék, sárga, piros. Hosszú rúdra szerelt bádogkannákból öntözik, — minden héten más lakó dolga. De soha egyetlen virág sem hervad el, pedig kétszer, s néha háromszor is meg kell öntözni, ha beáll a kánikula. Mi lehet a titka e tisztaságnak, s derűnek mi ebből árad ? Azt hiszem, ha gonosz kezek egy éjjel befestenék ezeket a házakat, s letépdesnék a virágokat, — nemcsak ezt, — a nép lelkét is megölnék vele. Az udvarokban, s künn az utcán is gyermekzsivaj, de nem a szokott üvöltözés. Igaz, mind kicsinyek, — a nagyobbja már valahol kisegít, keres, hogy enyhítse a szegénység napi gondját. Egyik szebb, mint a másik. Fekete szemükből sugárzik a derű, arcukon örök mosoly, — barátságosak, de nem tolakodók. Ha lehajolok, hogy megsimogássam valamelyik arcát, hagyja. Rámnéz, mosolyog, s csak azután szalad az anyjához hangosan nevetve, mert nem érti, amit mondtam neki. Anyja is ott van az egyiknek, — tökéletes alak, madonna arc. Szemének fekete tükrébe harminc évvel ezelőtt belehullottam volna ... (Folytatjuk.) Hősköltemény a kávéiéi Nemrégen akadt -a kezembe egy közel kétszáz esztendős latin nyelvű könyvecske, amely a címlap tanúsága szerint 1783-ban jelent meg Erfordiában (Erfurt), a szász választófejedelem ősi egyetemi városában: “Néhány kitűnő költő válogatott eclogái” főcímmel, az alcím pedig ékes latin nyelven igy hangzik: “In fine additum est Gulielmi Massiaei carmen elegantissimum Caffaeum”, ami magyarul olyasfélét jelent, hogy a kötet végén ráadásként Massieaus Vilmos legcsinosabb verse, A kávé található. Kezdődik pedig igy: “Mivel a kávé most került el a mi vidékünkre, könnyed kis versemben megpróbálom leirni ennek az isteni italnak a természetét, használatának módját, valamint azt, hogyan segít az embernek minden bajában ...” Aztán igy folytatja: “ó ti, akik a kedves ital csodálatos izével már megismerkedtetek, ha reményeiteket nem érte hiú csalódás, hallgassátok meg jó szívvel énekemet. Segíts, Phoebus te, aki megismertetted velünk a gyógyító növényeket, a füvek erejét, hogy fegyvert adj bennük a betegségek ellen; úgy hírlik ugyanis, hogy ennek az ajándéknak is te vagy a szerzője: a te ajándékodként terjedt el a népek körében és az egész világon.” Következik a kávécserje pontos leírása. Nem nagy testű növény, énekli róla a poéta — nem teríti széjjel ágait, fejét sem emeli büszkén az égnek, szerényen, a mirtuszhoz és a rekettyéhez hasonlóan emelkedik ki a földből. Dús ágain mindenütt tömérdek bogyó. Magja kicsi, hasonlít a babhoz, halvány sáfrányszinü, közepén hasadék osztja ketté. Sokan szerették volna ezt a növényt áttelepíteni a mi földrészünkre, de hiába kísérleteztek vele. Nem hozott itt termést, és a leggondosabb ápolás ellenére is időnap előtt elszáradt. Szakszerű tanácsokkal is szolgál versében a kávéital kedvelői számára a költő: Jó előre gondoskodni kell arról, hogy kéznél legyen az alkalmatos, domborodó hasú fazék, amelyben megfőzhető az isteni nedű. A következő feladat a kávészemek gondos megpörkölése, majd megtörése. Abban az időben, kétszáz esztendővel ezelőtt a kávét leginkább mozsárban zúzták porrá. A mozsár ütője meg ne álljon — tanácsolja a költő —, amíg a kávészemek ellenállása végleg meg nem szűnik, és finom por nem lesz belőlük. “Tedd ezután zsákba, vagy erre a célra készített szelencébe, és fedd be bőrrel, aztán pedig ragaszd le gyenge viasszal, hogy ne maradjon rajta parányi rés sem. Ha el nem zársz minden rést, akkor a kávé minden ereje, aromája elillan a levegőbe.” Úgy látszik, hogy akkortájt már a mozsáron kívül a kávémalmot is ismerték. Gulielmus mester szakszerűen le is írja a kávé megdarálására alkalmas őrlő mechanizmust. Majd azt fejtegeti, hogy mikor érkezik el a kávéivás legalkalmasabb ideje: "... amikor a nap első sugarainál reggel az éhes has a táplálékot kéri, vagy pedig akkor, amikor gazdagon terített asztal mellől kelünk szegénység napigondját, föl, és a nehéz ételekkel megterhelt gyomrunkra keményebb munka vár, szinte segítséget kérve nehéz feladatának megoldásához ...” Úgy látszik, a szakszerű kávéfőzés szabályai már a XVIII. században is kikristályosodtak. “Amikor a fazék átforrósodik a tűzön — írja a költő —, és látod, hogy az őrölt kávéval kevert viz már a fazék széle felé emelkedik, gyorsan vedd le az edényt a tűzről, mert ha nem sietsz, kifut a tartalma, és a tűz martaléka lesz. Várj kicsit, aztán kétszer-háromszor tedd vissza a tűzre, hogy a tűz ereje, a forró viz minél jobban kioldja a kávépor annyira becses alkatelemeit. Édes, lágy ivóvízzel kell főzni a kávét, bármilyen viz nem alkalmas hozzá. Amikor aztán a gőzölgő edényt végleg leveszed a tűzről, várd meg, amig leülepszik. Ne idd mohón, egyhajtásra meg a kávét, hanem lassan kortyolgasd, ivás közben tarts szüneteket, igy minden korty átjárja a belsődet, megöntözi agyvelődet és minden tagodat.” “Keleten törvények tiltják a borivást, ott kávét isznak és egészségesek az emberek. Nem ismerik a bor okozta nyavalyákat. Gulielmus Massiaeus beleszőtte versébe a kávé fölfedezésének legendáját is. Egy arab pásztoré az érdem, aki kecskéit legeltette. Nem vette észre, hogy a kecskék egy ismeretlen cserjére bukkantak, és’ annak bogyóit is megették, csaik az tűnt fel. neki, hogy egész éjjel nem aludtak, hanem reggelig vidáman- ugrándoztak. A pásztor azt hitte, hogy valami gonosz dzsinn rontotta meg kecskéit. Rémülten futott a dervisek erdei kolostorába, ahol elmondotta a különös esetet. A dervisek főnöke a pásztorral együtt visszament a legelőre, és amikor látta, hogy a kecskék az ismeretlen cserje bogyóit ropogtatják, megsejtette, hogy azokban lehet az ébren tartó erő. Ő is szedett hát a bogyókból, hazavitte a kolostorba, megfőzte és a levét megitta. Ébren tartó hatását saját magán észlelte. A vers a kávé dicséretével fejeződik be: “ó, Kávé, te, a növények legdicsőbb je, akinek szállításával annyit fáradoznak a bátor hajósok, leküzdve a viharok fenyegetését, a zátonyokat és a rettenetes szirteket, minden bajra jó orvosság vagy. A betegség fut előled, követőd pedig a vidámság, a tréfa, a kacagás.” És végül néhány szót a szárnyaló verssorok szerzőjéről: francia származású jezsuita volt (Massieu), aki rendjét elhagyva, főúri házaknál nevelősködött. Főleg a görög irodalmat — és a kávét — szerette. Meghalt 57 éves korában — gutaütésben ... Magyar László Thursday, July, g, 1971 Pedagógusok tanácskozása ZALAEGERSZEG. — A tanév végeztével Zalaegerszegen és Nagykanizsán tanácskoztak az iskolai hazafias nevelésről és az ifjúság honvédelemre való felkészítéséről.
