Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-06-24 / 25. szám

r I. oldal MAGYAR HifMPrt Thursday, June 24, 1971 BRAZIL LEVÉL Egy vadon járó közelről Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Azon az utón fut velünk a gépkocsi, amelyen valamikor a leghíresebb vagy inkább leghirdettebb brazil úttörő bandeirante járt: Bartolomeu Bueno, akit az indiánok Anhanguera­­nak, “Vén Ördögnek” neveztek el. Persze akkoriban nem volt még itt semmiféle ut, legfeljebb egy ösvény tekergeti a hegyek között kígyózó völgy mélyén, az őserdőben. Ezek az erdők, a he­gyek derekán mit se változtak, csak épp a természet örök és változatlan törvényei szerint megújultak önmagukban. Ez a hallgatag vadon épp oly közöny­nyel nézhette a portugál kalandorok, aranyásók és indián-vadászok csapatát, mint amilyen kö­zönnyel figyeli ma a szürkés-kék autóut szalag­ját, melyet Via Anhanguera-nak neveztek el és melyen mindenféle személy- és tehergépkocsik, behemót távolsági autóbuszok brummognak to­va nagy sebességgel. Mögöttünk a Jaraguá hegy jellegzetes vonala, kopasz, hegyes csúcsai. Valamikor aranyat ástak ebből a hegyből, aztán egy szép napon — elfo­gyott az arany. Lehet hogy van még aranya a Jar­­guá hegynek, csak éppen nem adja oda senkinek; sértődötten, durcásan magába rejti mélyen, mint ta zsugoriak. Indiánok adták a nevét a hegynek, bizonyára jelent valamit. De az indiánok, akik ismerték a Jaraguá szó jeletését, kihaltak; akik­nek meg elárulhatták volna, azokat csak az arany titka érdekelte és nem a — szó titka. A hegy lábánál lépünk át a Baktéritőn, mely épp itt szeli át a tájat. Tábla jelzi, figyelem, itt a Capricornio. Ha az ember akarja, megállhat terpeszállásban úgy, a Baktéritő felett, hogy egyik lába a trópuson van, a másik a mérsékelt égövön. Ahogy a Via Anhanguera kiér a szűk, torokszo­rító völgyből, az őserdővel borított hegyek kö­zül, egyszerre megváltozik a táj arca. Mintha nem is trópusi tájban robognánk, Brazíliában, hanem valahol a dunántúli lankák között. Hiába igye­kezett meggyőzni bennünket az a tábla a Jaraguá hegy lábánál, hogy átlépve a bűvös vonalat, a tró­pusra érkeztünk, a tájnak nincsen semmi tró­pusi jellege. Pálmafát csak ritkán láthatni, a jó­­illatu eukaliptusz erdők is elmaradoznak. Itt a szelíd lankákon szőlőművelés folyik, és a szőlők mellett — gyümölcsösök. Mezőgazdaságilag egyik ]egkulturáltabb része ez Brazíliának. Elhagyjuk az öreg kisvárosból százezer lakosú várossá duzzadt Jundiai-t, majd ötven kilóméter­rel tovább a csaknem félmilliós egyetemi-ipari vá­rost Campinas-t. A Via Anhanguera tovább fut Praia Azul felé, ahol egy festői tó partján valósá­gos kis Balatont varázsoltak elő a magyarok vil­lákkal, penziókkal. Ám a mi gépkocsink letér a főutról és egy kes­kenyebb utón haladunk tovább, melynek már neve sincs, mint az utaknak általában. Messziről lát­szik Viracopos, Sao Paulo nemzetközi repülőtere. Az ut két oldalán kisebb tanyák, sitio-k és na­gyobb fazendá-k. Itt már inkább állattenyésztés folyik. Az ut kanyarog, mintha kedvét lelné eb­ben. Felkapaszkodik egy meredek emelkedőn és máris lefut a völgybe, mint a hullámvasút. Időn­ként erdők kisérnek — persze nem dzsungelek, hanem szelíd telepitett eukaliptuszok. Az ut mel­lett néha lovasok poroszkálnak kényelmesen. Nagyszélü kalap a fejükön, némelyik bőrnadrágot visel mint a vaqueiro-k, mások meg nyereg és kengyel nélkül ülik meg a lovat. Ismét magas, illatos eukaliptusz erdőbe érünk, aztán a fák, a bokrok zöldjéből elővillanak a — házfalak. Régi fazenda-ház, trópusi kert köze­pén. Mögötte tágas, modern épület. Magasra nőtt, nyurga fák, melyeknek lombja a legkisebb szellő­re is úgy susog, mintha — sírna valaki. Megérkeztünk utunk végcéljához. Itt, ebben a környezetben él és dolgozik Ajtai Dezső professzor, a fáradhatatlan vadonjáró, in­dián-kutató, a campinasi egyetem embertan ta­nára. Magas, vállas, szálfaegyenes, barnaarcu kék­­szemü férfi a professzor. Túl a hatvanon, ám dél­ceg tartása, fiatalos mozgása nem árul el annyit. Több mint egy évtizede már, minden esztendőben hónapokat tölt feleségével együtt különböző brazli indián törzsek faluiban. A pusztuló, halálra ítélt nép utolsó szivdobbanásait figyeli. Jegyzeteket készít, tárgyakat gyűjt, hangszalagra veszi az in­diánok énekeit. Campinas-ban egy egész múzeu­mot létesített már az általa gyűjtött felbecsülhe­tetlen anyagból. S ha nem kél útra hogy Goiáz, Ma to Grosso vagy Rondonia vadonjában keresse fel az indiánokat, a réghalott indiánok nyomába jár. A tengerpart titokzatos kagylóhegyeit, a sambaqui-kat tárja fel, vagy Itapevi barlangjá­nak falfestményeit, félezernyi ismeretlen ábrát igyekszik megfejteni. Barátságos vendégváró ház Ajtai professzor otthona. A tágas, szinte teremszerü stúdió egyféle keveréke a könyvtárnak, a múzeumnak és a zene­teremnek. A falakon indián ijak, nyilak, fejdiszek, hangszerek használati tárgyak mesteri módon font kosarak puskák, pisztolyok és persze a vadonjáró nélkülözhetetlen fegyvere a szélespengélyü, borot­vaéles bozótvágó kés. A padlón egy nyolc méter hosszú anakonda óriáskígyó bőre. — Ez csak a kisebbik kígyóé volt — világosit fel a professzor. — A caboclo mesélte, hogy ez csak a “kisfia” volt az igazi óriásnak. Természetesen itt a vadonjáró, az indián-kuta­tó otthonában minden egyes tárgyhoz valami ér­dekes emlék, izgalmas kaland, valószinütlen él­mény fűződik. Fényképekről indiánok néznek ránk, mongolosan metszett szemmel, ki moso­lyogva, ki komolyan, ahogy épp megörökítette a fényképezőgép a rég elfutott pillanatot. Erős, szo­­borszerü indián harcosok, széparcu, arányostestü lányok, értelmes, élénkszemü gyerkőcök. Indián törzsek nevét mondja a professzor. — Ez egy xavante fiú, amaz egy bororo lány. A mamaindé-k törzsfőnöke volt szegény — mu­tat rá egy fényképre Ajtai professzor —, de azó­ta meghalt tüdőtuberkulózisban. Ám a professzor felvette a hangját hangsza­lagra és most bekapcsolja a magnetofont és a mamaindé indiánok halott főnökének énekét hal­lom. Kissé rekedtes, mély hang. Majd a többi in­diánok énekelnek: esti tábortűznél készült a hang­­felvétel a brazil vadon mélyén. Az indián ének elhal és most Ajtai Dezső fele­sége, Erzsiké ül le a zongorához és Chopint ját­szik; majd az orgonán Bach muzsikája csendül fel. A nemmindennapi koncertet az — indián orr­fuvola állathangra emlékeztető vijjogása zárja le. Ezt a különös hangszert is Ajtainé szólaltatja meg. — A nambiquará indiánok hangszere. Délután körüljárjuk a fazendát. A' háztól lejtős domboldal nyúlik el hisszan. Lent kis patak partján az egykori őserdő érintet­len maradéka. Ezt se sokan mondhatják el maguk­ról, hogy a — kertjük végében van egy kis dzsun­gel. Pedig szabályáos őserdő ez, sürü vegetációval, karvastakságu folyondárokkal, széleslevelü páf­­rányokkkal, nyüzsgő termeszekkel és persze kí­gyó is akad. — Egyszer az ablakban napozott egy csörgőki­gyó — mesélte a professzor felesége, olyasféle hangsúllyal, ahogy az háziasszonyok az ősszel eltett befőttekről beszélnek, némi dicsekvéssel. Erzsiké számára a háziasszonyi teendők ugyan­csak változatosak és alkalomszerűek, amikor például egy indián falu szélén, az őserdei tisztá­son kell sátrat verni és berendezkedni egy-két hó­napra. Elmeséli Ajtai professzor, hogy mielőtt egv­­egy nagyobb vállalkozásra indulnak, heteken át tréningeznek. Kora reggel felcsatolják a tömött hátizsákot és tizenötször-huszszor megteszik az utat a ház és az őserdő közöt. Kell is ez, hisz az autó vagy a repülőgép legtöbbször 15—20 kilo­méterre teszi le őket ütjük céljától, az indián falu­tól. S aztán teljes felszereléssel kell átvágniok a dzsungelén. Megmutatja a professzor a praktikus, egyetlen mozdulattal ernyőszerüen kinyitható és össze­csukható sátort, mely a trópusi záporok ellen is védelmet nyújt. A ház közelében egykori bambusz-erdő mara­déka. Karvastagságu, magas bambuszok. Ezek között áthatolni szinte lehetetlen. A terveiről beszél a professzor. — Nagyon sok tervem van — mondja elgondol­kodva, — nem is tudom, hogyan lehet mindet meg­valósítani. Hisz ahhoz, hogy egy indián törzset megismerhessek, hónapokat kell ott tölteni, mire bizalmukat megnyerem. S ez a legfontosabb. Eddig minden expedíciójuk sikerrel járt. Pon­tosabban — egy kivételével. A sararé indiánok csaknem agyonnyilazták őket Mato Grosso-ban. Dehát az efféle kockázat is a kalandhoz tartozik; aki vállalja a kalandot, vállalnia kell a kockázatot is. Akonyul. Elbucsuzok a professzortól. S mikor a gépko­csiból visszanézek, és látom szálfaegyenesen a bambuszerdő előtt, az az érzésem támad, mintha gyerekkorom olvasmányainak legendás hősét, az Útmutató, az Úttörőt — vagy reinkarnált, meg­elevenedett alakját — látnám az opálos trópusi szürkületben. ÜZLETASSZONY (Folytatás a 7-ik oldalról) nincs semmim ... és akkor jössz te, hogy uj autót vásároltál . . . — De miért kell ilyen vigaszokat mondanod nekik? — Hát miről beszéljek velük? Talán mint a töb­bi fodrászszalonban színésznőkről és színészek­ről pletykálkodjunk? Nem jobb, ha lelki vigaszt adok nekik, ha bajba jutnak? Hire megy és ha akármelyik barátnőjüket valami veszteség éri, ide küldik dauerolásra, mert nálam még ráadásul lelki fröccsöt is kapnak és magasabb diskurzus folyik. Nem érted? Miért ne csináljam, mikor ez mindenkinek hasznos és nem kerül semmibe. El­ső a business! . . . — Hát akkor bujkálhatunk ezzel a kocsival! Ha meglát valamelyik az utcán ... — Már úgyis azt hiszik, hogy a barátom vagy... Különben annyi baj legyen! — Remek. De ha te annyi üzletfelednek bá­torítást tudsz adni, akkor most bátorítsd maga­dat. — Miért? — Mert kiraboltak. — Minket? — Csak téged! Engem nem. Az ékszerkazettá­dat mindenestül elvitték. — ó, az átkozott gazemberek! Szerencsére be volt biztosítva. — Hát éppen valamit fogsz kapni . . . — Akkor rögtön veszek uj függőket, nyaklán­cot, gyűrűket, brossokat, mert ékszerek nélkül lehetetlen élnem . . . Ezt beláthatod . . . Kutas! Kovács Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents