Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-07-08 / 27. szám
' 8. oldal MAGYJW. UTRA-nfl BARÁT A I Mi Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Pállal régen találkoztam és igy, amikor váratlanul elém tűnt az utcán, örömömben, széles mozdulatokkal már messziről integettem neki. így szokott Pál is integetni nekem, megszoktuk ezt, mintha tengerészek lennénk, akik zászlójeleket váltanak egymással, vagy préri-indiánok, akik jelbeszéddel fejezik ki gondolataikat. Pál azonban — aki pedig jól ismerte a mi titkos jeleinket — ezúttal nem integetett vissza, ahogy szokott a múltban, csak arcán jelent La jo«'meg, mint Jókai Írná, “a találkozás feletti öröm kinyomata”. Megszorítottuk egymás kezét, férfiasán, ahogy magyar emberek szokták, majd megveregettük egymás lapockáját, ugyancsak férfiasán, ahogy az Brazíliában szokás. így tökéletes összhangba hoztuk a magyar haladó hagyományokat uj hazánk konzervatív szokásaival. — Hát hogy vagy édes egykomám? — fogalmaztam meg, meglepő újszerűséggel az egyébként banálisnak tűnő kérdést. — Hát . . . hm . . . hm ... — hümmögött — Örömmel állapítom meg, hogy mióta utoljára találkoztunk, leadtál jó néhány kilót! Előnyödre öregem! Akkoriban, hogy tapintatosan fejezzem ki magam, kissé testes voltál. Kappanhájad volt, mint ama úriembereknek, akik a Krudynovellákban mást se tesznek, csak vacsoráznak. Fiatalabb lettél és nyilván sokkal fürgébb. Peris e, azért most már ne fogyj tovább, mert olyan gebe leszel, mint szegény Péter barátunk. Mikor találkoztál vele utoljára? Én már ezer esztendeje nem láttam. Biztosan jól emlékszel rá, hisz aki csak egyszer is találkozott vele, nem felejti el a Pétert . ■. . — Hát, kérlek szépen én . . . én . . . — vágott a szavamba réglátott cimborám, szivemheznőtt barátom. Tudtam, hogy mit akar mondani, letorkoltam : — Nem, édes egykomám, azt hagyjuk! Te egészen más ember vagy, mint Péter. S bár az emberi természet összefüggésbe hozható a testalkattal, mégis, úgy vélem, te nem változtál semmit. Bevallom, Pétert egy kicsit kellemetlen alaknak tartom. Pontosan olyan, mint a gyomorbajos emberek általában. Érthető nála, a gyomorbaj és minden. Olyan körülmények között él, hogy nem is lehetne más. Ismered a feleségét? Irmát? Irmának hivják. Komám, ahányszor látom, mindig a mohácsi vész jut az eszembe, anélkül, hogy e történelmi tragédia jelentőségét csökkenteném azzal, hogy “több is veszett Mohácsnál”. Kétbalkezes fickó ez a Péter. Elég szép vagyonnal jött ide, Braziliába és mint te mondtad egyszer, nagyon szellemesen és találóan: többévi szorgalmas munkával tökéletesen nyakára hágott az utolsó garasának is. Ha még hozzáveszed, hogy a fia szegény vízfejű és idióta, tökéletes a magyarázat, lezárt a kör. Viszont, te komám! Nálad csak az volt a hiba, bevallom, ezen hátad mögött sokat ékelődtünk is Péterrel, hogy olyan felfújt voltál, mint egy hólyag. Magad is szerencsére rájöttél erre és lefogyasztottad magad. Kell is az ilyen •bölcs mérséklet. Tudod az embernek negyvenéves kora után . . . — Kérlek, én ... én ... — nyöszörgött, de a szaván fogtam. — Tudom, hogy boldog, megelégedett ember vagy. Mindig is az voltál. Te vagy az ellenpólusa Péternek. Az arcodra van írva a megelégedettség, a kiegyensúlyozottság zsírpárnák nélkül is. Ahogy Péter arcáról meg leri a gond, a baj, a nyavalya! Rossz ránézni! Az arcok, Pálom! Az arcokat nem lehet elfelejteni! Nekem egyébként is kitűnő az arcmemóriám! Évtizedek után visszatudok emlékezni arcokra, melyeket csak futólag láttam. Látod, bár alaposan megváltoztál, arcodon mégis maradt valami, valami, amiről tüztént felismertelek! — Kérlek én ... én ... én .. . — Komám, ezután gyakrabban kell összejönnünk! Remélem, hogy hamarosan viszontlátlak. Hívjál fel telefonon, megbeszélünk valami közös programot! Telefonom a régi! Ráztam a kezét (haladó hagyomány), veregettem a lapockáját (az uj haza konzervatív járuléka) és már indultam tovább, amikor megdöbbenve figyeltem fel, ahogy halkan, diszkréten, szinte bocsánatkérően és szégyenlősen felém súgta: — Ne haragudj kérlek ... én nem Pál vagyok, hanem . . . Péter. PÁRBESZÉD AZOK A KEDVES GENGSZTEREK... Sirt? — Moziban voltam. — Szomorú volt a film? — Nem nagyon. Csak sajnáltam . . . — Kit? — A Jean Gabint. Amikor letartóztatták és az unokája megkérdezte, hazajön-e vacsorára, Gabin azt mondta: hogy ma nem. És rámnézett. Könnyes szemmel. Tudta, hogy többet nem megy haza vacsorázni. Legfeljebb a börtönben. Egy nagyapa! Az unokája a mindene. Meg a fiai. Szép szál fiuk. Hárman voltak. Sajnos, őket is letartóztatták. De akkor nem sírtam. — Akkor miért nem ? — Nem szerettem azokat a fiukat. Meg akarták ölni Alain Delont. Azt a gyönyörűt. Ismeri Alain Delont. Olyan szép, mint egy angyal. Hát aki őt meg akarja ölni, annak úgy kell! — A szép Aalin életben maradt? Miért sirt mégis ? — Nem maradt életben. Megölték. A Jean Gabin ölte meg. A nagyapa. Még mielőtt letartóztatták. Ezért duplán sírtam. Két ilyen szép, kedves ember. Borzasztó. — De hát miért ölte meg a nagyapa a fiút? — A pénz miatt. Amit raboltak. Közösen csinálták. Az egész klán együtt. A szicíliaiak klánja. A film cime is ez. Nem látta? — De hát akkor ez a Gabin nagyapa gengszter volt. Meg Delon is . . . — Ó, a Délen nemcsak gengszter volt. Rablógyilkos, meg minden. Úgy ölt, ahogy maga kávét iszik. — És ezt siratta? — Meg izgulam nekik. De borzasztóan. Képzelje, kiraboltak egy egész ékszerkiállitást. Először, persze, csak megnézték. A nagyapa, ő volt a vezér, meg egy amerikai gengszterbarátja, az Amadeo Nazzari, tudja, az a nagyon elegáns olasz színész ... — És mit néztek meg a kiállításon? — A riasztóberendezést nézték meg. De látták, hogy úgy nem lehet elrabolni az ékszereket, mert az az ostoba rendőrség nagyon éber. A Delont meg közben üldözték. Egy detektivfőnök. Hát tudja, ilyen savanyu pofát én még nem láttam. Fel is sült mindig. Úgy kell neki! — Miért, akkor már gyilkolt a Delon? — Hogy gyilkolt-e? Uramisten! De mennyire! Már el is volt fogva. A kivégzés elől szökött meg. A szicíliaiak szöktették ki a rabkocsiból. FanThursday, July, 8, 1971 ‘ tasztikusan izgultam, hogy sikerüljön. — És miért szöktették ki a szicíliaiak? — Pénzért. De a Delon hozott nekik egy jó ötletet is. — De hát a riasztóberendezés működött . . . — Működött, de én tudtam, hogy azért el fogják rabolni az ékszereket. — Honnan tudta? — Sokat járok moziba. A bűnözök ilyenkor mindig kitalálnak valamit. — Most mit találtak ki? — Egészen elragadott az ötletük. Képzelje, elrabolták a repülőgépet, -amelyen az ékszereket szállították Amerikába. Persze, előbb még volt izgalom, mert a biztositó munkatársának a felesége észrevette, hogy a gépen nem a férje ül, hanem az Alain Delon, és botrányt csinált. — Miért, hol ült a férje? — Az akkor már nem volt sehol. Azt a Delon eltette láb alól. Másképp nem juthatott volna fel a gépre, mint a biztositó munkatársa. — És a biztositó munkatársát nem sajnálta? — Ugyan már. Csúnya, vörös ember volt. Bajuszos. Olyan angol forma. Csak két percig láttam. Amikor megérkezett a repülőtérre. A szállodába már Delon ment helyette, ö sokkal csinosabb. És olyan izgalmasan gátlástalan. — Ne mondja! A nőkkel szemben is? — Hát ezt igazán meg lehet érteni. Két évig, ugye, mégiscsak be volt zárva, mielőtt a klán kiszabadította. És végül is az a nő, ott a klánban, kikezdett vele. Francia nő volt. Nem szicíliai, mint a többiek. — S ez olyan nagy baj ? — Ez rettentő nagy baj, mert amikor már minden tökéletesen rendbejött, a repülőgépet szépen eltérítették, kirabolták, az árut eladták, akkor egyszer csak kiderült, hogy a francia nő meg Delon között volt valami. Ezt pedig a nagypapa nem tűrhette. — Miért ? —• Hogy-hogy miért? Ez egy szigorúan erkölcsös család. Szolid, rendszerető, konzervatív, S az a nő az egyik fiú felesége volt, A bűnösnek bűnhődnie kell. — A rablásért? — Ugyan! — A gyilkolásért? — Ne ugrasson itt engem. A Delon csókolózott a nővel a tengerparton! — Ezért ölték meg? — Ezért. Mert ezek ilyen emberek voltak. Egy ilyen nagyapa, aki igy vigyázott a családi élet tisztaságára! És ez a szegény Delon is! Egyszer megbotlott. Valójában nem is tehetett róla, mert az asszony viselkedett kihívóan. És a fiú az életével fizetett . . . — De hát előbb-utóbb úgyis elfogták volna . . . — Miket beszél! Ezt az angyalt? Ezt a zsenit? Ezt csak csapdával lehet elfogni. — De ha ilyen zseni volt a Delon, miért ment bele a csapdába? — A pénzért. Tudja, fásképp nem akarták neki odaadni a pénzét. A jogos pénzét! Elvégre az egész rablás ötletét ő hozta. A biztositó emberét ő intézte el. És meg is alkudtak. Be kellett neki menni a csapdába, pedig sejtette, hogy rossz vége lesz. De ő hős volt. — Vagy bűnöző . . . — Bűnöző hős, ha tudni akarja. És egyáltalán mit moralizál itt! — És mit csináltak a pénzzel? — Zsebre tették. Mert a Gabin nagyapa nagybirtokos volt Szicíliában és újabb birtokot akart venni. A végén ugyan egy táska pénz is elveszett, de azért maradt még nekik elég. Remélem . . . Hiszen mindent az unokájáért tett. Egy gyermekért. — És a rendőrség? — Mondtam, hogy a végén letartóztatták őket. (Folyltatás a 9-ik oldalon)
