Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-08-19 / 33. szám
16. oldal MAGYAR HTfMltf Thursday, August 19, 1971 V ❖f ❖ Elbeszélések és igaz történetek ❖ ❖ ❖ LUKRÉCIA SZERENCSÉIG (Folytatás) — Nevem Széchi Pál, a király udvaránál mindenkor megtud ha tód táborhelyemet. Ugye, nem felejtesz el engem? — mondta és újra könyörgőre fogta a dolgot: — Mondd, ki vagy te? Pórlány nem lehetsz, az biztos. Anyanyelved nem magyar, nem is német, inkább olasz vagy spanyol . . . Miért nem akarod felfedni kilétedet? — Ne kérdezz többet! Legközelebb mindent elmondok. Most menj, mert későre jár az idő. Isten veled! Az ifjú leheletnyi csókkal érintette a virágszirom kezecskét és visszament a terembe. S * * * Az esküvői vigasság vizkereszt napjára ért véget. A magas vendégség elutazott és kezdődött az udvar mindennapi élete. A magyar nép határtalan rajongása, melylyel királyát körülvette, átszállt uralkodótársára is. A király sugárzó arcán látszott, hogy boldog és választása szerencsés volt. A tündöklő ifjú királyasszony nemcsak külső szépségben, de magas műveltségben is felülmúlta az európai királynékat. Nagyatyjától, a nápolyi Alfonzótól örökölte fényüzési hajlamát és Mátyás király művészi érzékkel és úri bőkezűséggel teljesítette neje minden kívánságát. Megjelentek az udvarnál a külföldi művészek: irók, nagy festők, kőfaragók, rajzolók, építészek és az egész müveit világ tudta, hogy Magyarország nagyra értékeli és pártfogolja a művészeteket. Az udvari élet mind színesebb és élénkebb lett. A király mindenkor meghallgatta okos hitvese tanácsait, de csak akkor fogadta meg azokat, ha nem látta bennük az asszonyi elfogultságot. A magyar főurak nagy része boldogan hódolj; a szépséges királynénak, mig egyesek féltették az országot az idegen személyek túlzott befolyásától és kzlföldi szokások nagy térfoglalásától. Utóbbiaknak nem volt igazuk, mert nemcsak az olasz-magyar barátság és művelődési kapcsolatok fénykora volt ez az időszak, hanem a magyar történelem egyik legragyogóbb fejezete. Lovagi ünnepségre díszítették a királyi csarnok legtágasabb fogadótermét, melynek falait gazdagon arannyal hímzett, festői redőkbe szedett vörös bársony szőnyegek borították. Ezeken nehéz arany zsinórdiszer és rojtok ékeskedtek. A boltozatok tetejéről aláfüggő réz és ezüst csillárok tarka színekben pompázó viaszgyertyáira a téli nap sugara vetette reá halovány fényét. A terem ajtait oroszlánkacagányos, fénylő acél fegyverzetű királyi testőrség védte. A helyiség keskenyebb oldala balra sátrat képezett, vörös, fehér és zöld nehéz selyemszövetekből, elől szétágazó szárnyakkal, melyek szélesen arannyal voltak himezve. A sátor közepén három lépcsős emelvény nyúlt el és e fölött egyetlen darab ezüstből öntött karnélküli királyi szék állott, biborszinü vánkossal, földigérő arany rojttal. Oldalain félkört képezett egy magas, több lépcsőből emelt állvány, finom füszin kelmével bevonva. Az emelvény előtt színesen párnázott lócasor állott, a magasrangu hölgyek számára. Az előkelő urak kétoldalt foglaltak helyet. A terem legszélesebb oldala bőséges helyül szolgált a viadaloknak. Maga Mátyás király nyitotta meg az ünnepséget. Ruházata aranytól és gyöngyöktől csillogott. Festői képet nyújtott tarka környezetében. A párharcokon sok dicső lovag vett részt, nagy örömére a királynak és hiveinek. Nyílt sisakkal folyt a harc és az ellenfelek viadal után baráti jobbot nyújtottak egymásnak. Már későre járt az idő, amidőn délceg lovag lépett a küzdőtérre. Sisakrostélya lehúzva, alakja büszkén nyúlt az ég felé, rendkívüli jelenség volt. Mindenki ismerte. Tudták, ő Roberto, a legyőzhetetlen talián, kivel senki sem mer kiállni, mert biztos vereséget szenved. Tompa zaj moraj lőtt, midőn ifjú magyar lovag jelent meg a porondon. Félfejjel alacsonyabb volt az olasznál és karcsú termete törékenynek hatott a tagbaszakadt idegen vitéz mellett. Egyszerű fekete dolmányára sötét vas inget öltött és oldalán csüngő kardjának burkolata is sötét vas volt. Rostélyos sisakja föléből büszke kócsagtollak látszottak. A körülállók kíváncsian tekintettek rá: — Ki az, ki Róbertóval mérkőzni mer? A szemekben tűz jelent meg, izgalom szállt a szivekre. Kipirult arcok lesték a küzdőket. A teremben ünnepi hangulatot teremtett a visszafojtott lélekzetek csendje. Az olasz bátor volt és remek mozdulatai - nagyszerű ügyességgel párosultak. Robusztus alakja a nádszálkarcsu magyar bajnokot gyermekinek tüntette fel. A nézők magyar szivében a féltés és remény váltakozott. Bíztak a magyar virtusban és nem csalatkoztak. Hosszas küzdelem folyt. Az olasznak hosszabb tagjai előnyére váltak; a magyar vitéz gyorsabb volt és párducszerü fürgesége döntötte el az izgalmas viadalt. Egyetlen óvatlan pillanat alatt sikerült ellefele kezéből kiütni a kardot. Páratlan szép látvány volt. A legyőzhetetlen idegen a földön hevert. A magas nézők könnyebbülten sóhajtottak fel a terem minden részéből hangos tetszésnyilvánítás hallatszott. A magyar vitéz mély térdhaj lássál hódolt az uralkodó előtt. A felséges ur kegyesen szólította őt. — Ki vagy te, nemes vitéz, ki bizonyára a harcok mezején is dicsőn küzdesz hazád javáért? Az ifjú szerényen felelt: — Engedd meg, uram és királyom, hogy ne fedjem fel kilétemet! A nemes ellenfél megbecsüléséért titokban óhajtom tartant személyemet. Baráti nemzet fia ő, akit eddig soha senki le nem győzött, ne tudja hát a világ nevét annak, aki felette győzedelmeskedett! — Óh, te derék lovag, — szólt megilletődve Mátyás az elfödött arcú ifjúhoz — a lovagi törvény szent és tiszteletes előttem: atyám csapott lovaggá! Nem kényszeritlek személyed felfedésére, de örülnék ilyen bajnok vonásait láthatni. Mégis helyesen tevéd, hogy személyed nemes okokból titokban tartod! — Uram! — felelt a lovag lelkesen. — Éljen a magyarok dicső királya! — Ezzel tiszteletteljesen meghajolt és térdet hajtva maradt addig, mig a király az udvari rendszer értelmében kegyes fejedelmi intéssel el nem bocsátotta. — Tudjátok, ki volt ő? — kérdé Mátyás körültekintve. Senki nem felelt; senki sem ismerte a hajlékony kecses alakot, csak Mátyás nevetett csendesen, inkább befelé . . . Ő tudta, ki rejtőzött a rostély mögött. A nemes bajnok a teremből sietve távozott és a folyosón ismerős enyhe illatot érzett. Fátyolos hölgy alakja suhant el mellette és lábai elé hullott valami ... A lovag lehajolt és félig kinyílt piros rózsát talált a földön. Visszatekintett, de a karcsú lábak már messze játak. Ajkához emelte az ilaltos virágot és szeméből boldog tűz sugárzott. Tudta, hogy ki küldte e kedves üdvözletét. * * * A szép királyné lakosztályában ült. Az előző napok zajos kihallgatásai és a lovagi tornák kifárasztották. Visszavonult és pihent. Lukrécia lépett a szobába. A királyné szemügyre vette ifjúkori barátját. Elgondolkozott. Elhozta magával Budára és egész utón csacsogott, mint a kis madár, élénk volt és kedves. Az esküvő alatt termésszetesen nem* tarthatta őt szemmel, azóta pedig látja, hogy nap mint nap sápadtabb és bánatosabb. Távozásra kérte fel hölgyeit és Lukréciával egyedül maradva igy szólt:: — Mi van veled, te lány? Talán bizony Lodovico után búsulsz és megbántad, hogy nem mentél hozzá feleségül? Vagy tán szüleid és testvéreid után epeszt a bánat? Tán honvágyad van és Nápolyi nélkülözöd? Szólj, mert jövő héten indul oda küldöttsség és velük mehetsz, ha akarsz. Lukrécia falfehér lett. Előbb csak tátogott, végül ennyit mondott: — Nem. nem vágyom haza. Itt kívánok élni és meghalni! . . . Megszoktam az itteni életet, az embereket és magam is magyar szeretnék lenni . . . ! — Micsoda? Csak nem szerettél bele valami daliás magyar vitézbe? ... — kérdezte a királyné és rögtön látta, hogy eltalálta az igazat. Szólni nem tudott, csak lesütött szemmel állott és a felséges asszony megfigyelte, hogy vállai remegnek a felindulástól. (Folytatjuk) ^
