Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)

1971-08-19 / 33. szám

VIRÁGCSOKOR

Irta: HALÁSZ PÉTER

' s, oldal ,,. .____________________________________________M4QVAR W»w

London belső bank-negyedében, az úgynevezett City-ben van a .“Bank” nevű földalatti-villamos állomás. A múlt hét egyik késő délutánján itt várakoztam vonatomra. A peron zsúfolt volt: keménykalapos, esernyős bankhivatalnokok, akik már hazafelé tartottak, hónuk alatt aktatáskával és a Standard hatodik kiadásával. Reggeltől este hatig ugyanis hét kiadásban jelenik meg a “Standard”, ami délelőtt még elsőoldalas szenzáció, délutánra már az utolsó oldalra szürkül. Az underground hálózatnak, a peron falát boritó térképei előtt külföldi csoportok tanakodnak, hollandok, németek, franciák, olaszok, a legkülönbözőbb kiejtésekben röpködnek az utca. és állomásnevek: “Tottenham Court Road” és “Elephant and Castle”, hátizsákosán és összegöngyölt pokrócokkal, hálózsákokkal a korszerű vándorlegények és elegánsan, finom sportöltönyökben a luxus-utazók, hölgyeikkel és családjaikkal, az a gondtalan jókedv és felszabadultság az arcukon, és a hangjukban, ami a nyári utazókat jellemzi, kiszabadulva megszokott környezetükből és elfoglaltságuk keretei közül. Az American Express csekkfüzetei által lefedezett kalandvágy az idegeikben. Szines, nemzetközi kavargás. A vonatra várakozunk, az undergroundra, a Liverpool Street felől és a Szt. Pál katedrális felé.

Ekkor lettem figyelmes egy középkorú férfira, aki egy kis virágcsokorral a kezében lépett a peronra. Nehéz volna megmagyaráznom, hogy miért figyeltem föl rá. Talán éppenséggel a virágcsokor miatt. Az életben éppen úgy, mint a színpadon, a kellék jólexponált megjelenése, gondolattársítást indít el az emberben. Drámaírók, szinirendezők természetesen élnek is ezzel az adottsággal, a kellék képzeletinditó ereje fontos motívum a drámában. De talán azzal is magáravonta a figyelmet ez az ember, hogy olyan lassan és ráérőn lépkedett, annyira elkülönült a jókedvűen lármázó tömegtől, hogy valósággal jelképes kis folyosó nyílt előtte. Az ajka körül, mintha tűnődő, elgondolkozó kis mosoly bujkált volna. Arra gondoltam: a feleségének viszi a csokor virágot, kiengesztelésül. Reggel összevesztek, a férfi ideges volt, háromnegyed nyolc, a kávé még mindig nincs az asztalon, sietnie kell, fölmordult, (mire ingerült választ kapott, elrohant, bevágta maga mögött az ajtót. S most viszi a virágot. Vagy talán házassági évfordulója van. Benyit a t lakásba, háta mögé rejti a virágot, mosolyog, kalapját a fogasra dobja. Furcsa az, ahogyan az ember ilyen ráérő, tétlen perceiben gondolatban betolakszik valakinek a magánéletébe, hazáig kíséri, benyit vele együtt a lakásába és annak sejtelme sincs róla. De talán kórházba megy. Beteget látogat. Tegnap operálták. Az ápolónő ajkára illeszti az ujját, rést nyit a kórterem ajtaján:

■— Pszt! Csak csöndesen!

Ennek az embernek természetesen sejtelme se volt arról, hogy figyelem. Háttal állt a peronnak, egy- moziplakát előtt. A plakát a “Claire’s knee” cimü filmet hirdette. Rohmer uj mestermüve, közölte a hirdetés. Titokzatosan mosolygó bakfis a plakáton, maga alá húzott lábakkal, kerek, gömbölyű térde a középpontban. A férfi a moziplakát előtt állt háttal a peronnak, lehajtott fejjel, nem a plakátot nézte, hanem az underground-állomás betonját. Aztán egyszerre dübörgés hallatszott. Az alagutban megjelent az első érkező gyorsvonat kerek reflektora, a dübörgés erősödött, beszáguldott a kivilágított kocsisor,

az acél kerekek csikorogva lassítottak, majd megtorpantak a sineken, az automatikus ajtók feltárultak, helycsere, kiszállók, beszállók az ajtók csukódnak ideges rándulásai fölnyilnak ismét egy pillanatra, majd bezárulnak s az ezüstszínű földalatti vonat elindul. A peronőr, egyenruhás fiatalember, a sinek fölé hajol, az utolsó kocsi piros lámpáit figyeli, aztán megfordul s a kis összekötő folyosón át a szomszédos peronra ballag, az ellenkező irányba haladó vonatok állomására.

Nem szálltam föl a vonatra, mert ez az ember minden figyelmemet és érdeklődésemet leköti. Ott áll még mindig a peronnak ugyanazon a pontján, lehajtott fejjel és kezében a virágcsokorral. Egy pillanatra átvillant agyamon a gondolat, hogy talán rosszul van, segítségre volna szüksége. De nem, ez mégsem látszott, valószínűnek. Nyugodt volt, mozdulatlan. Gondolataiba mélyült. Meglehetősen távol álltam tőle s csak óvatosan, a szemem sarkából figyeltem, ha véletlenül erre fordulna, szempillantás alatt elrebbenteném a tekintetemet. De nem fordult meg. Ott állt még néhány pillanatig, aztán lassan lehajolt és a virágcsokor leesett a földre. Szorosan a fal mellé. Aztán fölegyenesedett, megfordult és elindult a kijárat felé. Ott ment ki, ahol tábla jelzi: “Way Out”. Néhány lépés után ott vannak a párhuzamos mozgólépcsők, fölvezetnek a felső csarnokba.

A virágcsokor ott maradt a földön, a fal mellett, a moziplakát alatt.

Odanéztem. A peronőr állt mellettem.

— Ismeri? — kérdeztem.

Bólintott.

— Igen, ismerem. Eljön minden hónapban egyszer. Minden hónap 11-edikén. Áll néhány pillanatig, mindig ott, ugyanazon a helyen, kezében virággal. Aztán a virágot leteszi, mindig ugyanoda, halálos pontossággal, ugyanarra a helyre. Aztán elmegy. Ott halt meg a menyasszonya. Ott, ahol most a virágcsokor fekszik.

— Mikor? — kérdeztem rekedten.

— Mikor ? — tűnődött egy pillanatig —, éppen harminc esztendővel ezelőtt, 1941. január 11- edikén. A “blitz” alatt. Egy bomba telibe találta az állomás-épületet, végigrobbant a liftaknán, egy szerelvény éppen itt állt a sineken. Ablakai szilánkokra törtek, úgy repültek szét, mint a srapnel-darabok. A peron zsúfolt volt. Hirtelen tüzek lobbantak föl mindenfelé, füst, pokoli lárma, kavargás, sötétség. Ötvenhatan meghaltak, hetvenen megsebesültek. Az úttest, egyetlen nagy kráterrá vált az állomás fölött. Hidat építettek a tölcsér fölé, azon haladt át a forgalom. Ennek az embernek akkor, azon a napon halt meg a menyasszonya.

— Honnan tudja?

— Néhány hónappal ezelőtt, mikor először láttam . . . mert nem vagyok régen ezen az állomáson, Kilburn Park-ról helyeztek ide a télen . . . amikor tehát először láttam ezt az embert és letette a virágot a földre, a fal mellé, akkor odaléptem hozzá és azt mondtam neki, hogy ennek ugyan nincs sok értelme, azt a virágot hamar elviszik onnan. Rámnézett, mosolygott és azt felelte! — Nem baj. Kár is volna, ha ott maradna. Csak az emlékezésre hozom, éppen csak erre a néhány pillanatra. Én aztán nem kérdeztem tovább, arra gondoltam, hogy valami bizonyára nincs rendben vele. De elődöm, aki már régen ezen az állomáson teljesített szolgálatot, s most ment nyugdíjba, az jól ismerte ezt az embert s ő aztán felvilágosított. Ismeri itt a Bank-állomáson mindenki. Az újságárusok, a jegy pénztáros. Eljön minden hónapban. Minden hónap 11-edikén.

H>Uu Pétu

— Mi a foglalkozása? — kérdeztem.

Megvonta a vállát:

:— Nem tudom. Ezt nem kérdeztem meg. Az elődöm azt mondta, hogy egyszer már az újságokban is Írtak erről az emberről, valamilyen évfordulóval kapcsolatban, talán éppen a 2i5-ödik évfordulóján annak, hogy a Bank-állomásra bomba zuhant. Ha többet akar tudni róla, kérdezze meg fönt a jegyárusokat. Azok szívesen elmesélik. Van köztük egy, aki már a háború alatt is itt dolgozott, a Home Guard-ban szolgált. Mert az underground állomások óvóhelyek voltak akkor. Százezrek aludtak a peronokon.

Megböki a sapkáját és továbblép. A peron ismét megtelt. Hátizsákosán és összegöngyölt pokrócokkal, hálózsákokkal korszerű vándorlegények és elegánsan finom sportöltönyökben a luxus-utazók. Egy fiú fölkapja a virágcsokrot és odanyujtja a kislánynak. Vagy tizen vannak, jókedvű turista-csoport. A kislány kacag:

— Micsoda gavallér!

— Neked rendeltem, most szállították — nevet a fiú.

Berobog a gyorsvonat, beszállunk a fényes kocsiba, csukódnak az ajtók, száguldunk a Szent Pál katedrális felé. A fiatal turisták nevetnek, még mindig a virágcsokor a téma, a kislány magasba emeli a virágot, a fiú széles mozdulattal meghajol:

— Ich liebe dich! — mondja.

Minthogy németek.

Thursday, August 19, 1971

KÓS KÁROLY:

AZ ORSZÁGÉPIIŐ 1

(Az alábbi két részlet Kós Károly, neves erdélyi iró és építész István királyról szóló történelmi regényéből való. Az első: István uralomra jutása előzményeit mondja el, a második: a halálra készülő király életművét summázza.)

I.

És mi az Isten akarata? Géza szeme közé ránc futott.

— Hogy István legyen minden magyarok ura és keze keményen tartsa a kardot és a keresztet ezen a földön, amely a magyaroké a mindenható és mindentudó Úristen jóvoltából.

— És áldott apáink kardja és nyila és vitézsége által — dörmögte Géza ur.

De hirtelen elhallgatott és egymásra szorította ajkait. Szeme fiára siklott és sokáig nézett egymással szembe apa és fia. Szó nélkül, némán. A nagyasszony hol egyikre, hol másikra pillantott és tudta, hogy azok most beszéd nélkül is beszélgetnek és beszédjük sorsokat fordíthat jobbra, avagy balra és jövendőt épit. A nagyasszony kezét a szivére szorította: félt a nagyassony.

Azután Géza ur szeme elfordult a fiáról. Vele kibeszélte magát és most feleségére nézett. Nézte Saroltot, akinek egykor szőke volt a haja, mint az arany, akit ott a messze erdőelvi hegyek között folyóvizekből mosnak ki az emberek; Saroltot, aki magas és hajlékony volt, mint a nádszál, és legpompásabb virága egy pompás, nagyságos nemzetségnek. És aki huszonöt esztendeje hűségesen segít neki a tusakodásban, mellyel egy már szinte szertefoszlott nagyszerű álmot valósággá akar felépíteni. És tudja, hogy ebben a tusakodásban ő maga megrokkant immár, és Sarolt, az aranyhaju is megfáradt, lám. Sugár, még mindig és szépséges, de a fényes szeme fátyolos, és aranyos haja ezüstösre fakult. És íme, ma mégis hat mérföldet ült nyeregben, hőségben és nyári porban, hogy itt lehessen most és rettegő szívvel hallja meg egyetlen fia jövendő sorsáról a döntő ítéletet. Haj, nagy idő volt ez a huszonöt esztendő és voltak közben gyönyörűséges napok, igaz, de a nehéz és keserű napok bizonyosan többen voltak . . .

(Folyltatás a 9-ik oldalon)