Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)

1971-09-02 / 35. szám

10. oldal MÁK Y AE H IRA KW Thursday, September 2, .1971' BÉCSI ÉLETKÉP: Trónfosztás Ausztriában Békebeli béke. Minden vál­tozatlan. Mintha 50—100 éve megállították volna az órákat. A város szivében a 18. és 19. században épült paloták a rég­múlt időkre emlékeztetnek. A hétnapos bécsi csatában meg­rongált házakat nem rombol­ták le, hanem kijavították, restaurálták. Az utcák, hote­lek nevét nem változtatták meg. A Kartnerstrasse, a Graben meg a Mariahilfers­­trasse stb. büszkén megőriz­ték évszázados patinás rang­jukat. A szállodák neve ma is: Habsburgerhof, König von Ungarn; Erzherzog Rainer; Römischer Kaiser és a hotel, melyben e sorokat irom: a mártír “Kaiserin Elizabeth” nevét viseli. Békebeli béke. A Stadt Park kávéháza előtt a világ­hírű Johann Strauss hatal­mas szobra. Kezében az elma­radhatatlan hegedű. Bécsi filmszínházak most újították fel két remekművét: az örök­szép “Cigánybáró”-t és Rökk Marikával a főszerepben, a “Denevérét. A terraszon az érdemes kö­zönség nyugodtan szürcsöli a ihaboskávét és a kanaáni mé­retű kuglófot a csészébe tun­kolja. Közben szünet nélkül szól a zene. Csodálatos meló­diák édesítik a levegőt . . . A MENNYORSZÁG UTCÁBAN Alkonyodik. Bécs “gemüt­lich” népe meg a turisták a hires Grinzing felé igyekez­nek. Zsúfoltak a villamosok, melyek kifelé viszik a jó mu­zsikát és az idei bort (“heu­riger”) kedvelőket. Aki te­heti autóba ül, hogy még he­lyét találjon valamelyik nép­szerű vendéglőben. Nekünk nincs kocsink, vil­lamosban meg eleget szoron­gunk New Yorkban: elhatá­rozzuk hát, hogy fiákerrel in­dulunk. Óriási lipicai lovak baktatnak velünk. Jobban kedvelem, mint a szédítő re­pülőgépet vagy a száguldó au­tót. A döcögő konflis alkalma­sabb az emlékezésre. És itt van mire emlékezni. Istenem! Istenem! Közel ötven eszten­dővel ezelőtt Bécs volt nász­­utunk első állomása . . . Azó­ta történt egy és más velünk meg körülöttünk. De . . . most mégis itt döcögünk kettesben a Grinzing felé. Behunyom a szemeimet. Felelevenednek a régi képek. Visszatérnek a tavaszi álmok. . . . Grinzing; Sandgasse; Cőbenzlgasse. Melyiket vá­lasszuk? Melyiket szeressük? Egyiket se. A Himmel (Mennyország) Strasse 35 homlokzatán csalogató betűk hirdetik: DAS ALTE HAUS Megállunk. Kockás térítővel fedett kétszemélyes asztalká­hoz ülünk. A gazdag étlap többek között töltött borjú­­szegyet ajánl “úgy ahogyan Ferencz József szerette.” Bécsi szeletet és heurigert rendelünk. Mesebeli szép éj­szaka. Az étel remek. Hát az italt hogyan jellemezzem? Csúnya magyarsággal: hagy­ja magát inni. Hát a muzsika? Lehár; Kálmán Imre; Johann Strauss; Schubert. A menny­béli szférák zenéje. Szivet, lelket melengeti ... Szorgalmasan idogálunk. Hányadik már a pohár? Nem számoljuk. Kicsit bepityóká­­zunk. Annyi baj legyen. Az okos lipicaiak majd csak ha­zatalálnak. A hangulat emelkedik. Úgy érezzük, hogy az ereinkben újra pezsdül a zifjuságunk. . . . Grinzing. Mihez hason­lítsam? A párisi Montmart­­rehoz? Nem. Nem. Ezerszer inkább a mi feledhetlen Ta­bánunkhoz. Haj! Haj ! Száguldanak az évek, repülnek az évtizedek. Ötven évvel ezelőtt én tet­tem le a garast a Tabánban a Keresztutcái kiskocsma asz­talára és én rendeltem meg kedvenc nótámat: CSAK EGY KISLÁNY VAN A VILÁGON . . . Most meg: akár akarom, akár nem, a grinzingi Himmel Strasse vendéglőjében rogyá­­sig húzzák a fülünkbe az év­százados slágert: OH! DU LIEBER AUGUS­TIN, AUGUSTIN . . . ... De nem e miatt akarok sopánkodni. Beszéljünk más­ról. ERZSÉBET KIRÁLYNÉ BEMOCSKOLÁSA Olvasóim bizonyára emlé­keznek arra, hogy egy évvel ezelőtt, amikor ugyancsak Bécsben jártunk, lapunkban cikksorozatban számoltam be arról, hogy az osztrák televí­zió Erzsébet királynéról “do­­kument film”-et kíván bemu­tatni. Megírtam, hogy állitó­­lakos dokumentumaikkal azt akarják bebizonyítani, hogy a mi boldogtalan királynénk őrült volt és nem érdemli, hogy az életrajzi könyvekben és filmekben, mint asszonyi ideált mutassák be. Cikkeimben pontról-pontra megdöntöttem, pozdorjává zúztam az Erzsébetünk elleni gyalázatos vádakat. Irta: Dr. FÁBIÁN SÁNDOR . . . Most, Bécsbe érkezé­sünk után, itteni barátaink­nál érdeklődtem: látták-e a dokument filmet? Senki se látta. Senki se tud róla. Dr. FABIAN SÁNDOH .... Úgy látszik, hogy a szerző vagy az osztrák televí­zió jobb belátásra jutottak és nem tűzték műsorra a beha­rangozott darabot, mellyel a népek milliói által emelt pia­­desztálról szándékoztak leta­szítani Erzsébet királynét, a szent asszonyt. . . . Úgy hallom egyébként, hogy most újabb film készül Erzsébetről. A főszereplő az egyik legnépszerűbb színész­nő : Romy Schneider. A VALCERKIRÁLY DETRONIZÁLÁSA Amikor Ausztriába érkez­tünk, utunk a bankba veze­tett, hogy valutánkat osztrák pénzre váltsuk. Ekkor ért az első meglepe­tés. Amikor ugyanis a pénztá­ros leszámolta az egyenérté­­ket és a papirbankjegyeket egymásra rakosgattam: lá­tom, hogy az Egyszáz schillin­gesről eltűnt Johann Strauss, a “valcerkirály” magyarosan pödört nagybaj uszos közis­mert képmása. A pénztárostól kérdezem: — Mi történt Johann Strauss képével? Tavaly még ő mosolygott rám a száz schil­­lirgesfől­— Nem történt semmi kü­lönös — feleli. Csupán annyi, hogy a régi bankjegyet kivon­ják a forgalomból. . . . Nincs mese. Kezemben az uj, ropogós száz schillinges. Nézegetem, gusztálgatom. Ki került a trónfosztott “valcer­király” helyére? Dús frizuráju, szomorú sze­mű női arc szemez velem. Váj­jon ki ő és merre van hazá­ja? Keservesen silabizálom a bankjegyen a hangyabetüket: ANGELICA HOFFMANN 1741-1807. Sose hallottam ezt a nevet. 1741-1971. Pontosan 230 év­vel ezelőtt született. Riporteri véremet gyötri a kíváncsiság! Ki hát ez a dá­ma, akit a valcerkirály trón­jára ültettek? BoldogtóLboldogtalantól iz­gatottan kérdezem: — Ismeri-e Angelica Hoff­mann nevét? Szorgalmasabban végzem a közvéleménykutatást, mint a Gallup intézet szakemberei. Minden hiába. Senki se isme­ri. . . . Hajkurászás közben anekdota jut az eszembe: Az állomáson az utas ki­szállt a vonatból, hogy éhsé­gét csillapítsa. Megnézi kupé­ja számát, hogy megtalálja, amikor visszajön a vasúti “resti”-ből. 1526. — Nagyszerű! — mormog­ja a mi emberünk. “1526”. A mohácsi vész évszáma. Köny­­nyü megjegyezni. Nem felej­tem el. Ámde ... az ördög nem al­szik. Amikor visszatér, nem emlékszik vissza a kupé szá­mára. Semmi hiba ... A vonat előtt sétálóktól kérdezi: — Uram! Mikor volt a mo­hácsi vész? — Asszonyom- Mikor volt a mohácsi vész ? ... Az emberek összenéz­nek. Azt gondolják, hogy meg­bolondult ez a szerencsétlen, akinek a miskolci állomáson nincs más gondja, mint az, hogy mikor volt a mohácsi vész? . . . Jóságos Isten! Hirte­len rádöbbenek, hogy ugyan­ez a história ismétlődik most velem. Rám is gyanakvó sze­mekkel bámulnak, amikor ámokfutóként szajkózom: Uram- Asszonyom! Ki volt Angelica Hoffmann? . . . Azonnal beszüntetem a közvéleménykutatást. ... A könyvtárban a lexi­konokat lapozgatom. Végül is az osztrák festőművészek al­bumában rövid ismertetést találok: “Angelica Hoffman Chur­ban született. Svájci festőnő II. József császár barátságába fogadta. Apostolképei a schwarzenbergi, egyéb fest­ményei a bregenzi múzeumban láthatók”. . . . Szép. Mindez nagyon szép. De mégis felmerül ben­nem a kérdés: miért éppen őt találták méltónak a száz schil­linges díszítésére? Tanácstalomságában mit tehettem; A közismert Mó­rickánál érdeklődtem: — Mi a magyarázata, hogy a bankjegyről ieradirózták Johann Strauss képmását és Angelica Hoffmann figuráját nyomtatták a helyére? — Mi sem egyszerűbb, — felelte a zokos fiúcska. Ame­rikában választás előtt a je­löltek esküdöznek, hogy ja­vasolni fogják a Social Secu­rity duplára emelését. ígérik, mindent elkövetnek, hogy a vietnami háborút mielőbb be­fejezzék. És igy tovább. — Most meg Ausztria ké­szülődik választásra, — foly­tatta Móricka. A kormányzat a siker érdekében megnyer­­gelte a női hiúságot. Arra szá­mítanak: az asszonyok szava­zatukkal fogják meghálálni, hogy a kormány nemcsak a százas, hanem a legnagyobb címletű ezres bankjegyen is női személyt prezentál. . . . Igaz? Nem igaz? Mó­ricka élénk fantáziája? Nem tudom. De . . . nem feszítem to­vább a hurt. Okulok a miskol­ci utas legendás esetén, el­fogadom Móricka válaszát és végleg abbahagyom a további kutatást. Bécs, 1971, augusztus hé . . • NEVESSÜNK i IDEGENFORGALOM > Egy kis városka szeretné fejleszteni az idegenforgalmát és ezért meghívnak egy hires szakembert tanácskozásra. A szakember összeül a vezetők­kel és faggatja őket: — Aztán van-e valami ne­vezetesség a városban? — Sajnos, nem nagyon van. — De mégis. —Talán egy kialudt vulkán. — Egy kialudt vulkán? Hát miért hagyták kialudni? TAPASZTALT FÉRJ Pityereg az asszony. A férj ügyet se vet rá, olvassa az új­ságot. Egyszer csak az asz­­szony megszólal: — Látom, már nem sze­retsz. — Hogy érted ezt, szivecs­kém? — kérdi szórakozottan a férj. — Úgy, hogy amikor még szerettél, mindig megkérdez­ted, hogy miért sírok. — Ez igaz — mondja a férj, — de ez a kérdés nekem már nagyon sok pénzembe ke­rült ! MAJD MÁSKOR . . . Az orvos alaposan megvizs­gálja a pácienst, és végül ezt mondja: — Semmit sem találtam. Lehet, hogy minden csak az ittasságtól van. — Annyi baj legyen- — feleli a páciens. — Most elme­gyek és majd visszajövök, ha a doktor ur kijózanodik.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents