Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-09-30 / 39. szám
' S. oldal MAGYAR HIKAOrt Thursday, Sept. 30, 1971 Az öngyülölet orgiája írta: HALÁSZ PÉTER Nem kevés azoknak a közmondásoknak a száma, amelyek értéke és igazsága vitatható, de mind között az egyik leghamisabb és legfélrevezetőbb az a népszerű amerikai szlogán, amely úgy hangzik, hogy: “you can't argue with success” vagyis hogy “a sikerrel nem lehet vitatkozni.” Ebből egy szó sem igaz. Az ellenkezőjében, hogy “a sikertelenséggel nem lehet vitatkozni”, több az igazság. Ami sikertelen, azt nem lehet sikeressé vitatkozni, de ami sikeres azt igen gyakran nem csak érdemes, de szükséges is vitára provokálni. A legnagyobb tömegsikerre kétségtelenül az a bankrabló számíthat, aki menekülésének útvonalán százdollárosokat potyogtat a zsebéből. Utána nyargal az utca apraja-nagyja, nem azért, hogy elfogja, de azért, hogy fölszedje az elhullajtott százasokat. A közönségsiker ezesetben kétségbevonhatatlan. De hogy ez a tömegmozgató hatás ne igerelné vitára az embert, az már túlzott állítás volna. Mindez azzal kapcsolatban jut eszembe, hogy az angliai BBC-televizió a héten bemutatta az utóbbi esztendők legszenzációsabb sikert aratott francia dokumentumfilmjét, amelynek angol címe: “The Sorrow and The Pity”, magyar fordításban: “A bánat és a szánalom.” A filmet játszó párisi mozik előtt hosszú sorokban áll a közönség, de a francia állami televízió a filmet nem ve+te át s nem mutatta be. Játékideje négy óra és húsz perc, tehát önmagában véve heroikus vállalkozás volt a BBC részéről — vetítése este nyolckor kezdődött és éjfél után húsz perccel végződött. Úgynevezett mítosz-romboló film, azt a legendát semmisítette meg, amely szerint a háborut-ve3ztett és részben megszállt Franciaországban erőteljes és hősi ellenállási mozgalom lett volna. A második világháború alatti és az azt túlélt francia társadalomnak mintegy a keresztmetszetét vették a film készítői mikroszkopikus vizsgáiét alá, rajtuk kivül a hajdani német megszállók közül két középkorúvá érdemesült és a múlt fölött elmerengő ex-katonát, mindezt kiegészítve számos egykori hiradórészlettel, német és francia híradókból vett anyaggal. Jóllehet a film .nem mond ítéletet, de az interjú-sorozatokon, film-illusztrációkon át leszüli; végkövetkeztetés eléggé egyértelmű: a franciák túlnyomó többsége kollaborált a megszállókkal, Franciaország volt az egyetlen olyan náci-uralom alá került európai ország, amelynek kormánya — legyőzetése után — együttműködött a németekkel. Laval nem csak teljesítette, de túlteljesítette a nácik követeléseit, Petain marsall pedig, az első világháború verduni hőse, nevével, fényes reputációjával fémjelezte a kollaborációt. Ezek az alapvető tények köztudottak, részét képezik a történelemnek. A dokumentumfilm azt veszi vizsgálat alá, hogyan viselkedett e szégyenletesen megalkuvó kormányzat alatt a francia nép. A köztudatban az él, hogy “ellenállt.” Regények, filmek légiója szól erről az ellenállási mozgalomról, a francia makizárd-ról, a vasúti töltés szélén lapuló partizánról, levegőbe repülő német vonatokról, megalázott és tajtékzó náci generálisokról, akiknek terveit rendszeresen áthúzták e francia Robin Hood-ok, könnyedén kockáztatva életüket, tudva, hogy ha elesnek az ellenállás titkos frontszakaszain, lesz más, aki továbbviszi a harcot, vonatot robbant, kézigránátot hajit, küzd a megszálló ellen és megmenti a francia nép becsületét. Nem igy van, mondja ez a dokumentumfilm, mindez dajkamese, ön-vállveregető képzelés, a történelem utólagos átírása. A legtöbben kollaboráltunk, megalkudtunk, lelkesedtünk Petainért és Láváiért, harc nélkül tettük le a fegyvert, sokunknak imponált a vasfegyelmü német hadsereg, kerestük a megszállók kegyeit, leányaink nagyrésze szives-örömest lefeküdt velük, alakulataink közül számos a németek oldalán küzdött. A háború után viszont egyszerre föllángolt bennünk a nagy számonkérő kedv és kegyetlenül álltunk bosszút azokon a szerencsétleneken, akiknél mi magunk sem voltunk különbek. Ez a bosszú-majális ugyanolyan undorító volt, mint maga a kollaborálás, ugyannak a hitványságnak a másik oldala. A film nagy közönségsikere kétségbevonhatatlan, az angol kritikusok is egyöntetű elismeréssel lengették meg bemutatása után, hódoló zászlaikat. Nekem azonban nem tetszett és az intő közmondás ellenére is, vitába szállók a sikerrel. Többféle okból. A szerkesztés, a dramaturgiai megoldás, az alap-koncepció önmagában véve is vitatható. A film készítői egyetlen város, Clermont-Ferrand polgárai köré építik fel müvüket. A város 35 kilométerre van Vichytől, “védői” 1940-ben harc nélkül adták meg magukat a németeknek. Ennek a városnak a börtönében raboskodott Mendes- France, innen szökött meg, a városi napilap Laval tulajdonát képezte, de itt jelent meg az ellenállók első sajtóterméke is. A francia dráma sok jellemző motívuma tehát igen tipikus módon összpontosult ebben a városban. A módszer a keresztmetszet-analizisra épül, hasonlóan a közvéleménykutatók eljárásához, akik kétezer megkérdezett ember válaszából vonnak le következtetést és készítenek statisztikai kimutatást egy kétszázmilliós ország pillanatnyi véleményéről és hangulatáról. Harminchét százalék helyesli, harminckettő ellenzi, harmincegy százaléknak nincs véleménye. Ez az a bizonyos “egyetlen cseppben megtalálható a tenger”-elmélet. Lehet, hogy vegyeiemzés szempontjából igaz, savak, ásványok, ázalagok kimutathatók egyetlen cseppnyi tengervízben is, csak éppen a tenger lényege hiányzik belőle, a tenger ereje, félelmetessége, színskálája, kiszámíthatatlansága, ritmusa, hangja. Az emberi test alkotóelemeinek kilencven százaléka: viz. Ennek ellenére az ember mégsem kilencven százalékban viz. A holttest vegyelemezhető, de az élet nem. A boncolási jegyzőkönyv nem azonos az elhunyt életrajzával. A film minden részletében igaz, de önmagukban véve igaz részletekből is lehet megtévesztő freskót alkotni, az arányok eltorzításával. Itt közbevehetné valaki a kérdést, hogy milyen alapon vitázok a filmmel, milyen jogcímen állítom, hogy arányai torzak, hiszen nem éltem Franciaországban sem a megszállás előtt, sem alatt, sem utána, nyilvánvaló, hogy a film alkotói tömérdek munkát, kutatást fektettek müvük készítésébe, a megkérdezettek mind autentikus véleményt mondanak, a hiradó-részletek f í iig önmagukért szólnak. Az én tájékozottságom viszont a kérdésben nyilvánvalóan felszínes. Erre az a válaszom, hogy nem a filmmel vitázom, de a film tendenciájával, azzal a célzatossággal, amely ma olyannyira divatos (a világ egyfélén) és olyannyira sikeres, tehát ezzel a divatosan célzatos sikerrel szállók vitába. Az önkritikára való képesség és készség nem csak szükséges, de igen dicséretes jellemvonása embereknek és nemzeteknek. A kor divatja azonban nem az önkritika, de (ismét hozzáteszem, hogy a világ egyfélén) az önsanyargatás, az önmegvetés, sőt — nemzeti skálán — az öngyülölet. A film télevizió-bemutatását követő estén a BBC-televizió másfélórás ankét keretében foglalkozott a filmmel. Résztvett benne a film készítője, Marcel Ophuls, rajta kivül három francia vendég és egy angol. A három francia közül kettő azt a megjegyzést tette: “a film megtekintése óta szégyelem, hogy francia vagyok.” Erről van szó. Ugyanezen az estén egy amerikai énekesnő, Mary Traverse vendégszerepeit dalaival a BBC-ben. Az egyik dala előtt indulattól és érzelmektől elfulló hangon rövid kis beszédét mondott. — Milyen kevesen gondolnak ma már arra — mondotta — hogy mi, amerikaiak harmincmillió indiánt öltünk meg, hogy elragadjuk tplük n.. földet, amely az övék volt. Mit jelent ez a harmincmillió lemészárolt indián a mai amerikai számára? Semmit. Az indián a vadnyugati filmek örök “bad guy”-a. Pedig ott rejlik a magyarázat mindenre. Ott rejlik a magyarázat My Lai-ra is. És utána énekre fakadt. A háttérben indiánok vetített képei jelentek meg, mintegy illusztrálva a dalt. Meggyötört, keserű, kiszolgáltatott és megalázott indián férfiak, nők, gyerekek. Miközben, az énekesnő vádolta hóhéraikat. Mit kezdjen az ember ezzel a dologgal? Azt, hogy az indiánok elleni véres hadjáratok nem tartoznak az amerikai történelem dicső fejezetei közé, nehéz volna tagadni. De hogy valaki összefüggést teremtsen az indiánok elleni hajdani harcok és a mai Vietnam között, az már a demagógia legelképesztőbb hajtása. Döbbenetes, majdnem klinikai példája az cngyülöletre való uszításnak. Felnő egy nemzedék, amelyet szüntelenül arra ingerelnek, hogy gyűlölje a szülei, nagyszülei nemzedékét és gyűlölje önmagát is, mert képtelen végérvényesen leszámolni velük. Valószinüleg tudatlanul, rongyaik, szakálluk, torzonborz hajuk, is öngyületet fejez ki, igen-igen, mosdatlan vagyok, szennyes, kócos, rongyos, gyűlöletes. Dehát hová vezet ez? Az angolok gyűlölik magukat gyarmattartó, birodalmi múltjuk miatt, az amerikaiak az indiánok miatt, a négerek miatt, Vietnam miatt. Napról-napra terjed az öngyülölet préritüze. Azt mondhatná erre valaki, hogy a lelkiismeret háborgása ez, a nagy, belső számvetés, amelyet megújhodás követ. Itt a tévedés. Az öngyülölet — mint minden gyűlölet — pszichikus állapot, kóros jelenség. Az egészséges fejlődés felé pedig nem a lélektani eltévelyedésen át vezet az ut. Az öngyülölő ember ugyanolyan veszélyes, mint az, aki más gyűlöl. A pszichikus állapot jelenti a veszélyt, az elferdült, kóros értékítélet és érzelmi kisiklottság és nem az, hogy ki, mi ellen irányul a gyűlölet. Miközben a nyugati demokráciák az önmegvetés és öngyülölet paroxismusába szédülnek, a totális államok, a diktatúrák nem tűrik a kételyt sem á nemzeti múlt nagyságában, sem a jelen dicsőséges eredményeiben. Ahol szükséges, ott a történelem kozmetikai kezelése, retusálása hozza egységbe a múlt pozitív tényezőit a jelen céljaival és harcaival — tegnap, ma, holnap, egyetlen, szivárványhidat alkot ezeknek a nemzeteknek generációs menetelésében. Ez sem egészséges állapot természetesen, ugyanolyan pszichikus, ugyanolyan kóros és veszélyes, mint a másik. Az öntömjénezés ugyanolyan kisiklott érzelmi és értelmi akció, mint az öngyülölet. A beképzelt, öntelt ember nem veszélytelenebb, mint az önmegvető. De a két szélsőséges állapot elmélyíti az emberiség polarizációs folyamatát — amilyen arányban sulyősödik az egyik oldalon az öngyülölet kóros állapota, úgy növekszik ennek az érzelmi egyensúly-helyzetnek a billenés-veszélye, minthogy a másik oldalról szemlélve ez már az oszlásnakindúlás, az élve-elsorvadás tüneteinek látszik. Temérdek szó esik a két világrend közötti erőegyensúlyról. A nézet az, hogy mig ez áz erőegyensúly biztosítva van, addig nem fenyeget globális háború veszélye. A tévedés azonban ott rejtőzik, hogy ezt az erő-egyensulyt nem fegyverek, atombombák, tengeralattjárók, repülőgépek és katonai szövetségek őrzik és biztosítják, ba(Folytatás, a 9-ik oldalon.) ^ ,