Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-08-26 / 34. szám
10. oldal MAGYAR HlRADrt Thursday, August 26, 1971 LEVÉL A LENGYEL TÁTRABOL.. . GIEWONT LOVAG IGAZA Valahol Lengyelországban ért a nyári reggel. A Tátra lábainál meghúzódó Zakopane-ban. Engem, amerikai turistát. Az idejövetel is egyszerű és kedves volt. A szokott turista-központok megkerülésével, — melyek már helyet nem tudtak biztosítani, a csak úgy szeszélyesen határozó utasnak —, azonnal megoldódott minden. Hiszen elég leszállni a vonatról és szállás után érdeklődni. Már előkerülnek innen-onnan az emberek: — Tessék, nálam is, esténként meleg viz a fürdőszobában. És most, hogy végre havasi levegőben kialudtam magamat, harangszó ébresztett, elhatároztam, hogy a továbbiakban is ilyen “magánfutóként” fogok járni-mozogni... A különben télen-nyáron fürdés és síparadicsom gyönyöreként ismert falu forgalmas képet ad. S én betérek reggelire, egy havasi szamócát, tejszínhabbal keverő cukrászdatágba. Majd utána kilépek az utcára. Hullámzik a tömeg. És nem csak reggel, hanem késő éjszaka is. Amint később rájöttem. A tömeg, amelynek tarkaságát, titkát külön kell megírni. Most azonban határozott célom van. A lengyel “Bartók Béla” Szimanowszki nyomait keresem. Itt lakott egy faházban 1930-32 között, haláláig. Hogy közelebb legyen azokhoz, akiknek életét szentelte. A “goral” hegyi lakókhoz, a hagyományt és hazát őrző népi kultúra “harnasie” néven ismert fogalmához. S amely név alatt mutatták be nagy müvét, népi balettjét a párisi operában Lengyel juh pásztorokét. Ilyen nyári és téli üdülést egyformán adó kis faluban egyáltalán nem csoda, hogy akadtak itt hírességek a múltban is. Chopin-Paderevszki- Szimanowszki nevei jelzik erre a lengyel nép zenében fogant igazságát. De lám, e pil-Irta: IVÁNI ZOLTÁN lariatban, amikor már azt sem tudom, hogy hol volt Jan Kiepura és Eggerth Márta hotelje, amit visszavonulások után nyitottak meg itt, valamikor, hirtelen egy utca is hirdeti, Iráni Zoltán amint lelépek a főutról, hogy Sienkiewicz nevet visel. Az íróét, aki a “Quo Vadis”-t irta. Egyszóval, nem mindennapi helyeken bolyongok e pillanatban. Pedig a hely kicsi. Falu, de gyönyörű. Lám igy, csak annyi kap meg a jelen belőle, hogy a hegyipatak éppen úgy zuhogva-muzsikálva rohan alá. Ama bizonyos, kis ház környékén is amely felé most tartok. —- Ez kell nekem — fut át az érzés bennem. A csend, e finom muzsika. És az, amit e nyomán irt ő. Azt mondják itt volt a legboldogabb, itt volt a leggazdagabb, termékenységében, alkotásaiban. És ki is vonhatná mindezt kétségbe. Varsóból különítette ki magát ide, a hegyek, a havasok közé. Ahol muzsikálnak az égbenyuló fenyvesek, illatoznak a köztük akadó tisztásokon a kaszálások után boglyába rakott virágok és szólnak a juhászkutyák ugatásai. Itt, ahol 2-3-4 ezer méter magas csúcsokra tekint fel a póri halandó. Ha még százszor is Szimanowszki volt a neve. A “Kaszprovi,”, a “Rysy”, a “Blyszcz”, örök havat hordó hegyóriások, a kánikulai napsütésben. Találok valakit ki az angolt-németet keveri. S megkérem, a patakon túli réteken, hogy igazitna útba a nagy zeneszerző házához, Készséggel felel. Sőt, vállalkozik, hogy velem jön. Egészen a Kasprusie utca 19 alá. Amelynek mostani lakója már meg van szokva a “múzeumi” látogatókhoz. És szokott hangsúlyban válaszol kérdéseinkre: — Ez volt a hálószobája — feleli, amint körülhordoz minket. — És ez a nappali. Itt időzött el barátaival, vendégeivel. — És a zongora? — kérdezünk a lényegre . . . — Igen, az övé volt . . . Ezen komponált. Ránézünk a letakart hangszerre. Ott a sarokban. Majd arra derül fény, hogy egyedül élt itt. Legfeljebb vezetőm jegyzi meg, hogy ezt a kérdést ne érintsük, mert sok “felesége” volt. Ránézünk a szólóra, És ránézünk a bútorokra. Valakinek innen elröpült életére. És a nem egyszer “törvényszerűségre”, amely azzal együtt jár, hogy valaki álmodni és valóságot teremteni mer. A házi asszony kikisér. S amikor a tornácon állunk, hirtelen ránkdöbben az igazság. S az igazság minden időket legyűrő akarata. — Hogy miért? . . . Mert e pillanatban a Szimanowszki házát, rétjét, zuhogó patakját mintha védeni látszana a magasból ránkmeredő Giewont hegy csúcsa. Faluját közvetlen közelségben átölelően. Sziklákból formált alakja hasonlít egy fekvő emberhez. Azt tartja a hagyomány, hogy Giewont-lovag fekszik itt. Aki kardját minden pillanatban készen tartja arra, hogy kivonja hüvelyéből, ha országát valami baj éri. Groteszk fordulata a sorsnak, hogy ez a lovag úgy látszik nagyon sokszor elaludt. Amit a mai prospektus is beismer. De lám, alatta, Szimanowszki, a nép muzsikájában küzködős hős e történelmi komédiákon felül áll. Mint minden kis nép nagy fia. Függetlenül generálisoktól hadvezérektől, olcsó kikiáltóktól. S ez a zakopénai faház ékesen beszél erről. Egy szó, egy tekintet, egy lépés a Kárpátokban, vagy bármelyik falujában, elárulta az utat: a fényességet, hogy , MADRIDI KARCOLATOK EGYSZÓVAL Madrid. Majdnem 15 éve nem láttam spanyol barátomat Enrique Hombria-t. A repülőtér utascsarnokában arconcsókol, aztán igy szól büszkeségtől remegő hangon: “Barátom, nem fog ráismerni Madridra, úgy megváltozott, amióta utoljára járt errefelé.” Enrique a repülőtér parkolótere felé kalauzol. ‘Manapság már épp olyan parkolótereink vannak nekünk is, mint maguknak az Egyesült Államokban”, — mondja büszkén. “Hát ez nagyszerű” mondom. Elindulunk befelé a városba. “Látja” — mondja, ‘már nekünk is vannak szuper-autósztrádáink, pontosan úgy, mint maguknak Amerikában.” ■* * * A forgalom egyre sűrűbbé válik, a kocsik sárhányója egymást súrolja. Az autóbuszok füstfelihőket okádnak és miközben lassan hajtunk előre, ködfüstfelhő bontakozik ki az egész város felett. “Ugy-e másképpen fest most minden?” — mondja Enrique és majdnem elgázolja az előttünk hajtó motorbiciklistát. “Bizony más, Enrique.” “Várjon csak, amig beérünk a városba, építkezünk fúrt mindenfelé.” Enrique nem hazudik. Irodaépületek emelkednek egymás hegyén-hátán az égnek, bérházak sorai egymásután, némelyikük szép, de a legtöbb afféle cementdoboz és csak elcsúfítja a láthatárt. “Hogy tetszik”? — kérdi Enrique. “Nem tudok szóhoz jutni,” vallom be őszintén. “Emlékszik mit mondott 15 évvel ezelőtt? Maga mondta nekem: Enrique, ha Spanyolország nagy és boldog akar lenni, akkor ipari hatalommá kell válnia.” “Ezt én mondtam?” s* * :jc “Si, és azt mondta, hogy Spanyolországnak automobilokra van szüksége és uj utakkeressük egymást mi kis népek. így, ilyen érzések között megyek haza szállásomra. Ahol a templom alatt, az utat kövező gőzhenger pöfékel. És a nagyhenger útjába egyaránt dobják a követ lapátjaikkal — a tisztelendő urék és a munkások. Úgy, ahogy Varsót is felépítették. Közösen összefogva. De erről majd máskor. TÉVEDTEM rá és nagy épületekre és gyárakra, mert csak igy válhat büszke és boldog néppé. Ott egy Revlon-gyár, amott egy Coca-Cola üzem, lejjebb egy Dodge-gyár. Most az R.C.A. épülete előtt haladunk el. Nos, mi a véleménye az én Spanyolországomról ?” “Barátom,” szóltam halkan, nem tudom hogy mondjam ezt, de be kell látnom, hogy tévedtem. “Hogy-hogy tévedett?” “Tévedtem 15 évvel ezelőtt, amikor azt mondtam, hogy az ipari hatalom a boldogság előfeltétele. Mi végül is felfedeztük Amerikában, hogy az egyszerű élet a legjobb, élet.” “Azt akarja mondani, hogy nem kellett volna utakat, épületeket, gyárakat, automobilokat, szállodákat építenünk, hogy hiába vezettük be ,a hitelkártya-rendszert?” — kérdi Enrique megdöbbenve. * * * ‘ ' „ “Attól félek, hogy igen” — válaszolom. “Rá fognak jönni, mintahogy mi rájöttünk, hogy az automobilok és az iro- i daépületek és a szuper-autosztrádák és a hitelkártyák csak bajt hoznak a fejükre.” “De — mondja Enrique és karját felemeli a madridi ég felé — maga mondta, hogy ezt mind fel kell építeni. Maga mondta, hogy ezen múlik a boldogság.” “Mindenki tévedhet.” válaszolom védekezőén. Enrique kővémered, miközben csigalassúsággal vánszorgunk a forgalomban és beszivjuk a többi kocsi füstjét. “Most mit tegyünk?” “Térjenek vissza az egyszerű élethez — Enrique. Vegyen magának egy korsó bort és egy vekni kenyeret, meg egy szamarat, ez az egyetlen igazi boldogság.” Enrique rávág a kocsi volánjára, hogy majd ketté törik. “ÉS EZT Ö MOST MONDJA NEKEM” Art Buchwald ÓR1ÁS-HID STOCKHOLM — Tavaly októberben nyitották meg Skandinávia leghosszabb függesztett szerkezetű hidjját a Jütland és a Füne szigetek között. A hid 350 láb magas, 1 mile hosszú és 34 millió dollár költséggel épült. A hatnyomsávos hidat évi 20 millió gépkocsira és az autópályákra jellemző sebességekre tervezték. Terjessze lapunkat SIMON LAJOS: Belül Házon belül, már udvaron belül, utcán belül, már városon belül, megyén belül, már országon belül, házban, hazában, birtokon belül, klikkeken kivül, mégsem egyedül, élek, már olykor sziveken belül.
