Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-09-16 / 37. szám
Thursday, Sept. 16, 1971 MACITAR FUKART 7. oldal “Hot Pants” és vidéke aztán úgy ment hátrafelé az udvaron, mint a szélütött ... A gyalupad mellől pedig másnap uj nótát hozott a szél: Irta: PAPP VARGA ÉVA A kisfiú a moziban figyeli az indiánokat amint az arcukat festik. Kíváncsian kérdezi az apját: “Miért csinálják azt?” Az apa röviden felel: “Háborúra készülnek.” Otthon a Mama öltözködik. Nagy partira hivatalosak. Az apa leül újságot olvasni de később türelmetlenül szól a gyereknek: nézd meg mit csinál anyu és mond neki, hogy siessen. A kisfiú benyit a fürdőszobába, gyorsan visszajön és azt mondja: “Ne sürgesd Anyut, láttam, hogy háborúra készül •S® ijs :Jc Ez a vicc gyakran eszembejut, nem azért, mert olyan jó, hanem mert ami mögötte van, egy kép a mai életből. Mikor sétálgatok a Hollywood Blvd.-on, bámulom azokat a nőket, akik “háborúra” erősen felkészülten, nemcsak az Ízléstelenségig kifestett arccal, hanem a megbotránkoztatásig meztelenül mutatják magukat. Harci eszközeikhez újabban hozzátartozik a “Hot Pants” is. Igaz, a férfiak korra való tekintet nélkül utánuk fordulnak, de kédés, hogy ez a felkészültség meghozza-e a kívánt eredményt: a férjet, vagy a gavallért, aki manapság már nem is anynyira gavalléros . . . Miközben ezen gondolkozom, eszembe jut egy régi kép a múltból. Hadd meséljem el. * * * özv. Sinkó Dánielnét nemcsak azért hívták a falunkban “okos Kati”-nak hogy a hasonló nevüektől megkülönböztetéssek, hanem inkább azért, mert igen világlátott, “Amerikát járt” asszony volt. Nemcsak felfogásban, hanem a cselekedeteiben is más volt, mint a falusiak és gyakran mondogatta: “Abban az okos Amerikában igy csinálják . . .” Vasárnap délutánonkint, ha kiült a háza elé a “tőcikre”, messzire hangzott a mellette ülő szomszédok nevetése, amellyel jutalmazták “okos Kati” jóizü történeteit. Anyagi téren is igen élelmes volt Sinkóné. Az elsőházat, a falusi lakás utcai szobáját gyakran bérbeadta átutazó embereknek. Ezért meg is szólták a falubeliek, a rokonság is szembeszállt vele, hogy javakorabeli nő létére szégyent hoz a családjára. Emiatt aztán már csak nő számára volt kapható a szoba. így került oda Ida kisassozny, aki iskolai szünidőben kézimunkára tanította a falusi kislányokat. A konyhaajtó előtt volt egy nagy, árnyékos eperfa, alatta ültek sorban a kislányok és horgolták, kötötték a végetérni nem akaró “mintaszalagot”. Hűvös, esős időbe a tágas, tiszta konyhában kézimunkáztak és természetesen végighallgatták a két nő közötti beszélgetést : “Idácska lelkem, igy nem lehet férjhezmenni! Maga mán a 25-ik esztendejét tapossa, itt falun mahónap vénjánynak számit oszt semmi kilátása nincs . . . Amerikában mán régen férjhezment véna, mert ott okosak a jányok. Ha valamelyiknak, mint — teszem azt — magának is, az arca nem olyan mutatós, hát módját találja, hogy azt mutogassa, ami szép rajta; például az alakját . . . Ott a jányok igy nyárüdöbe kijárnak csónakázni fürdőruhában vasárnaponkint az IRI-Tóra. Mindegyiken van valami szép, mert egészen csúnya lány nincs is a világon. Ott osztán hamar akad, aki észreveszi. Oe ITT . . .? Hiába nézzegeti maga ezt a Domonkos urat az ablakból sóhajtozva, mert IGY ebből nem igen lehet lakadalom . . .” “Én se vótam valami világi szépség, mégis mikor az IRI-TÓNÁL egy csónakba kerültünk a boldogulturammal, hát mindég engem nézett. Később azt mondogatta (mert igen huncut vót) hogy csak ott vette észre milyen szép szemeim vannak.. . . Azt a fürdőruhát ma is őrzöm, igaz egy kicsit tán sokat mutat . . . mert én azt egy színésznőtől kaptam, akinél bejárónő vótam ugyan próbájja mán fel Idácska, lássam hogy néz ki benne . . .” Ida kisasszony nem hajlott a próbálásra, inkább a hímzésére és úgy nézett ki másnap reggel, mintha alvás helyett átsirta volna az éjszakát. Minderről Domonkos urnák aligha lehetett tudomása. Ő az udvar végében az asztalosmühelvben jiap nap után gyalulta a koporsók oldalait és stílszerűen énekelte hozzá: Ha meghalok, tudom, hogy eltemetnek, Azt is tudom, fekete földbe tesznek. Világoskék fátyol legyen szemfedőm, Barna kisjánv legyen majd a kísérőm . . . A temetkezési vállalat tulajdonosa alighanem úgy vélte, hogy a nótázás csak használhat a szomorú üzletnek, a barna kislányra pedig olyan hatással volt az ének, hogy a könnyei gyakran hullottak a hímzésére. Egy napon Kati néni elment a Szövetkezetbe vásárolni, a kisasszony pedig felhasználva az egyedüllétet, nagy mosakodást rendezett a “kamara” nevű mellékhelyiségben. Mikor készen volt, levette a fogasról a régi fürdőruhát és kihozta a konyhába. A nappali fénynél forgatta, nézegette, aztán hirtelen jött kíváncsisággal felpróbálta, de szigorúan megtiltotta a gyerekeknek, hogy Sinkcnénak elárulják. Mikor megnézte magát a konyhai nagytükörben, látszott, hogy megvan elégedve. A nézelődésből csak akkor riadt fel, mikor váratlan-korán hazajött Sinkóné, aki kosarát letéve a kezeit összecsapta: “Idácska lelkem, olyan gyönyörű maga ebbe az őtözetbe, hogy a rossz szemnek kár ránézni ... de a jónak látni kéne . .. A kisasszonynak hizelgett az elismerés, újra a tükör felé fordult, mig ez alatt “okos Kati” odahajolt az egyik kislányhoz és a fülébe súgta: “szaladj csak hátra a műhelybe, mond meg Domonkos urnák, hogy hivatom . . .” Aztán, mig Idácska gyanútlanul gyönyörködött magában, Sinkóné betette a kosarát a kamrába és észrevétlenül becsukta, aztán zsebébe rejtette a kulcsot. A jólvégzett munka után odatette a “sámerlit” a szoba ajtaja elé és széles termetével elhelyezkedett rajta. Pár perc múlva belépett Domonkos ur . . . A kisasszony nagyot visítva szaladt a kamra ajtóhoz, de az zárva volt, rohant a szobája felé, de ott meg “okos Kati” ült diadalmasan mosollyal . . . Domonkos ur úgy állt az ajtóban, mint ha szellemet látna, nézte, bámulta a kisasszonyt, aki sírva borult a vasalódeszkára. Közben Sinkóné mégiscsak elhurcolkodott az ajtó elől a kisszékkel, mire a kisasszony berohant a szobájába, ahonnét kihallatszott a zokogása. Kati néni nem vette a szivére, sőt vidáman kínálta hellyel a vendéget : “Engedelmet kérek, hogy idefárasztottam DomQnkos ur, de valami baj vót a kamara-ajtóval, nem tudtam kinyitni. Most már rendbe tettem, mert abba az okos Amerikába azt is megtanultam: magad asszony, ha férfid nincs . . . node magának se árt, ha egyszer-kétszer végigsétál az udvaron. Csak arra nem gondoltam, hogy ilyen hirtelen tetszik gyünni, igy osztán megláthatta ezt a szegény kisjányt fürdőruhába. Igaz, hogy amilyen gyönyörű termete van, hát nem árt neki, ha meg is látják, igaz-e . . .?” Hamiskásan ránevetett Domonkos urra, aki dadogott valami olyasmit, hogy szívesen tette, “Amióta megláttalak, nincs nyugta a szivemnek. Két szép szemed ragyogása megigézett engemet . . .” Kati néninek alighanem igen tetszett az uj nóta, mert halkan beleénekelt, de a szegény Idácska fején vizesborogatással ült a karosszékbe és aznap nem beszélt Sinkónéhoz. A következő reggel a kisasszony egy hervadt rózsacsokrot tartott a kislányok elé és szigorúan kérdezte, ki volt az, aki a szobája ablakán a virágot bedobta. A gyerekek esküdöztek, hogy igy, meg úgy “görbüljenek” meg, de ők nem tették. A vallatás eredményeképpen Idácska levette a fejéről a hidegborogatást és megenyhíilten nézett hol a csokorra, hol “okos Katira.” A következő napokon a júliusi napsütés egyre forrósodott ; beütött a kánikula. A szörnyű hőségben Sinkóné egyszál ingre vetkezve foltozgatott a konyhába és szokása szerint példálózott, hogy igy meg úgy, Amerikában igen könnyen férjhez mennek a lányok, mert csak okosnak kell lenni . . . Idácska nem felelt, mintha másutt járt volna az esze, néha-néha fel-felnevetett. Mikor aztán Sinkóné újabb foltoznivalót keresve bement a kamrába, a kisasszony odasugta az egyik kislánynak: “Évike, szaladj hátra a műhelybe és mond meg Domonkos urnák, hogy Kati néni hivatja, de igen sürgős!” Domonkos ur percek alatt megjelent a nyitott ajtóban és Idácska a kielégített BOSSZÚ mosolyával nézett az ingben ülő Sinkónéra. Most mi lesz .. .? Okos Kati kedélyesen üdvözölte a vendéget. Felállt a székről. “Isten hozta kedves szomszéd! Ne zsenérozza, hogy csak igy, egy szál ingbe vagyok, de hát kutyameleg van ma, osztán meg nem loptam én az ingemet, hát mit szégyeljek rajta, igaz-e?” A kisasszony szinte sóbálvánnyá meredten bámult okos Katira . . . Sehogysem tudta megérteni, hogy amit az egyik nő szégyennek tart, az a másiknak csak egy vicces helyzet, mert hát Aszszonya válogatja . . . * * * Mindebből a tanulságot nyilván levonta Domonkos ur is, mert ősszel esküvőre ment . . . Idácskával. FLÓRIÁN TIMOR: Megszerettelek Magános ember, ki az utcákon kóborolsz, társam vagy, bárhonnan-bármerre térsz. Lépésed mellettem haladó ütemére hangolom árva léptem, belekapcsolódom titkos életedbe s a te utadon megyek, gondjaiddal. Félve fürkészem arcodat, most látlak először, mégis mennyi rokon vonós. Milyen különös, már találkoztunk talán, vagy közös sorsunkat hordozod fénylő arcodon? Nem tudom miért, megszerettelek, s nem bánnám, ha magaddal vinnéd arcomat.
