Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)

1971-09-16 / 37. szám

£c oldd

MAGYAR JfUMlW'

Thursday, Sept. 16, 1971

A TOLVAJ

Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE

Egy tanulságos történetet mondok el, amely arra, hogy bármilyen zubbonyt visel is valaki, a szív megszólal alatta. Két ezredesről mondok el igaz történetet, amit egy hölgy ismerősöm mondott el. Az ura ügyvéd volt, akit a politikai rendőrség internált. Hogy-hogy nem, de ez érthető, hogy az ilyen internált felesége céltáblája a nyomozóknak és rája is szeretnének kisütni valamilyen bűncselekményt.

Rákosi Mátyás ellen készült egy állítólagos merénylet, de lehet hogy valami alapja is volt, elég az hozzá, hogy ezzel kapcsolatban egész sereg gyanúsítottat tartóztattak le. Ez az uriasszony is köztük volt. Bevitték a Hadik laktanyába. Azt nem akarom részletezni, hogy nézett ki a cellája. Ennek az elképzelését az olvasó fantáziájára bízom. Bizony a börtön akkor is börtön, ha a legelegánsabb szállodába dugják is be az illetőt, mert akit egyszer a szabadságtól megfosztotak, az érzi a rabság minden keservét. Két hétig pihenni thagyták, hogy szálljon magába és puhuljon. Két (hét letelte után az őrök felvitték a pincei cellából Csonka százados ur elsőemeleti elegánsan berendezett irodájába.

— Na beszéljen nekem szépen — kezdte a százados. Hiszen úgyis tudunk magáról mindent. Könnyitsen a lelkiismeretén és ha mindent elmond, figyelmes bánásmódban lesz része. Nem úgy, mint lenn a pincében . . .

Az asszony szinte megbénultan állt a százados íróasztala előtt.

Percekig arra sem volt ereje, hogy a száját kinyitsa. Mellette és a háta mögött álltak a vallatólegények, akikre szükség volt az ilyen puhitások*nál. Végre megszólalt:

— Én nem tudok semmiféle összeesküvésről Rákosi Mátyás ellen. Én elszigetelve élek. A volt barátnőim elkerülnek az uccán, a köszönésemet se fogadják, annyira félnek.

— Nem erre vagyok kiváncsi — vágott a szavába a vallató százados. — Térjen a tárgyra, mert >ha nem jár a szája, akkor majd megtanítjuk itt beszélni . . . Aztán a vallatólegényekhez fordult: “Ha nem akar köpni, akkor úgy vágjátok pofon, hogy elájuljon és mikor eszméletre tér, eszébe jusson, hogy mit csinált.”

— Az asszony valami titkos sugallat erejét érezve magabiztosan, fölényesen kezdett beszélni:

— Idefigyeljen százados ur: A maguk eljárásának nem jó vége lesz, mert vannak még odakinn emberek, van egy kis összeköttetésem, akik ismernek és tudják az életemet, tanúskodni fognak mellettem és önt felelősségre vonják ezért a brutális eljárásért. Itt ebben a házban is ismer engem nagyon jól Földi ezredes ur az Ön parancsnoka, kérem vitessen hozzá. Folytassa tovább ő a nyomozást, ez a kívánságom.

Csonka százados gúnyosan felnevetett: Majd odaszólt az őröknek; -— Kisérjék föl Földi ezredes úrhoz.

Tovább újra az asszony beszél-:

— Mikor beléptünk Földi ezredes szobájába, rámförmedt, hogy igy meg úgy az anyád . . . Ha lennt nem beszéltél, majd vallani fogsz idefenn... Azzal kiadta a parancsot, hogy az őrök menjenek ki a folyosóra. Mikor ketten maradtunk, felállt, odajött hozzám és kezet csókolt:

— Én mindenképen kiszabadítom magát innen, csak arra kérem, mondja meg, hogy mit tud a Rákosi Mátyás elleni összeesküvésről, benne volte maga vagy sem ? Ha benne volt, akkor hozzásegítem, hogy kiszökjön az országból. Ha nem volt benne, akkor figyelmeztetem, hogy hat hónapig valóságos remeteéletet folytasson, mert minden lépését ellenőrizni fogják.

Földi ezredesnek igaza volt. Minden lépésemet ellenőrizték. Már tudtam, hogy kik a detektívek és hat hónap után az egyiket meg is szólítottam.

— Kár itt silbakolnia a sarkon, jöjjön velem kérem.

A detektív elnevette magát és ezt válaszolta:

— Valóban elmehetnék magával. De közeledik a váltásom, és higyje el nagyon sajnálom, hogy ez a figyelés máma lejár. Hat hónapig futkostunk maga után. Kergettük a semmit. Bocsásson meg érte asszonyom. Nem jószántunkból tettük, nekünk parancsolnak . . .

— Hát igy telt el hat hónap. Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy beálljak valahová dolgozni. Elmentem a Népszinház-utcai Oetker sütőporgyárba munkásnőnek jelentkezni. A személyi előadó egy nő volt, aki amikor meglátta az igazolványomat, gúnyosan elkacagta magát:

— Doktornő — gunyoskodott — most elvenné a prolik elől a kenyeret? Na, de én nem veszem fel magát . . .

Az asszonyt megint nem hagyta el a bátorsága. Sírva fakadt s a könnyek egyszerre megteremtették a szigorú személyzeti előadónőhöz az utat.

— Cseléd voltam a doktor urnái — pityeregtem. — Aztán jött a gyerek . . . Azért vett el . . . Utána kitette a szűrömet ?. . Oldalba rúgott . . . Hát hova menjek, ha nem ide . . . Ha dolgozni akarok.

Piroska, mert igy hivták a személyi előadónőt, sirva fakadt. Egymásra borulva panaszkodtunk... Én is éppen úgy jártam mint Te — mondta együttérzéssel ... Én is szolgáltam ... — Nekem is az úrtól van a gyermekem ... Mi az, hogy felveszlek . . Máris beállhatsz dolgozni . . .

— Elvezetett a munkaterembe, ahol sokan .dolgoztak és megmutatta, mit kell csinálnom.

A munkásnők hamar észrevették, hogy soha életemben nem dolgoztam. Minden fordítva állt a kezemben. Röpködtek a megjegyzések: “Nézd csak ezt a cifra k . . ,-t, itt is el akarja venni a proli kenyerét . .

Mikor a munkaidő lejárt átöltözködtem és indultunk kifelé. A kapunál motozás alá vetettek bennünket. Főleg engem részesítettek különleges figyelemben. Nagy meglepetésemre a táskámban zs a zsebeimben találtak sütőport . . .

— ‘Nini, hát tolvaj vagy ? ... és rám parancsolt a kapus, hogy holnap reggel 10 órakor az igazgatónál jelentkezzem.

Az igazgató egész kellemes ember -volt.

— Hogy tehetett ilyet ? -r- kérdezte.

— Soha nem loptam Igazgató Ur — válaszoltam.

— Tudja mit, én elhiszem magának : . . Megnéztem az okmányait . . . Tudom, hogy a kényszer hajtotta ide . . . De ez a mi gyárunk orosz ellenőrzés alatt áll. Egy ezredes a parancsnokuny. Most várom ide és az elé állítom magát . . . Minden ilyen esetben az ő szava a döntő.

S ami most következik az újból bizonysága anSxékely-Molnár Imre

nak, hogyha valakinél van szív, az egyformán dobog a szeretet, az együttérzés és a segítés szavára.

Az ezredesnek mindent elmondtam őszintén. Rendkívül komolyan hallgatta végig. Aztán odafordult az igazgatóhoz:

— Megparancsolom magának, hogy, akik ennek az asszonynak a zsebeit telerakták sütőporral, azokat büntesse meg. Magát pedig — hozzám fordulva — a vállalat félévig az OTI utján betegállományba teszi. Elmegy egy demokratikus kurzust végighallgatni és ha sikeresen levizsgázik, akkor elhelyezem.

— Egy félév múlva, fejezte be az uriasszony az elbeszélést, az Építőipari Vállalat egyik könyvelője lettem . . .

HELTAI JENŐ ÍRÁSAIBÓL

(Születésének 100-ik évfordulóján.)

MENYASSZONY A LIFTBEN

Külföldi barátaimat látogattam meg az előkelő Duna-parti fogadóban. Amikor elbúcsúztam tőlük, csöngetni akartam a liftesnek, jöjjön föl értem. De várakoznom kellett, a liftes föntjárt az ötödik emeleten, onnan hozott le valakit, valakiket, egész társaságot. Egy pillanatig habozott, megálljon-e vagy inkább jöjjön vissza értem. De aztán nagylelkűen kinyitotta az ajtót és bepréselt a zsúfolt kalitkába. Nagy nehezen elhelyezkedtem a tömegben.

A liftes fölfedezi bennem a régi jó ismerőst. Hamiskásan mosolygó félszemét huncutul hunyorgatja: nézzek körül, érdemes! Igaza van.

Hatan vannak a liftben. Egymáshoz tartoznak. Két fiatalember, zsakett, cilinder. Fekete selyemruhában egy díszes és termetes idősebb dáma. Két fekete ruhás fiatal lány. És menyasszonyi ruhában a harmadik. Menyasszonyt viszünk. Násznépet, amelyből a vőlegény meg az örömapa hiányzik csak. Kihúzom magamat, hadd higgyék odalent, hogy én is rokon vagyok. Én vagyok az örömapa. Én vagyok a vőlegény.

Menyasszonnyal találkozni szerencse. Menyaszszonnyal liftben találkozni . . . nem tudom, hogyan vélekedik erről az álmoskönyv. A klasszikus álmoskönyvet Zoroaszter sok-sok esztendővel ezelőtt szigorúan lezárta már. Hiába keresed benne az autót, a liftet, a repülőgépet meg a bombát. Nem világosit föl arról, mi vár rád, ha vizipólóval, filmsztárral, gengszterrel, gázmaszkkal álmodtál. A jövő század álmoskönyve ezt is megmagyarázza majd. Egyúttal alighanem töröl majd a régiből egy-kéí elavult, immár fölösleges intézményt is. Például a menyasszonyt.

Egyelőre azonban szerencsére itt van még. Egy lépésnyire. Szelid, nagy szemű, szép fekete lány, természetesen vidéki. Az egész társaság az, a fogadóból megy az esküvőre. A két nyoszolyólány maga elé mosolyog, a mama egyet-egyet sóhajt, a két fiatalember gőgösen néz rám. A menyaszszony elgondolkozóan komoly, magába néz és a jövőbe, a boldogságba vagy a boldogtalanságba. Nem tudja, a kettő közül melyik várja a hallban.

Megérkezünk. Izgatott csoport várakozik a lift előtt, urak, hölgyek, ismerősök, rokonok. Az örömapa. A vőlegény. A liftes kinyitja az ajtót. Elsőnek a menyasszony lép ki a liftből. Sugárzóan, fehéren, tisztáií.'Olyan szép és megható, hogy egy pillanatra elcsendesedik körülötte mindenki és minden. Megilletődötten nézik, akik a hallban ülnek. Egy öreg néni lelkendező elragadtatással mondja:

— Angyal! Angyal szállt le az égből!

Mindenki helyesel. Igaza van ! Csakugyan angyal jött le a földszintre. Mégpedig, ahogy mai angyalhoz illik: liftben.-