Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-08-12 / 32. szám
7. oI<M Thursday, August 12, 1971 MAGVAK HARANGJÁTÉK Irta: MIKES MARGIT — Már megint kezdi, — szólt Mr. Burns a feleségéhez. — Az ember megőrül ettől a lármától! Hogy lehet valaki olyan ostoba, hogy örömét leli ilyen primitiv hangokban? Gyermetek hülye, aki ilyen bárgyuságban gyönyörködik! — Ugyan, hogy mondhatsz ilyet? Nem bárgyuság ez, hanem édes kis csengőknek a dallama, olyan, mintha a levegő itt a környéken minden pillanatban ezüst hangokká sűrűsödne, — mintha megnyílna az ég és zene szűrődne le felülről. Olyan, mint amikor a csiga a kagylójában kiizzad egy gyöngyszemet, a gyöngyszemek egymásután peregnek ki és csengnek-bongnak a háztetők fölött. Én például szeretem ezt a kis harangjátékot. John, neked semmi érzéked a szépségek iránt! Hogy lehet valáki ennyire fafejü? MiiCM Margit — Te szereted, én meg idegrohamot kapok tőle. Csak tudnám, ki az a csirkefogó, aki mindennap meginditja a szerkezetét, hogy megmondhatnám neki a véleményemet! Utóvégre a csend köztulajdon, nem lehet, hogy egy ember kisajátítsa és szétfrecskendezze benne a zajt, mikor neki úgy tetszik. És a bitang legalább becsukná az ablakait és egyedül ‘élvezné’ a zárt lakásában ezeket az ostoba hangokat, ezt a szerinted menynyei zenét, szerintem pokoli ostromlását a fülnek. És mindennap, mindig ugyanabban az időben kezdi, már tudom, hogy mikor készülhetnek a dobhártyáim a támadásra. Aztán egy órán keresztül szenvedhetek! Mit csináljak? Menjek el hazulról, üljek a buszra és utazzam New York egy távoli részébe, ahová nem ér el a harangjáték? — Azt hiszed, mindenkit annyira bánt a kis csengők muzsikája, mint téged? Nem is tudom, hogy miért? Szelíd, egyszerű hangocskák, úgy szálldosnak a levegőben, mint az üde hópelyhek. Benned van a hiba. Rigolyás vagy, elfásult szivü, érzéketlen ember! — Akár bennem, akár nem, felbőszít, hogy a napnak bizonyos szakában kezdődik ez a buta harangjáték és tehetetlen vagyok vele szemben. Csak tudnám, hogy ki az, hogy móresre taníthatnám! Én nem tudnék olyan pofátlan lenni, hogy a környezetemet, az utca többi lakóját naprólnapra zavarnám az én ostoba passzióimmal. — A többi lakókat? Lehet, hogy azok élvezettel hallgatják, talán alig várják, hogy elkezdődjön. Nem mindenki olyan spongyaszivü, mint te! — Én spongyaszivü? Rettenetes, hogy az embert még a felesége sem érti meg! Hiszen te, ahelyett, hogy egy véleményen lennél velem, mint az egy jó feleséghez illik, állandóan más nézeten vagy. Hiszen te valóságos ellenségem vagy! Mr. Burns még dohogott egy ideig, aztán vette a felöltőjét, kalapját és elment hazulról. Körülbelül egy óra hosszat sétált a Central Parkban, élvezte, mily isteni a csend, mikor a fül is úgyszólván pihen. Nem elég itt New Yorkban a különféle jármüvek, gépek, repülők zaját hallgatni, még akad valaki, aki önző módon csatlakozik a lármához, mások nyugalmával nem törődve. Hatóságilag kellene büntetni az ilyen embert, elkobozni a harangjátékát, vagy egy cellába zárni és mindennap több óráig a fülébe játszani a harangjai “zenéjét”, hogy végül ordítana tőle! Vagy belesüketülne. Igen, belesüketülne, ez lenne a méltó büntetése. Közben találkozott egyik szomszédjával, Mr. Brownnal, s úgy látszott, hogy az illető is céltalanul kóborog a parkban. — Mi az, Mr. Brown, talán maga is a harangjáték elől menekült el hazulról? — Féligmeddig. De az egészségügyi sétámat is elvégzem, mikor az ismeretlen rákezdi a délelőtti muzsikáját. — Ugye, maga is rettenetesnek találja, hogy valaki olyan önző legyen, hogy nap-nap után ügyefogyott, primitiv lármával zavarja embertársait? — Úgy van, igaza van, Mr. Burns! Már többször próbáltam megállapítani, honnan jönnek a hangok, de nem sikerült megtalálnom a harangforrást. Az illető az ismeretlenség homályába bújik,, pedig jó lenne tudni, melyik lakásból jön a hang és jól odamondogatni neki! — Én föl is jelenteném közcsendháboritásért. Igazán felháborító dolog, valakit száműzni a lakásából, csak azért, mert az illetőnek úgy tetszik. Ha elkapnám a pasast, laposra verném! Alighogy ezt kimondta, az arcához kapott, mert úgy érezte, hogy az egyik foga fájni kezd. A felső álkapcsában hasitó lüktetést érzett. No még ez is, nem elég a mérget ennem, most még a fogam is kezd megbolondulni! Hogy a fene ette volna meg az ilyen életet! A foga egyre jobban fájt, lüktetett, hasogatott belül és elhatározta, hogy még ma elmegy a fogorvoshoz. Szerencsére nem messze a környéken van egy fogorvos, ahhoz fog elmenni. — Mr. Brown, megfájdult a fogam, el kell mennem a doktorhoz. Lehet, hogy még ma el kell mennem, mert nagyon belehasitott a fájdalom. Nem elég a harangjáték, most még a fogam is . . . Mr. Burns haza se ment, egyenesen indult a fogorvoshoz. A váróteremben leült, a zsebkendőjét az arcához szorította, hogy a meleg csökkentse a fájdalmat. Még két ember ült a fotelekben, egy ur és egy hölgy. Mindkettőnek olyan fogfájós kifejezése volt. Mr. Burns arra gondolt, hogy milyen szép foglalkozás az orvosé, a legnagyobbat tudja, megszünteti az emberi fájdalmat! Mig igy gondolkodott, egyszerre csak fölkapja a fejét, figyelni kezdett. Az átkozott harangjáték! Idáig hallatszik? Hát persze hogy idáig, hiszen ez a fogorvosi rendelő nem messze van a lakásától. Jobban hegyezte a füleit és meglepő sejtelme támadt. Innen jön a hang, ebből a házból, talán éppen a fogorvos a tulajdonosa? Mintha az emeleti lakásából bocsájtaná ki a nyitott ablakon a hangokat? Megvan! ö a tettes, ez a doktor! No, végre megtalálta, ki az illető. Olyasféle öröme támadt, mint mikor valamely mechanikus felfedezi a hibaforrást a gépen. Még a fogfájása is mintha csökkent volna. Végre rákerült a sors, az asszisztensnő beszólt a várószobába: — Mr. Bums! Tessék. Felállt, elindult a rendelő felé, ahol a'kínok várják az embert, igaz, hogy a szenvedések megszüntetése érdekében, de nagy ára van annak, előzőleg alapos tortúra vár a páciensre. Most ő is ilyennek néz elébe. De legalább megtalálta a harangjáték gazdáját, most megmondja neki a véleményét! Most? Most még nem, mert ha összeveszünk, jól megkinoz. Majd ha tullesznek a kezelésen ... Az orvos kedélyes, kövér ember volt, intett, hogy foglaljon helyet a karosszékben. Aztán föléje hajolt és kérdezte, hogy melyik foga fáj? — Ez itt, — mutatott Mr. Burns a sajgó fogára, az orvos mosolygott és intett, hogy maradjon nyugodtan, aztán bevilágított a szájába és egy kis becsomagolt tárgyat tett a fogra. — Fölvételt készítek róla, röntgenfölvételt. Ne mozgassa a száját, tegye rá az ujját erre a lemezre, jól szorítsa oda a fogához. Mr. Burns úgy érezte, hogy egyszerre tele lett a szája. Ha akarna, se tudna most megszólalni. Mozdulatlanul kell ülnie, mert a fénykép miatt mereven kell tartania a száját. A készülék kattant, kész! Mr. Burns a felvétel alatt tanulmányozta az orvos arcát. Érdekes, ez a pufók, joviális arc képes arra a gonoszságra, hogy az egész környéket dühbe hozza a viselkedésével? Ez támadja őt meg mindennap az átkozott harangjátékával? Csodálatos, hogy egy ilyen intelligens embert kielégít ilyen ostoba, gyerekes mulatság... Mr. Burns azt gondolta, hogy most mégis megkérdezi, hogy ő játszik-e harangjátékot naprólnapra? Már éppen ki akarta nyitni a száját, amikor az orvos rászólt: — Nyugalom! Injekciót adok, mert ki kell húzni. Nem lehet megmenteni. — Jó, — nyögte Mr. Burns, többet se mondhatott, mert az ínyében érezte az injekciós tü hideg hegyét, aztán egy szúrást. Tényleg helyes nyomon jár-e? Ez a harangjátékos? Ki más lenne, innen hallatszik ki szokatlan erővel a hang. pillanatok alatt feldagadt z Ínye az injekciótól. Körülbelül tiz percig igy ült a karosszékben, a doktor ezalatt eltűnt a szobából, átment egy másik helyiségbe, mert szimultán kezelt egy másik beteget. Tiz perc múlva visszajött és már a kezében volt a fogó. Mr. Burns beszélni akart. Most megkérdezi, lesz, ami lesz! — Oaaa . . . oaaa ... — csak ennyi hang jött ki a száján. Az orvos egy hirtelen mozdulattal kirántotta a fogát és fölmutatta előtte: — Látja, már gennyes a gyökere, gyökérgyulladás kezdődött benne, nem lehetett megmenteni. — Közben egy pohár vizet nyújtott át neki. — Öblítse ki! Miközben Mi’. Burns a fogát öblögette, kinyitotta a száját és megszólalt: — Moaaa . . . Moaaa ... — csak ennyit tudott nyögni, mert erősen vérzett a kihúzott fog helye. Közben nyelte a vizet és köpte a tartályba. — Ne beszéljen, — figyelmeztette a doktor —, várnia kell, mig a seb behegged. Elöntötte a düh. Azt akarta mondani: mondja doktor, maga gyönyörködtet mindennap a harangjátékával? De ehelyett csak megint: — Bröböbrööö . . . A doktor intett, hogy hallgasson, mert sehogyse tud a szájában a seb beheggedni. — Ma még ne rágjon kemény, darabos ételeket. Holnap már lehet. — Közben egy vattatampont dugott a vérző ínyre. Mr. Burns bólintott, * mert megint be volt tömve a szája annyira, hogy a fél arca dagadtnak látszott. — Kész! Ha fájni fog, este vegyen be két aszpirint. Ezt a vattát meg két óráig tartsa bent, mert antibiotikum van rajta. Mr. Burns felállt a székből és kitámolygott. Kint az asszisztensnő átnyújtotta a számlát. Zsebretette. Majd elküldi a csekket, — gondolta. Mig lement a lépcsőn, elöntötte a düh. Föíháboritó! Egyszerűen teletömte a száját! Ebben a pillanatban fölkapta a fejét, mert valahol a szemközti oldalon, egy nyitott ablakból újra fölhangzott a harangjáték. Egyenként gurultak ki a hangok gyöngyszemei és áradtak szét a levegőben a feje fölött. — Megvan, innen jön! Jó, hogy nem szóltam a doktornak, jó, hogy belémfullasztotta a szót. Itt van az az átkozott csirkefogó, aki . . . fölrohanok és lehordom azt az alakot! Próbált ordítani: — Blöblöblööö! — nem, ide se mehetek fel, képtelen vagyok beszélni. Legjobb, ha hazamegyek. Eszébe jutott az asszony, az is csak felbosszantotta, hogy neki tetszik az, ami őt megőrjíti. Elöntötte a düh és káromkodni szeretett volna: — Blöblöblöö ... — A fene egye meg, még káromkodni se tudok tisztességesen, — gondolta elkeseredve. Micsoda meg'alázó helyzet ez és mindennek az asszony az oka! No, csak hazaérjek és leteljen a két óra, hogy kivehessem a számból a vattát! Majd megtanítom őt a szolidaritásra, elvégre feleségi kötelessége, hogy egy véleményen legyen az urával!
