Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-02-11 / 6. szám
■J., MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Feb. II, 1971 10. oldal AMERIKÁBA ÉRKEZTEM Irta: Flórián Tibor (Válasz Vasváry Ödönnek az Amerikai Magyar Világ január 10-i számában “Nem megyek Amerikába” cimen irt cikkére.) Vallomással kezdem. A második világháború előtt Kolozsváron és Szamosuj váron éltem. 1928-ban keskeny, hegyi ösvényen indultam el az erdélyi magyar irodalmi élet felé. Ködben és hóban, kisértet-fák között lépegettem. Az irányt Kuncz Aladár és Szentimrei Jenő mutatták a jelekkel megjelölt, biztosabb utak felé. Később Erdély próféta-lelkű poétája, Reményik Sándor világított nekem. 1930-ban már a harmadik (Tamási Áron korosztálya utáni) erdélyi irónemzedék szervezői között voltam. 1931-ben adta ki a kolozsvári Minerva Rt. “Uj arcvonal” c. antológiánkat, mely nemzedékünknek első, együttes jelentkezése volt. Szükségesnek érzem elmondani az előzményeket. Az antológia előszavának megírására és a kéziratok átsziirésére Reményik Sándort kértük fel. Reményik Sándor megírta az előszót, de a kéziratok átnézése után 2 fiatal novellistánkat arra kérte, hogy néhány müvészietlen, propaganda- (korai népidemokrata-) mondatot kicseréljenek, illetve művészibb formában írjanak meg. A felszólított két társunk visszautasította Reményik kérését, és azt követelték tőlünk, hogy ne fogadjuk el Reményik Sándor már megírt előszavát, hanem Tamásit kérjük arra, hogy előszót írjon kötetünkhöz. Néhány nap múlva megtörtént Kolozsváron a nagy találkozó. A Szent Egyház utcai Palace kávéházban, torzsa sztal u-nknál, egyszerre jelent meg Reményik Sándor, zsebében az antológiánkhoz írott előszó kéziratával és —1 két rebellis társunk meghívására — Tamási Áron. Mint ilyenkor lenni szokott két lázadó barátunk vitte a szót. Kijelentették, hogy törekvéseinkhez Tamási Áron áll közelebb, s ő felkérésükre vállalta is antológiánk előszavának megírását. Mi mindenképpen meg akartuk őrizni fiatal csoportunk egységét, de azt is el akartuk kerülni, hogy Reményik Sándort megsértsük. Miután két barátunk nem tudott többséget szerezni Reményik Sándor előszavának a Tamási Áronéval való kicseréléséhez, azzal az ötlettel próbálkoztak, hogy antológiánkhoz mind a ketten írjanak előszót. Ez a javaslatuk sem tudott győzni, mert ők elsőnek — az általuk utólag felkért — Tamási Áron előszavát szerették volna közölni, így, mint egyetlen egységmentő megoldást mindnyájan elfogadták azt a javaslato mat, hogy antológiánk előszó nélkül jelenjék meg. A történtek hatására és válaszul irta meg a következő hetekben Reményik Sándor 3 hiressé vált versét: “Fáklyafutás”, “Elefántcsonttorony 1931-ben” és a “Rádióba mondom” cimüeket1. Döntésünk másik következménye pedig az volt, hogy Dsida Jenő — Reményik Sándorhoz való ragaszkodásának bizonyítására — a nyomdából kérte vissza már félig kiszedett kéziratait. Az Uj Arcvonal azonban — a magános csillagnak maradt — Dsida Jenő nélkül is a harmadik erdélyi magyar irónemzedék és az ifjúság antológiája lett. Még anyagi alapjának legnagyobb részét is az erdélyi magyar ifjúság adta össze, akikhez körlevéllel fordultunk. Néhány év múlva pedig a pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézet és 5 város (köztük Budapest) hivott meg bennünket magyarországi vendégszereplésre. Ehhez az erdélyi irónemzedékhez tartozott dr. Jancsó Elemér irodalomtörténész is. (Ma a kolozsvári egyetem tanára.) Jancsó Elemérhez őszinte barátság fűzött, és otthonában, vagy a Palace, majd a New York kávéházban lévő törzsasztalunknál gyakran tárgyaltunk arról, hogy kisebbségi életünk egyre szűkülő keretei közül miként lehetne kilépni és hosszabb utazást tenni a nyugati világ szabadabb tájain. Különösen az Egyesült Államok vonzott minket akkor, és szerettünk volna többet tudni az amerikai magyarok életéről. A Pásztortüz szerkesztőségében néha egyegy amerikai magyar lap is kezünkbe került, s egy idegen világ szabad áramlata csapott meg minket. Vágyamat Amerika megismerésére az is fokozta, hogy a 30-as évek vége felé néhány levelet váltottam két első kötetem értő és messzire látó kritikusával, Reményi Józseffel, akit úgy emlegettünk mint a magyar irodalom amerikai követét. Mély elkeseredéssel vettük tudomásul, hogy nyugati utunk és amerikai látogatásunk terveit elsodorta a ffiámég nem tudtam, hogy engem éppen a 2. világháború forgószele tép majd ki Erdélyből és 1949 őszén — testi és lelki megpróbáltatások után — Amerikába sodor. A kedves olvasó bocsánatát kérem, hogy csak itt érkeztem el tulajdonképpen a Vasváry Ödön nagyszerű cikke Flórián Tibor által felvetett problémához, az Amerikába való kivándorlás által okozott lelki válsághoz, a gyökértelens éghez és csak a halállal elhamvadó honvágyhoz. Vasváry Ödön cikkében nem foglalt állást, nem felelt arra a kérdésre, hogy vajon Krúdy Gyulának volte igaza, aki az Amerikába szóló meghivást nem fogadta el. Krúdy szegény volt, de mégsem akart “hajóra ülni, vonatra szállni, idegen emberekkel idegenkedni”. Azt mondta, hogy a tizenötezer dollár “nem ér nekem anynyit, hogy vándormadárrá tudjak válni, hogy távoli szemlélője legyek hazámnak egy közömbös csillagról, hogy ne halljam többé hazai hangjainkat, . .. hogy megismerkedjem egy uj betegséggel, a honvággyal. Azt hiszem minden betegség között ez a honvágy nevű az egyetlen, amely elviselhetetlen. Hát pénzért vegyek magamnak betegséget, amikor úgyis van belőle elegendő ? .. Vasváry Ödön ezzel a kérdéssel fejezi be cikkét: “Vajon igaza volt-e” Krudynak? Megértem, hogy 80 év tapasztalatai és egy hosszú amerikai élet után miért nem felelt Vasváry Ödön a saját maga által föltett kérdésre. Jól tudja ugyanis, hogy erre a kérdésre nincs egyetemes érvényű felelet. Ezt a problémát, ezt a betegséget mindenkinek a saját egyéni adottságai szerint kell megoldania és legyőznie. Én sem kísérlem meg tehát olyan orvosságot ajánlani, amely mindenkit meggyógyíthat, vagy legalább is életképessé tehet egy idegen földrészen. Csak arról a beszélek, melyet saját betegségem gyógyítására alkalmaztam, vagy pontosabban: alkalmazott a véletlen. Ennek a gyógymódnak a megértéséhez is szükségesnek tartottam a hosszú bevezetőt indulásomról, és arról, hogy a kisebbségi élet atmoszferikus nyomása alól és a második világháború által végiggázolt Európából jöttem a szabad Amerikába'. Az első tizenöt évben családomnak éltem és a munkának. Nem értem rá önmagámmal törődni. Mégis minden nap tudomásul kellett vennem, hogy idegen földön vagyok, idegenek között, és bármit is teszek, gyökértelenül kell élnem. 15 évig az emésztő honvágy emelkedő és süllyedő hullámai között — New Brunswickon, New Yorkban és Englewoodon — viaskodtam az életért. Min-A Kaliforniai Egyetem sugárzási laboratóriumának két vegyésze, Henry Rapoport és Melvin Rueppel. Csekély szerkezeti módosulást idéztek elő annak a vegyületnek a molekuláin, amelyből a nikotin felépül, s azzal táplálták a palántákat, amelyeket sikerült igy “megtéveszteni”. A kutatók remélik, hogy előbb-utóbb sikerül a nikotinhoz vagy a morfiumhoz hasonló olyan alkaloidokat kifejleszteni, amelyek fájdalomcsillapító hatásúak, de nem keltenek szenvedélyt. ip V V A léghajózás felelevenítésével foglalkozik egy manchesteri részvénytársaság;. Elgondolása szerint mintegy 400 méter hosszú, 50í> tonna teherbírású, óránként körülbelül 160 kilométer sebességgel haladó. Diesel-elektromos motorú léghajók a repülőknél gazdaságosabbá tennék az óceánon át az áruszállítást, s a személyforgalmat. * * * Az emberi belső fül kulcsfontosságú, 25 mm hosszú, haj szálvékony membrán j ának matematikai modelljével kísérletezik dr. Inselberg, az IBM Los Angeles-i Tudományos Központjának kutatója. E membrán rezgését fogja fel és közvetíti az agyba a hallóideg. A kutatásból a halden órában közel a fulladáshoz. 5 évvel ezelőtt találtam rá a Millston Ridge-i erdőben (Conn.) egy Erdéllyel hangulatában rokon tájra. Az első ott töltött nyár után már tudtam, hogy ehhez a tájhoz tartozom. Éreztem, hogy hajszálgyökereim * nőttek a Millstone Ridge-i talajba. Éreztem, hogy újra magamra találtam, és anélkül, hogy elhagytam volna Amerikát, visszatértem Erdélybe. A Millstone Ridge-i erdőben töltött nyarak ébresztettek rá Reményik Sánd'ór versének, “Omnia mea mecum porto” mély igazságára. “Omnia mea mecum porto” mindenemet magammal hordozom! Nem vesztettem el a házat, amelyben születtem, sem a házakat, amelyben éltem. Nem az országot és nem a hazát. Az Ország és a múlt — bármerre is járok .— bennem éli elfogyhatatlan életét, és azzal, hogy magyarul gondolkodom és beszélek, magyarul irok, mások .számára is láthatóvá teszem. lás javításában hasznosítható eredményeket várnak. * * * .... r Az ember “hallhatja” a radarsugarat. Erre a következtetésre jutott C. E. Ingalls amerikai pszichológus kísérletek utján. Tanítványai egy, a fejüktől mintegy két méterre levő hangforrásból eredő hangot véltek hallani, amikor a radarsugár az ö irányukba fordult. A galamboknál már korábban is megfigyelték a radarsugár iránti érzékenységet. MOSOLYOGJUNK VENDÉGLŐI TALÁNY — Pincér, ezt nem értem. — Egy perccel ezelőtt rendeltem egy frissensültet és máris hozza, ö — Igenis kéremalássan! Nálunk a frissensült egy hétre előre készül ! ÁLMOSITÓ LEÁNY „ y Az áruház igazgatója érdeklődik a fox-galmi . osztály vezetőjétől, hogy milyen .az uj eladólány, aki tegnap ..lépett munkába: — Elég ügyes, csak olyan álmositó a pillantása, .-feleli. — Semmi probléma ! .— így az igazgató. — Át kelL, tenni a pizsama-osztályra. ^ sodik világháború. Akkorgyógymódról ELET ÉS TUDOMÁNY