Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-07-08 / 27. szám
Thursday, July, 8, 1971 MAGYAR HÍRADÓ 7. oldal Elképzelés és valóság Irta: PAPP VARGA ÉVA Útra készülök, tehát mint ilyenkor mindig, rakosgatom a dolgaimat és keresgélek, mit vigyek magammal. így akad kezembe egy régi levél, amelyről bizony régen megfeledkeztem. Küldőjének annakidején pár sorbán megköszöntem, méltattam az Írást, de aztán az a sokminden, ami közben jön, meggátolt abban, hogy tovább foglalkozzam vele. Most már nem tudom, hol él az, aki küldte, pedig szeretném ha olvasná, hogy lássa, fáradsága, Írása nem veszett kárba; a téma eredeti, megirása érdekes és szeretném hinni, hogy nézetemhez kedves olvasóim is csatlakoznak. íme a levél: * * * “Hálával azért, mert a Szabadságban megjelenő írásaival olyan sok szórakozást nyújt nekem, én is irok önnek egy esetet, amely velem történt. A második világháború idején, miután férjem elesett a fronton, édesanyámmal együtt laktam egy budapesti bérházban a Práter utcában. Viszszavonultan éltünk, még a szomszédainkat sem ismertem, igy meglepett egy telefonhívás; ismeretlen női hang szólt hozzám: “Bocsásson meg, hogy zavarom, én a maguk szomszédja vagyok. Az ablakaink szemben vannak, igy látásból ismerem magát. Régi vágyam, hogy személyesen is megismerjem és arra kérem, látogasson meg. Bátorkodom ezt tenni, mert én egy súlyos beteg nő vagyok és szükségem van egy megértő lélekre . . .” “Természetesen még az nap este átmentünk édesanyámmal a szomszédasszonyhoz, ahol megtudtam, hogy a szegény beteg fiatalasszony operáció előtt áll. Bár az orvosok biztatják, ő tudja, milyen súlyos műtét vár rá és nem tud bízni a felgyógyulásában. Vigasztaltuk, én igyekeztem azzal nyugtatni, hogy hasonló sikeres operációkról beszéltem neki és ő hálálkodva mondta, milyen jó hatással van rá a mi társaságunk. Épp búcsúztunk mikor megjött a férje és ő is kért, jöjjünk gyakran, felesége számára a látogatásunk igazi gyógyszer.” “Azontúl naponta látogattam a beteget és nagyon összebarátkoztunk. Egyszer, mikor kettesben voltunk, megsimogatta a kezemet és könnyes szemekkel mondta: “Bevallom neked, nem volt véletlen, hogy itt a házban lakó sok no közül épp ■Téged szemeltek ki arra, hogy a barátnőm legyél. Sok idő óta figyeltelek az ablakon át, láttam, milyen egyetértésben éltek az édesanyáddal. A házmesterné elmondta, miért jársz mindig feketében. Meghatott a gyászod és talán azért határoztam magam arra, hogy egy nagy kéréssel forduljak hozzád. Én tudom, hogy a kórházból nem jövök ki élve. Az orvosok agydaganatot állapítottak meg, én csak férjem kívánságára határoztam, hogy megoperáltatom, de nem bízom a sikerben ... — ne vágj közbe, úgysem tudsz megnyugtatni . . . vagy meggyőzni. — Beszéljünk most csak arról, hogy mi lesz az után . . . “A férjem, akit imádok, itt marad társtalanul. Biztos, hogy majd később megnősül, mert az idő mindent és mindenkit feledtet, de ki tudja, milyen nőt hoz az én értékes szép otthonomba . . .? Te megérdemelnél egy ilyen otthont, egy ilyen férjjel ... én tehát arra kérlek, ha már én nem leszek, viseld gondját a férjemnek, légy a felesége . . .” Megdöbbenve néztem rá és felindultan utasítottam vissza ezt a szokatlan ajánlatot. A súlyos beteget nem akartam felizgatni, igy csak azt mondtam, hogy szükségtelen ez az intézkedés, ö biztosan felgyógyul és sokkal okosabb, ha nem kínozza magát ilyen gondolatokkal. Bár lélekben hirtelen elhidegültem a különös teremtéstől az ajánlat miatt, amely valahogy megbánott, mégis, azontúl is naponta látogattam, ő addig nem vethette magát alá az operációnak, mig orvosai nem találják elég erősnek, ez pedig heteket vett igénybe. Együttlétünk alatt ő még gyakran visszatért rögeszméjére, például, ha valamilyen tárgyat kért tőlem és nem találtam, akkor mosolyogva mondta: “Tudnod kell mindennek a helyét, mert én elkényeztettem a férjemet és megszokta, hogy mindent a kezéhez adjanak . . .” Mikor végre kórházba került, látogatásokra rendszerint a férje vitt a kocsiján. Kedves baráti kapcsolat alakult ki közöttünk, amely részéről nyilván a hálából eredt, hogy annyit foglalkoztam beteg feleségével. Az operáció idején is együtt aggódtunk, izgultunk és végül együtt örültünk mikor a nagybeteget azzal vihettük haza, hogy túl van a veszélyen. Vele mindössze ennyi volt a kapcsolat kettőnk között és barátnőmmel a régi szeretettel folytattuk az érintkezést, legalábbis én azt hittem . . . Örömmel látogattam tovbb, de lassankint észre kellett vennem, hogy ő elhidegült tőlem. Szűkszavú lett és figyelő, mondhatnám gyanakvó. Ha a férje otthon volt, idegesen küldözgette, hol egyért, hol másért, hogy eltávolítsa a szobából. Mikor már a helyzet annyira fajult, hogy fejfájásra hivatkozva alig beszélt hozzám, akkor megkérdeztem, hogy mi változott kettőnk között? “MINDEN! — kiálotta idegesen kitörve. Minden megváltozott bennem, mióta tudom, hogy nem vagyok halálraítélt ... Ha csak néhány évig is élhetek még, nem bírom a tudatot elviselni, hogy ti vártok a halálomra. Nem bírom a közellétedet! Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy Te úgy jössz ide, mint leendő otthonodba . . . Férjemnek könyörögtem, hogy mennélelőbb költözzünk el innen. Azzal okoltam meg, hogy nem akarok a sok-sok szenvedéseim helyén lakni, ö megígérte, hogy a jövő hónapban Újpesten vesz lakást, az közelebb is lesz a hivatalához. Ez tehát rendben lesz, de most megkérlek Téged, ne látogass többé engem, sem itt sem ott. Ne keresd az érintkezést velünk, mert én el akarom felejteni ezt az időt. Értsd meg és bocsáss meg nekem; féltékeny vagyok ... és már nem akarok szenvedni . . . boldog akarok lenni . .. ÉLNI akarok!” SIMON LAJOS: KÉT IMA 1. VALAKIÉRT Uram, adj néki pénzt, tízezret, talán-tán ád belőle ezret, adj néki házat, tiz szobásat, talán-tán ád belőle hármat. Adj néki szivet szin aranyból, hogy mázsát markoljon bajomból, aztán faragd a szivét kőből, hogy7 ne kérjen az örömömből. 2. VALAKIÉRT Tévedj uram, de tévedj aprót! Csikónak ne adj szamárpatkót, héját ne ültess galambdúcba, ordast ne küldj a Parnasszusra. FÉRFI SAROK: KELEMEN MEGNŐSÜLT Az egész hivatal kihasználta Kelemen gyenge ségét. Kelemen nem tudott nemet mondani. Ha arra kértük, hogy végezzen el helyettünk valami nehéz munkát, ő készséggel vállalta. Ha külföldi kiküldetésől volt szó, lemondott javunkra Ha egy isten háta mögötti faluban kellett valamit ellenőrizni, ő ment el helyettünk. Magyarán mondva: palira vettük, de ő nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, hogy kihasználjuk. Kelemen agglegény volt. Idős édesanyja ugyanis arra kérte: várjon a nősüléssel, és barátunk neki sem tudott nemet mondani. Egy napon Ke lemen — nagy meglepetésünkre — közölte velünk : megnősül. Megmutatta a jövendőbelije fényképét. Sugárzóan szép fiatal lány volt. Az egész hivatal gratulált neki. Néhány héttel később találkoztam vele, illetőleg velük. Középkorú nővel ment karonfogva, akit bemutatott: — A feleségem. Igyekeztem leküzdeni meglepetésemet és csak. másnap, a hivatalban kérdeztem meg tőle: — Ne haragudj, hogy érdeklődöm, de a múltkoriban egy fiatal lány fényképét mutattad. Talán nagyon régi felvétel volt a kép ? — Nem, dehogy. A kép két hónappal ezelőtt készült. — Akkor hogyan . . . — Ennek története van — válaszolta Kelemen — Amikor Ilonka, akiről az a fénykép készült, igent mondott nekem, felvettem legszebb sötét ruhámat, rózsacsokrot vásároltam és elmentem a lakásukra, hogy özvegy édesanyjától, annak rendje és módja szerint, megkérjem a lánya ke zét. Csengettem és egy mosolygós arcú, idős, de nagyon fiatalosan öltözködő nő nyitott ajtót. Szőke haja volt, gondosan ondolálva. Meghajoltam, átnyújtottam neki a csokrot, azután elmondtam a mondókámat, hogy beleszerettem a lányába, igyekszem hü férj lenni s ünnepélyesen megkértem tőle a lánya kezét. A következő pillanatban átölelt, jobbról-balról megcsókolt és sok boldogságot kívánt. Csodálkozva néztem Kelemenre. — Még mindig nem értem. Ha megkérted tőle lánya kezét, miért nem őt vetted el? — De hiszen a lányát vettem el. A hölgy ugyanis nem Ilonka mamája, hanem nagymamája volt Palásti László GONDOLATOK Jobb egy ostoba ellenség, mint két dörzsölt barát. * * * Mint a szavak, az emberek is veszíthetnek értékükből,1 ha nincsenek a megfelelő helyen. * * * “Jobb, ha valaki kevesebbet ért, mintha félre ért” (Anatole France). * * * A horgászás egyenlőségre tanít; a hal számára minden ember egyforma. * * * Egy életből ellesett tapasztalat: “A fiatalság nem elég. A szerelem nem elég. A siker nem elég. A pénz nem elég. És ha már elegünk van, az sem elég.” VARGA ÉVA \
