Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-08-12 / 32. szám
8, felel»! MAGYAR HÍRADÓ TinmSiiiay, August 12, 1971 A TITOK Irta: HALÁSZ PÉTER Nixon elnök néhány hónapon belüli pekingi utjának hire, mint mindenütt a világonLondonban is fantasztikus meglepetést keltett. A kommentárokban torlódtak a felsőfokok s a fokozhatatlan megállapítások: korszakalkotó,—a század egyik legnagyobb eseménye. — más perspektívába helyezi a világ összes kérdéseit. Valószínű, hogy mindez igaz. Ha egy 750 milliós nép kimozdul klausztrofóbikus elszigeteltségéből, az nem is lehet más, mint korszakalkotó esemény. És szinte egyik pillanatról a másikra Nixon lett a világ nagy reménysége, diplomáciai és államférfiul erejétől, tehetségétől, nagyvonalúságától függ most már ■az emberiség jövője és Amerika, amely tegnap még a “világ betege” volt, mára ismét tengelye és hajtómotorja lett a történelem nagy szerelvényének. S most nehezen tudom elfojtani magamban azt a kárörömet, amelyet a világmentő Timeszsurnaliszták, az Ellsberg-féle exhibicionisták s az összes többi jet-set békeapostolok, a nemzetközi ál-intellektualizmus zsírosán jól fizetett, Brooks Brotherstől öltözködő Mahatma Ghandijának megszégyenülése fölött érzek. E'z az egyetlen elnöki mozdulat mindannyiok lába alól kihúzta a wall-to-wall szőnyeget. Vegyük sorra, hogy mi az, amit bizonyított s mi az, amit megcáfolt. Bebizonyította azt, hogy számottevő, sőt korszakalkotó politikai lépést kizárólag a titkos diplomácia etikettjének és (hallgatólagosan elfogadott) szabályainak megfelelő módon lehet tenni. Megcáfolta azt, hogy egy demokratikus országban a sajtónak s a közvéleménynek minden diplo-Az újabb észak-irországi terrorhullámnak 12 halottja van, 300 személyt letartóztattak. Jack Lynch, Észak-Irország miniszterelnöke, október 20-adikán tárgyal Londonban Edward Heath, angol miniszterelnökkel és állítólag Észak-Irország és Anglia újra való egyesítését fogja kérni. Elizabeth, angol anyakirályné, a közelmúltban ünnepelte 71-ik születésnapját. Az ünnepségen — általános meglepetésre — fiatalabb leányának, Margaret hercegnőnek a férje, Lord Snowdon, is megjelent. A dolog azért keltett feltűnést, mert köztudomású, hogy az anyakirályné és Lord Snowdon gyűlölik egymást. James Reston, a New York Times alelnöke és kolumnistája, kommunista Kínában tartózkodik és 5 órás interjút készített Csou En-lai miniszterelnökkel. A 73 éves Chou kijelentette: Amikor Nixon elnök, a következő év májusa előtt, Pekingbe látogat, hajlandó lesz vele a “legszélesebbkörii” megbeszélést folytatni a világproblémákról. A miniszterelnök leszögezte: Kina el van készülve egy szovjet atombombára és ez az oka annak, hogy szerte az országban földalatti alagutakat ásnak. Egy kongresszusi albizottság, amelynek tagjai képviselők és szenátorok egyaránt, a közelmúltban a dollár leértékelését javasolta. Az albizottság szerint a dollár értékét a többi nemesvalutához mérten indokolatlanul magasan tartják, mesterségesen. A pénzügyminisztérium nyomban elutasította az albizottság javaslatát és kijelentette: A dollár leértékelése felöl nem is hajlandó tárgyalni. máciai tervről és cselekvésről jóelőre tudnia kell. Képzeljék el, hogy mi történt volna akkor, ha a szenátorok és a kongresszusi képviselők, a Times és a Washington Post és a Boston Globe s az öszszes többi lapok, amelyeket Ellsberg papája olvas, a CBS-televizió s az NBC-televizió és az öszszes többi víziók előre tudnak a tervről, hogy Kissinger Pekingbe utazik és megtárgyalja Csu En Laj-jal az amerikai elnök Kínába való látogatásának és Mao Ce-tunggal való személyes találkozásának lehetőségét. Mi lett volna vezércikkben, fejtegetésben, bizottsági ülésezéseken, televíziós panel-ban, javaslatban és ellenjavaslatban mindaddig, amig a nagyjelentőségű és korszakalkotó diplomáciai tervet ronggyá csépelték, lejáratták és szétrágták volna. Megcáfolta a szenzációs fejlemény azt is, hogy Amerikának feltétel nélkül és megverten és megalázottan, és lehetőleg azonnal távoznia kell a vietnami színtérről, mielőtt végzetesen és végérvényesen magára nem zúdítja a hatalmas Kina haragját, vagyis amig a haragvó óriást felbőszült üvöltéssel a barlangjából való kirohanásra nem készteti. Nem volt szükség a megalázó ikihátrálásra ahhoz, hogy a két elnök találkozásának diplomáciai előkészítése megtörténhessék. A sarujukat, főleg pedig a más saruját megoldó, lélekharangot kongató, mindenhez jobban értő külpolitikai ministránsgyerekek nagyot tévedtek. Korszakalkotó politikai stratégiát nélkülük is — sőt, csak nélkülük — tervezhet az elnök. Amikor ez a iminden-lében-kanál, saját ön-diadalát ünneplő sajtó, az úgynevezett Pentagoniratok most már törvényesnek deklarált újraközlésével a hetedik mennyországban érezte magát, akkor érte a legnagyobb szakmai megszégyenülés, mert miközben a Pakisztánban tartózkodó Kissinger minden mozdulatát fürkészték, minden tervét találgatták s végül egyöntetűen hétvégi gyengélkedését jelentették — Kissinger az orruk elől repült ki Pakisztánból Pekingbe és a kínai miniszterelnökkel tanácskozott, miközben a zsurnaliszták bölénylevest kanalaztak álá tevepup, a rawalpindi Howard Johnson luncheonetteben, elégtétellel gondolva arra, hogy a gyomorrontásos Kissinger ágynakdőlése ilyen szerencsés weekendet eredményezett számukra. Vagyis miközben ezek a világpolitikai kiskukták többéves államtitkokat szervíroztak olvasóik reggelizőasztalára, az igazi szakácsok történelmet főztek a diplomáciai nagykonyhán. Bebizonyosodott az is, hogy az ilyen Ellsbergféle titok-csenők és irat-csórók világhíre milyen görögtüzes villámgyorsasággal hal hamvába. Ellsberg azt hihette, hogy xerox-masinájával bevette a világtörténelem falait, leleplezte saját kormányát, volt elnökök egész sorát és uj medret robbantott a jövőnek. (Nyilatkozatai közül az dühített különben a legjobban, amelyben azt mondta, hogy azoknak a lapoknak adta oda a Pentagon-papírokat, amelyekről tudja, hogy a papája olvassa azokat. Elég drágán szállított olvasmányt a papának, nem?) De milyen groteszk jelenséggé vált egycsapásra ez az Ellsberg! őszintén remélem, hogy az igazságügyminisztérium elejt minden ellene emelt vádat, az elnök meghívja a Fehér Házba és kitünteti valamiféle diplomáciai érdemrenddel, ország-világ előtt megköszönve neki azt, hogy zajongásával hozzásegítette őt a háttérben való politikai cselekvéshez, elterelte a figyelmet azokról a fontos diplomáciai lépésekről, amelyek az Ellsberg-féle zűrzavar hangkulisszájának köszönhetően a legtökéletesebb észrevétlenségben mehettek véghez. Bebizonyosodott az, hogy az ilyen ön-kinevezett nagypolitikai stratégák érdekesek lehetnek az internacionális zsurnalizmus (immár nagyon kétesértékü) porondján, de hatáskörük végeter a napi szenzáció küszöbén. A belső termekbe, ahol már komoly dolgokról folyik szó, be sem tehetik a lábukat. Bebizonyosodott, hogy a szabad sajtónak az a jelentősége, szerepe, feladata, hogy minden szempont, előítélet, részrehajlás nélkül jelentse és kommentálja az eseményeket, tájékoztassa a közvéleményt, formálja a közvéleményt — közöljön mindent, ami közlésre érdemes — de nem “társszerzője” az elnöknek és a kormánynak politikai tervek kidolgozásában és a tervek kivitelezésének megtervezésében, lépésről-lépésre való megvalósitásában. Az elnököt ugyanis az ország megválasztotta négy esztendőre — a hírmagyarázókat és főszerkesztőket azonban “készen kapta”, sorsát tehát nem bízta, nem bizhatja reájuk. Ez a sajtó, amelyet a törvény arra kötelez, hogy a vádlottak padján ülő egyénről csak mint állítólagos bűnösről Írjon mindaddig, amig az esküdtek verdict-j ükkel a bűnösség tényét meg nem erősítették — a nekik nem tetsző politikai személyiségeket saját itélőszékük elé citálják és habozás nélkül ítélnek fölötte. Közönséges gyilkosok sorsa felett hosszú éveken át vajúdik az amerikai igazságszolgáltatás, miközben minden riporternek tartózkodnia kell attól, hogy akár a leghalványabb utalással is befolyásolja a közvéleményt, mert ha megteszi, a védőügyvéd azonnal “sajtó-utján-való-tárgyalást” deklarál s a bűnvádi eljárást végképpen kisiklatja sínpárjáról. Ami azonban kijár a gyilkosoknak — még akkor is, ha a televíziónézők millióinak szemeláttára gyilkoltak — az nem jár ki a sajtó logikája szerint az ország vezető politikusainak, a szabadon választott elnököknek., őket lehet “sajtóutján-tárgyalni és történelmi statárium elé állítani, mert az instant-történészek és gyorsforralócicerók nemcsak azt tudják már mindenkinél jobban, hogy mi az, ami megtörtént, de azt is tudják, hogy mi történt volna akkor, ha az, ami megtörtént, nem történt volna meg. S legvégül még tartozom (talán csak önmagámnak) egy vallomással, őszintén meglep olykor az, hogy ilyen heves indulatra gerjeszt néhány amerikai újságnak, publicistának, televiziós-hirmagyarázónak a saját kormányával és hazájával szembeni méltánytalan eljárása. A korlátlanul szabad újságírásnak senki sem lehet nálamnál lelkesebb hive. A szempontok által vezetett újságírást megvetem, nem is tekintem újságírásnak. Akik mégis rákényszerülnek, azok saját mesterségünk áldozatai. De egy bizonyos ponton élesen elválnak egymástól a mesterség és a kontárság utjai. Még megoldatlan, folyamatban levő politikai és katonai konfliktus idején, amikor az ország szabadon választott vezetői minden erőfeszítésükkel a konfliktusból való kibontakozás útjait és módozatait keresik — elébevágni ezeknek a terveknek és kisérletezéseknek, sőt keresztezni azokat, külön stratégiát alkotni, hotelszobákba bújva, ellopott állam-iratok felhasználásával egy amugyis végsőkig csigázott idegzetű közvéleményt még értetlenebbé zavarni, félsütetü, kiértékeletlen és következményeiben még föl nem mérhető elhatározásokat s azok körülményeit — összefüggései világméretű hálózatából kiragadva — világ elé tárni: nem uj ságirás és nem közirás. Kontárkodás. Mert miközben abban a szerepben tetszelegnek a világ előtt, hogy mindent tudnak — a valóság és az igazság az, hogy korszakalkotó tervek előkészítéséről s a megvalósulás felé vezető lassú, fájdalmasan nehéz folyamatáról nem tudnak semmit. Tehát mégiscsak jobb volna, ha hajlandóságuk, előítéleteik legyőzésével megkísérelnének inkább Nixonnak hinni, mint Ellsbergnek. Nem érdekes, hogy ezt a nagy leckét végül Mao Ce-tungtól kell megtanulniok? Ugylátszik, amerikai sajtókörökben nem olvasták el elég figyelmesen a Chairman gondolatait tartalmazó piros könyvecskét. — fXcJlu HM
