Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-09-30 / 39. szám
Thursday, Sept. 30, 1971 MAGYAR M1KA11Ó 11. oldal ' OSZ, CONEY ISLANDON Irta: Iváni Zoltán Vagy talán akkor se!... — Hogyhogy? — Hát igen ... — Maga tanít engem, aki régóta kint vagyok? — Nem gyönyörködhetek a Ooney Island-i szeptemberi finomságban? Gyötörtem egyre Magdót. Kérdéseimmel s e végén még — uram bocsásd — azt is kiejtettem a számon, ha akarja, gépkocsit veszek. Nem Fordot, nem Fiátot, hanem Packardot. Vagy talán Buickot, ha megfelel... Kétkedve nevetett rám. — Megteheti. De maga mé-PÁRISI LEVÉL: az őszi tengerpartra, mikor kiejtettem: — És baj ez ? Magdó pedig, minden készséges mellém állás és a mai nap értékelése ellenére is, halkan megjegyezte: —- Maga álmokat kerget... Gondoljon inkább a sirályokra. Nem azért szeretik a nyári napokat, a sokaságot, hogy nekünk emberi lényeknek is van jogunk élni. Hanem azért, mert sok harapni való marad utánunk. — Tanuljon tőlük. Coney Island őszt jelző igazában. Borháboiu Franciaországban E szeptembert búcsúztató hétvégén, mint amolyan törzsökös manhattani polgár, ki hosszú idők alatt mégis csak megszereti New York kőrengetegét, s benne otthonát, hirtelen elhatározásai Coney Islandra mentem ki. Még egyszer lubickolni a tenger hullámaiban. Amig lehet. Amig az őszi napnak — legalább is délközepén, — ereje van. Ez a fürdő, a so*kmilliós lakosú város fürdője. Könnyen megközelithető, nincs belépő jegy, mindenki nyugodtan szétterülhet a homokban a parton. Gondját és hat napon át, levegőért kapkodó tüdejét pihentetve. A hosszú nyár folyamán, itt lélegeznek boldogan azok, akik az újságok hasábjairól, szivszélhüdésféléről, rákról szereznek tudomást. Amely egyik napról a másikra elviszi a futkosó nagyvárosi embereket. S még ha ismerős is akadna köztük, nincs idő elbúcsúzni tőlük, ha egyáltalán tudomást szerez valaki erről. Nos, milyen áldás egy ilyen Coney Island. Ahol kánikulai alkalommal egyetlen egy tekintetre sokezer megszámlálhatatlan nagylábujjra esett tekintetem, végig a homokon fekvők sorain. És ijedten gondoltam arra, hogy úgy látszik mégis csak nagyon sokan vagyunk, igen elszaporodtunk a földtekén. Ilyenkor ősz felé azonban itt is más a helyzet. Gyérülnek, ritkulnak az arcok, a lábak és lábujjak. A “hot dog”-ot kináló árus is, szinte unatkozik. A szemetes kosarakban pedig, ugyancsak elvétve akad egy-egy üres söröskanna, vagy papírba csomagolt, kidobott csirkecsont, szalámihéj, vagy más efféle. Bizony, Coney Island az egyszerű és szürke nagyvárosi ember egésznyári “oázisa.” S most ezért, különösen jól érzem magamat itt. Az őszi választékosságában, tömegiszonytól szabadultani ritkulásában. S valami előkelőféleséget sugárzásában. Joga van rá, mert befogadta akiket szeret. Hideg a viz. De hamar ellensúlyozza a napsugár. Bár, az is korán dől meg. Öt órakor csak a felhőkön, vagy az ég kékjében verődik vissza a napsugár. E pillanatban, Magdóval, fürdőtársammal, éppen azon gondolkozunk, bemenj ünk-e még egyszer a hullámokba? Lemondva róla, szemléljük az eget. Éppen a 36-ik jet-gépet számoljuk meg. Amint mindegyre ugyanazon ponton az égen me-megjelennek a gépmadarak. Mert úgy veszik a kanyart, a leszálláshoz egyformán. Akárhonnan is érkezzenek, a világ négy tájáról .. . Hogy aztán pontosan lecsapjanak a Kennedy repülőtér befutójának vonalára. — Nagy dolog — szólok úgy hátonfekve. Percenként ennyi gép. Mindegyik milliókat ér... És hát lehet csodálkozni azon, ha néha napján történik ittí-ott valami baleset ? ... Mindez annyi, mint semmi! Levegőben, nagy óceánban. S ezért mégis csak az ember diadala mindez a földön. Magdó, aki alig pár éve maradt idekint, — s ha már igy történt, következetes akar maradni magához — fejbólintással ad igazat. Dicséri mindazt, ami valóban dicséretre méltó erre felé. S még messze van, ama bizonyos határkőtől, amely öt évenként- változtatja véleményét,az óhazából ide újba kikerültek. Hiszen, eszébe sem jutott ellenkezni. Velem tartott a mai napon. Bár se autóm, se házam, se bankbetétem nincsen. Mondom, az ősz, a szeptembervég, valahogy most megszépíti Coney Islandot. Nemcsak a helybőség, a nyugodt fekvés lehetőségével. Hanem az ég, a hullámok, a már nem perzselő, hanem simogató napsugár nyugodtságával, finomságával. Mintha mondaná: tudok én más is lenni, tudok én mást is nyújtani. Különösen azoknak, akik kitartottak mellettem, a nagy “kánikulai szegénység” idején.. Ezért vagyunk most ily ég és fellegnéző helyzetben, olyan önfeledten. Rájövünk arra, hogy köztünk most nincs vitatkozás, kinek van szebb otthona, kinek járt le hamarabb a törlesztése, kinek sikerül jobban bizonyítani kártyacsaták közben, hogy ősei “thy”-al jöttek be a vereckei szoroson. — őszi délben, őszi éjben jaj de nehéz ránézni a lányokra ... a csillagokra — tör fel belőlem Ady verse, úgy szavakat kikapó összevisszaságban. Magdó rámmosolyog. Megértő kedvességgel. Mint ahogy különösen értékeli Coney Islandnak embereket egybeterelő mosti és előtte kifejtett igazamat. Aztán tovább játszunk. Úgy a jet-gépek számolásával. S azon túl —ki nem mondottan is — azzal, hogy hideg-meleg viz, pontosan induló és érkező vonatok, gépkocsik, csak meséskönyvben látott müutak, házak, kertek, jégszekrények is vannak a világon. Mégpedig itt, ahol vagyunk. De lám, egyszer csak valaIváni Zoltán mit mond.Hosszu szünet uátn. Ami már kezdi jelezni a nála idekint eltöltött két évet. — Nézze, — mutat a sziklákra, amelyeket az esti széltől feltámadt hullámok parkolnak most. Milyen idegesen kapkodják lábukat a sirályok! Idegyültek mind, esti búcsúztatóra. Hogy az eltávozott fürdővendégek után ellepjék a partot, s a szemetes kosarakat. Az élelem után. — Mit akar mondani? — kérdeztem rá meglepően. — Csak, csak — felelte, szavaival andalogva — talán azt, hogy igy ősz felé már nem kapnak annyi falnivalót. Ezért haragosak. — Tehát? — kaptam szavába. — Igen, az élet — élet. A maga valóságával. Amely az álmoknak alig ha enged percnyi pihenőt. S ezen túl, főképpen : igazat. — Azt akarja mondani, hogy ez a szeptembervégi csend, finom egyedüllét, — tömegtől, zajtól, — most nem jogos? Nekem, magának? Hogy végre nem láthatjuk a sokezer lábujjat, úgy egy sorban ? Hiszen mondtam már, ezt is értékeltem, de mégis ... Aztán a továbbiakban mint egy titokzatos, meg nem fejthető igazságkeresés kérdőjelét, nézzük a felhőket. A soha nem szűnő jet-gépek vonulását. Majd felöltözve, a parton a nagy vizet, s a sziklák mormolását. Későre járt, amikor ott, a pádon ülve, ahol minden ember egyforma, leülőkben, továbbsétálókban, — mégis csak megjegyezte Magdó, az én Coney Island-ot védő szándékomban. — Vigyázzon, pénz is kell a boldogsághoz... Otthon sem úgy van, mint régen. Semmi sem játszik olyan fontos szerepet a franciák étkezésében, mint a bor. A legegyszerűbb ebéd vagy vacsora, sőt igen sokszor még a reggeli sem képzelhető el a könnyű, egy kissé fanyar vörös bor nélkül. Valamennyire is ünnepélyes ebédhez legalább kétféle bor illik. Az utolsó és elengedhetetlen fogás, a sajt, éppúgy nem tálalható fel vörös bor, mint kés és tányér nélkül. Vannak vidékek, ahol egy pohár gyenge bor szervesebb tartozéka az iskolás gyerekek tízóraijának, mint a tej. Franciaországban a nem márkás bor olcsó is. Kevesebbe kerül, mint a sör, a gyümölcslé vagy az ásványvíz, igy érthető, hogy az egy főre jutó borfogyasztás sehol a világon sem ilyen magas. Egy idő óta azonban a bor az étkezőasztalról és a söntéspultról a politikai porondra került. Tavasszal Dél- Franciaország nagy borvidéke, a Földközi-tenger menti Languedoc heteken át a bortermelők heves tüntetéseinek színhelye volt. Béziers-ben, a 75 ezer lakosú megyeszékhelyen százezer paraszt gyűlt össze. Ülősztrákkal eltorlaszolták az utcákat, szekérsánccal és kamionokkal az országutakat, a vasúti pályatesten pedig máglyákat raktak. Órákat késtek a vonatok, Az egész város szolidaritást vállalt a tüntetőkkel. Béziers-ben valamennyi üzlet bezárt. A gyári munkásság sztrájkba lépett. A városban két napra leállt az élet. A borháborut közvetlenül kiváltó ok: a súlyos túltermelési válság. Franciaországban tavaly rekordtergis, akkor is, javíthatatlanul, akár külföldi utazásaiban, akár itt, az ilyen “Coney Island”-i szépségeket kutatja, keresi. Hosszan ránéztem. Aztán mést hozott a szőlő, és 90 millió hektoliter bort sajtoltak. A hazai szükséglet mintegy 70 millió hektó, az export viszont csak 4 millió hektolitert tesz ki. Ugyanakkor Franciaország 11 millió hektoliter bort hozott be — többek között közös piaci kötelezettsége folytán Olaszországból — olyan alacsony áron, amellyel a szétaprózott és drágán termelő francia mezőgazdaság képtelen versenyezni. A tüntetőik a Közös Piae egész mezőgazdasági politikájának felülvizsgálatát követelik. Fokozza a felháborodást, hogy a kormány nemvolt hajlandó a felesleges bort öregotthonok és üzemi étkezdék számára termelői áron sem átvenni. Sőt még ahhoz sem járult hozzá, hogya bort azoknak ingyen odaadják. Hivatkozott arra a közös piaci megállapodásra, amely szerint a forgalomba kerülővalamennyi mezőgazdasági termék után megfelelő járulékot kell befizetni a közös pénzalapba. Ezt a járulékot — nem csekély megütközésre — a pénzügyi hatóságok kivetették az elajándékozott bormennyiségre is. Csupán a csatornába borított hektoliterek maradtak adómentesek... Felajánlotta yiszont a kormány, hogy havonként és hektoliterenként egy frankot fizet azoknak a termelőknek, akik maguk tovább tárolják a tőlük már megvásárolt bort. Ez azonban csak a gazdag szőlőbirtokosoknak kedvez. A borháborunak azonban ennek ellenére sincs vége. Fábián Ferenc
