Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-09-02 / 35. szám
& oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, September 2, 1971 A pénz lélektana Irta: HALÁSZ PÉTER Nem vagyok közgazdasági szakember, nem kisértem soha szoros szakmai figyelemmel a valuták és a pénzügyi körök, tőzsdék és bankok nagy nemzetközi játszmáját, de mindig sejtettem, hogy egy ország pénznemének biztonsága, elis. mertsége és tiszteletreméltósága elsősorban pszichológiai tényezőktől függ. A legutóbbi hetek, sőt hónapok tapasztalatai ebben a feltevésemben megerősítettek. A dollár világméretű problémái akkor kezdődtek, amikor a pszochológiai földrengésmérő készülékek bizonyos rendellenes kilengéseket jeleztek az Egyesült Államok önbecsülésében és magabiztonságában. Mindez évekre nyúlik vissza, ä kétely a dollár mindenhatóságában és megrendithetetlenségében lassan-lassan gyűlt föl a világ idegrendszerében. Az ilyesmit kívülről jobban látja és érzékeli az ember, mint az, aki az országon belül él. Tömérdek pszichológiai tényező játszik itt közre, vaskos kötetben lehetne elemezni jelentőségüket. A döntő körülmény az, hogy egy-egy országnak a presztízse és státusának megingathatatlansága ugyanolyan eredőkből táplálkozik és tartja fenn magát, mint az egyén hitelképessége. Tény, hogy egy gazdag embert is tönkre lehet tenni azzal, ha reputációját, megbízhatóságát, gondosan felépített aknamunkával megfúrják és megbízhatóságával kapcsolatban fondorlatos módon felépített rágalomhadjáratot folytatnak, röviden: kételyt és gyanakvást támasztalak irányában. Minden aktivan gazdag ember — meglévő vagyonán kívül — hitelképességére alapozza tevékenységét. Az “aktívan gazdag” megjelölés alatt azt értem, hogy vagyonát cselekvő módon gyarapítja, ““dolgoztatja", gyárt, kereskedik, vesz elad, produkál termel, vagyis gazdagságát nem heverteti passzívan s nemcsak annak bank-kamataiból él. Egy ország “gazdagsága” az efféle aktivitással, termelői és kereskedői dinamizmusával, annak hatásfokával mérhető. Lehet akárhány aranybányája, akármenynyi természeti kincse, termelői és kereskedelmi dinamizmus nélkül egy ország sem tekinthető LABOR MY Labor Day ünnepe, amely országos ünnep, szeptember első hétfőjére esik és eredete 1882-re vezethető vissza. Akkor ünnepelte először a Munka- Napját az amerikai szervezett munkásság. Az idei Labor Dayt vegyes érzelmekkel ünnepeljük: a munkanélküliek arsnyszáma túlságosan magas és a magas árak mindenekelőtt a dolgozókat sújtják. Minden jel arra mutat, hogy az adminisztráció gazdaságpolitikája eddig nem volt eredményes, nem tudta megszüntetni az inflációt és a munkanélküliség állandóan emelkedő irányzatot mutat. Az első komoly lépés ezen a területen az ár, bér és lakbérrögzités bevezetése volt. Aligha férhet kétség ahhoz, hogy a 90 nap elmúltával is szükség lesz valamiféle kötelező erejű rögzítésre, az árak, a vállalati profit és a munkabérek terén, elsősorban, a dolgozók érdekeinek a védelmében. Mindenesetre, vigasztaló az, hogy Amerika eddig minden válságot túlélt és végeredményben ennek az országnak a gazdagsága és a hatalma valójában a polgárok munkáján alapszik. Ünnepeljük hát most a dolgozókat, akiknek munkája naggyá, gazdaggá és hatalmassá tette ezt az országot! “gazdagnak”. Jó példa erre egy dél-amerikai állam. Amerikát nem azért tartották (s többé-kevésbé tartják még mindig) a világ leggazdagabb országának, mert tömérdek természeti kincse van, de azért, mert produktivitása, termelő-ereje és termékenysége, lakosságának Szorgalma, ötletessége, ipari és kereskedelmi zsenialitása az úgynevezett ‘know-how” tekintetében világviszonylatban elismerten a legelső helyen állott. Akármennyi aranyat őrizhet Amerika Fort Knox földalatti kazamatáiban — ha ennek a dinamizmusnak és alkotó-erőnek a lendületébe vetett bizalom meginog, akkor nincs az egész világnak anynyi aranyrudja, amely a kétségessé vált presztízst és megbizhatóságot fedezni tudná. Ebben az alkotóerőben, szorgalomban és önbizalomban kezdett kételkedni a világ — ez rendítette meg az amerikai reputációt szimbolizáló dollárt. A gazdagság ugyanis nem mérhető pénzzel, arannyal, de kizárólag emberi értékekkel. Az egyénre ez ugyanígy érvényes. A megingott, önbizalmát vesztett, sebezhetővé vált gazdag ember kezéből kicsavarják a vagyont. A gazdag embernek nagyon keménynek és nagyon magabiztosnak, nagyon sebezhetetlénnek kell lenie ahhoz, hogy megőrizze és szaporítsa a vagyonát. Tiszteletet parancsolónak és félelmet gerjesztőnek. Félelmet — nem a szó szoros értelmében. De azt a fajta félelmet, amelyet a kikezdhetetlen és megvesztegethetetlen emberrel szemben éreznek. Amerikában abban a pillanatban kezdett kételkedni a világ, amikor Amerika kételkedni kezdett önmagában. Az önkény morális tekintetben nem ellenszenves, az önmarcangoló, rágódó, vívódó ember érdekes tanulmány tárgya lehet ,jó színdarab, vagy regény hőse, de a gazdag és aktiv ember vezető szerepére nem aspirálhat. Az efféle embert ugyanis más fából faragják. Ami az egyén esetében igaz és érvényes, az ugyanúgy vonatkozik országok, népek sorsára is. A vívódó, önmarcangoló, sebeit mutogató, lelki hanyatlásait a világ elé táró Amerika lehet nagyon érdekes ország, lehet történelmi specialitás, sok minden lehet, de a világ leggazdagabb országának szerepkörére többé nem alkalmas. Ha az emberek sírni látnak egy bankigazgatót, akkor abból a bankból, amit ő igazgat, sietve kiveszik a pénzüket. Amerika kitette vérző szivét az ablakba, sajtójának nagyrésze, szenátorai és képviselői közül számosán, mint a pletyka varjai, úgy krákogták körül. A vérző szív megható látvány, szánalmat és részvétet kelthet, de ki bizza magát és sorsát olyasvalakire, akinek a szive vérzik? Aki iránt szánalmat érez ? Régi igazság, hogy kölcsönt csak az kaphat, akinek nincs rá szüksége. Akinek ugyanis kölcsönre van szüksége, az nem hitelképes. Ilyen esetben a kéztördelés nem sokat segít. Ha egy gazdag ember a nyilvánosság előtt a kezét tördeli, az számíthat rá, hogy tiz perc múlva nem gazdag. Bankjait betétesei megrohanják és egyszerre kikövetelik pénzüket. Sőt: á megingott biztonságú gazdag emberrel a világ még sokkal kíméletlenebb, mint azzal, aki sohasem volt gazdag. A gazdag ember ugyanis még töretlen magabiztonsága idején (elkerülhetetlenül, tömérdek irigységet és ellenséget szerzett magának. Egy kicsit talán saját hibájából is. A gazdag és magabiztos ember ugyanis bár tiszteletet kelt, ám nem föltétlenül szeretetreméltó is. A jómódú amerikait gyakran ábrázolják “dollárpapának”, tarkanyakkendős nagylegénynek, aki úgy viselkedik másokkal szemben, mintha kifizethetné őket a mellényzsebéből. Tiz-tizenkét évvel ezelőtt, amikor az amerikaiak világutazása oly nagyméretűvé vált, a savanyu és irigykedő európaiak ezzel a szlogannal jellemezték őket: — How much is this i.n real money? . . . Vagyis azt találták a legjellemzőbbnek az amerikai utasra, hogy az megkérdezi a boltostól, vendéglőstől: — Jó, jó, mennyibe kerül ez igazi pénzben ? A gunyoros jellemzés mögött lehetett valami igazság. A világutazói tapasztalatokkal nem rendelkező amerikaiak egyikét-másikát megzavarta a sokféle pénznem, a sokféle érték, Rómában tízezer lírába kerül egy vacsora, Németországban húsz márkába, Párisban harminc uj frankba, Bécsben 2500 schillingbe, Athénben háromszáz örahmába és Madridban ötszáz pesetába. Könynyen elképzelhető, hogy szédülő fejjel és bizonyos arroganciával megkérdezték: — Jó, jó, mennyi ez igazi pénzben? Idegen országok parányi pénzérméit és magasszámjegyű bankjegyeit nevetve “funny-money”nak nevezték. Mármost mindezt lehet, amíg a gazdag ember nagyon gazdag és nagyon magabiztos és nem vérzik a szive. De abban a pillanatban, amint a gyöngeség jeleit mutatja, amint jelét adja annak, hogy nem olyan nagyon bízik önmagában és kételyei vannak önmagával szemben, akkor ez az addig féken tartott sértődöttség és irigység egyszerre s hatványozott erővel tör a felszínre. Az úgynevezett dollárválság napjaiban a legjellemzőbb karikatúrát a londoni Evening Standard cimü esti lapban láttam. Nem is karikatúra volt tulajdonképpen, de mint minden igazi politikai rajz fölért egy kommentárral, vezércikkel, hírmagyarázattal. A rajzon egy olasz vendéglő terasza látható, a bejárat fölött a cimtábla: “Borghese San Frediano” — az egyik asztalnál amerikai házaspár ül és a férfi bankjegyet mutat fel, jelezve, hogy fizetni akar, a kötényes, ingujjas tulajdonos megvetően tornyosul föléje és ezt kérdi: — Dollár?! Igazi pénze nincs? A vicc azokban a napokban nem is volt olyan mulatságos Európában. Boltosok nem fogadták el a dollárt, szállodások húsz százalékkal leértékelték, a bankok előtt sorbaálltak a váltani akaró turisták és a római Fontana di Trévi-nél a tömeg megtapsolta azt a két amerikai lányt, aki krajcár helyett amerikai egydollárosokat dobott a szökőkutba. Mindez jól jelzi, hogy egy rangos pénznem megingása pszichológiai tényezőktől függ. Ahogyan ugyanis a kisember viselkedett ezekben a napokban a dollárral szemben, immár évek óta ugyanúgy viselkedtek a magas nemzetközi pénzügyi körök. A pénz értékét kizárólag a kibocsájtó ország szuggesztivitása biztosíthatja. Jól emlékszem egy másik példára. 1965-ben az angol királynő a “Brit Birodalom Lovagi rendjének” tagjaivá nevezte ki a négy Beatle-t. Az angol közvéleményben nagy volt a felháborodás, igen sokan visszaküldték kitüntetéseiket a Buckingham palotába, jelezve: ha a Beatlesek lovagok, akkor ők nem akarnak azok lenni. A kormány viszont nem zavartatta magát. A hivatalos körök megmagyarázták, hogy: a Beatlesek jelentik Anglia legnagyobb valuta-jövedelmét, ők az ország legerősebb export-cikkei. Megérdemlik tehát a kitüntetést. Lehetséges. De miféle pénznem az, amit a négy Beatle fedez ? Az angol fontot hárem évvel később le kellett értékelni. GONDOLATOK Unalmas fráter. Állandóan önmagáról beszél, mialatt mi szeretnénk beszélni önmagunkról. ■ Egyezz ki a sorsoddal, de ne vegyél igénybe közvetitőket. H&léu Pét«
