Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-06-24 / 25. szám
Thursday, June 24, 1971 MAGYAR HIBÁBA 7. oldal ÜZLETASSZONY Irta: MIKES MARGIT A “Kati nőifodrász-szalon” ablakában pirosbetüs neonfény hirdette: “Permanent waving.” Tulajdonosa a magyar Bogrács Kati, aki még Budapesten kitanulta a nőifodrászatot, noha középiskolai tanár volt. De miután készült Amerikába és azt hallotta, hogy ezzel a szakmával többet fog keresni, mint a tanári diplomájával, beállt egy állami fodrászatba segédnek. Aztán kijöttek Amerikába férjével, Kozma János adófelügyelővel s itt is nőifodrász segédként dolgozott egy Beauty-Salonban, mig annyi borravalót kapott, hogy önálló üzletet nyithatott. Most az üzletében ketten ültek, egy hölgy, akinek a permanent wavingot csinálta, a másik meg éppen most bujt ki a száritóbura alól. Ez a hölgy igy szólt: — Mert az volt a baj, hogy a férjem nem volt itthon, üzleti ügyben elutazott. Egyedül maradtam a lakásban és bekapcsoltam a villanyvasalót. Közben iszonyú fájdalom tört rám, a vakbelem táján. Letelefonáltam a házban lakó orvoshoz, aki azonnal feljött, telefonált a kórházba és taxin bevitt. Rögtön hozzáfogtak az operációhoz, a műtét félóráig tartott, könnyű volt, köztudomású, hogy a vakbélmütétek nem hosszadalmasak és nem fájdalmasak. De utána még három napig ott kellett maradnom. (Gondolhatják mibe került!) És a harmadik nap éppen szundikáltam, mikor arra ébredtem, hogy három tűzoltó áll az agyám mellett, kormosán, piszkosan és az egyik jelenti: — Mrs. Johnson, a tüzet eloltottuk! Nem volt nagy, szerencsére az ablakok zárva voltak, a lángok nem kaptak levegőt és a tűz csak parázslóit. — Az Istenért mi történt? — ültem fel az ágyban riadtan. — Már nincs semmi baj, eloltottuk. Bent felejtette a vasaló konnektorát a fali kapcsolóban és a vasaló áttüzesedett, alatta kiégett a parkett, a mellette lévő kis szekrény is elégett. Csak a hamu maradt meg belőle. Későn értesített minket a host, aki észrevette az ablakból kiszálló füstöt. — Tűz volt nálam? — kiáltottam és visszahanyatlottam a párnára. — Úgy van, csak volt. Bent csak a füst maradt és nagy forróság. Kiszellőzünk. Azéht jöttünk, hogy jelentsük, aggodalomra már nincs ok. Roszszabbul is történhetett volna . . . — Szalutáltak, én megköszöntem a fáradozásukat és elmentek. Képzelhetik, hogy éreztem magam. Operáció után ez a hir! Legjobban a kis antik smizettet sajnáltam, benne voltak a ruhaneműim. Soha többé nem lesz ilyen szép kis biede - meyer bútorom! — Ne sajnálja, Mrs. Johnson, — szólt Kati, miközben karikákba göngyölte Mrs. Cliffon haját. — Volt nincs. Csak ennyi kára van? És ha az egész lakás leégett volna? Az egész ház? — A legérdekesebb az volt, — folytatta Mrs. Johnson, hogy az ablak mellett állt egy vizipálma, az is tövig leégett. Már éppen ki akartuk dobni a cserepével együtt, mikor az uram észrevette, hogy a megmaradt perzselt csonkon apró, gombostűfej nagyságú zöld pontok vannak. A növény újra kihajtott. — Látja, vegyen példát erről a növényről, átvészelte a tüzet, a szörnyű hőséget kibírta, nem pusztult el- Nekünk is ezt kell csinálnunk! Mindent ki kell bírnunk és tovább kell élnünk. Hogy elégett egy smizett? Embe életben nem esett kár, ez a fontos! A többi mind pótolható. És különben is, minél kevesebb holmija van az embernek, annál szabadabbnak érzi magát. Sose felejtem el, mikor ötvenhatban a repülőgépen ültünk a férjemmel és visszagondoltam az otthonomba, hogy mi mindent hagytunk ott és egy kis bőrönd volt mindössze, amit a magunkénak mondhattunk, nem is nagyon búsultam. Inkább valami megkönnyebbülést éreztem. Szinte föllélekzettem, hogy menynyi gondtól szabadultam. Szabadabbnak éreztem magam. — Nem sajnálta a bútorait? A ruháit? — Alig. Inkább arra gondoltam, hogy véglegesen lezárult életem egy korszaka. Aztán minden anyag egyszer úgyis lekopik rólunk, eltűnik az életünkből. Egy könnyet se érdemes értük ejteni .. . Nekem most se kell semmi anyagi érték. Ez az üzlet se vagyontárgy, ebből megélünk. Olyan mint a férjem hivatala. De például nem kellene se autó, se ékszer, se semmi. . . — Akkor magának otthon kellett volna maradnia. Hallom, ott a vagyonos magyaroktól a kommunisták mindent elvettek ... — nevetett Mrs. Johnson. — Ez igaz, de én ott se tartoztam a vagyonos osztályhoz. Itt se, de ha van pénzünk, inkább eljárunk a Metropolitanbe, bérletünk van, TV-nk is van, meg könyveket vásárolunk. Az ember könnyebben él anyagi javak nélkül. Mennyi gond jár azzal, adót kell utána fizetni, reparálás meg mindenféle . . . — Viszont a magántulajdon hozzátartozik az ember szabadságérzetéhéz. Hegel például azt mondja, a vagyonnal való rendelkezés emberi méltóságot és szabadságtudatot jelent számunkra — érvelt Mrs. Johnson kissé bátortalanul. — Ezt a szabadságtudatot meghagyom Hegelnek, nem éri meg a velejáró gondokat. Határozottan magasabbrendü a vagyontalanság, mint a gazdagság. Mennyi gondja lehet egy milliomosnak, igazán nem irigylem az életüket! A gazdagok nem is tudják, hogy milyen rabszolgái a vagyonuknak. Kénytelenek őriztetni magukat, biztonsági zárak, testőrség, magándetektívek . . . rettegés . . . — A pénz is szabadságot jelent! — Több baj van vele, mint amennyi szabadság. — Szóval örüljek, hogy megszabadultam a smizettől ? Igen. Ott a closetje, abba is elrakhatja a holmiját. Ha mindenem odaégett volna, csak az élethez legszükségesebb dolgokat vásárolnám meg újra. — Mennyire igaza van! — szólt közbe Mrs. Cliffton apró hurkácskákkal a fején. — Nekünk is van valamink, autónk is, itt áll az üzlet előtt, azzal jöttem, de mindennek mennyi baj van. Tax, örökös aggodalom. Igaza van a keresztény tanításnak, hogy a szegények felszabadultabban élhetnek mint a vagyonosok. És könnyebb a tevének átbújni a tü fokán ... A szerzetesek meg is valósítják az önkéntes szegénységet. Kati lebontotta a hajról az apró papírhengereké és Mrs. Cliffon fölállt, fizetett. — By, köszönt és kiment az ajtón. — Mrs. Cilffon megértette amiket mondtam, — szólt elismerően Kati, — őbenne megvan a hajlam, hogy emberibb életet éljen, ő átérzi, hogy a vagyon csak teher és lehúzza az embert. De alig mondta ki az utolsó szavakat, az ajtó kivágódott és Mrs. Cliffon rontott be rajta, feldúlt vonásai szinte kétségbeesetten esdekeltek valami segítséget. — Ellopták a kocsimat, — szólt siri hangon, — a Lincoln Continentalomat. — Hogyan, — ütödött meg Kati, — hát nem zárta be az ajtaját? — Dehogynem. De valami gazember kinyitotta. Csak azt nem értem, hogy indíthatta el, mikor a motorja is el volt zárva! — No, Mrs. Kozma, megszabadultam egy értéktől. De vájjon az uram mit fog hozzá szólni ? — Hát mit szólhatna? Ez mindenkivel megtörténhet. Az Egyesült Államokban évente kétmillió autót lopnak el. Maga, Mrs. Clifford igazán nem tehet róla, hogy vannak ilyen gazemberek. Az előbb olyan megértéssel hallgatta az életfilozófiámat, még helyeselt is, úgy láttam, hogy megszívlelte, amiket mondtam a magántulajdont illetőleg. Most mért van ennyire oda? Fogja fel úgy a dolgot, hogy megszabadult egy kölönctől. Akárhova el tud járni busszal is. Mennyi gond volt az az autó! Megérte? — Bizony múltkor is ötszáz dollárba került a javítása. De az uram, az uram? ő nincs azon a véleményen, hogy az anyagi javaktól meg kell szabadulni. — Beszélje le, hogy újat vegyen, — tanácsolta Kati, — nekem ingyen se kellene. Ekkor nyílt az ajtó és egy férfi lépett be raj ta. — HU, — szólt ragyogó arccal körüljáratva szemét a jelenlévőkön. Aztán Katihoz fordult: — Drágám, megvettem az autót, egy Pontiacot! — Persze magyarul beszólt, igy senki se értette. A felesége villámló tekintettel nézett rá, majd szintén magyarul mondta: — Egy szót se erről! Te nem is vagy most itt a férjem! Mondd, hogy eljöttél és elviszel moziba. — De miért? — meredt rá bambán a férfi, — én nem vagyok a férjed? Hát mi vagyok? És miért hallgassak az autóvásárlásról? — Majd ha megyünk, elmagyarázom, — szót Kati, aztán a hölgyekhez fordult. — Hölgyeim, ez a gentleman Mr. Kovács, van autója, nagyon ért hozzá,majd elmagyarázza Mrs. Cliff ónnak, hogy lehet egy lezárt autót ellopni. Mr. Kovács, please, be so kind as to explain, hogy történhetett a lezárt kocsi ellopása innen az üzlet elől? No, egy kettő, mit bámulsz, — folytatta magyarul, — ne legyél olyan mafna, rajta . . . — Hát izé ... — kezdte dadogva Kati férje, — mi sem könnyebb, mint sperhaknival kinyitni az ajtaját. — Yes, yes . . . faggatta Mrs. Cliffon, — de hogy indíthatja el a lezárt motort ? — Mi sem könnyebb, my dear lady, egy dróttal összeköti az öninditókat és a kocsi üzemképes, mehet vele ahova akar. Én tudom ezeket a tolvajfogásokat, épp most vettem egy autót. . . — Hallgass, — rivállt rá magyarul Kati, — már mondtam, hogy erről ne beszélj! — De miért? — nézett rá csodálkozva a férje. — Majd megmondom, ha megyünk hazafelé,- — sziszegte dühösen a felesége. — Szóval egy dróttal? — csóválta a fejét Mrs. Cliffon, — egy drótszálcn tűnt el az autóm. De mit szól ehhez a férjem? . . . Zártak. Valamennyien indultak kifelé. Mrs. Johnson megkérdezte: — Mondja Mrs. Kozma, ki ez a gentleman? — és kaján mosoly játszott a szája szögletében. — Egy magyar ismerősöm, aki mozijegyet hozott, elmegyünk s megnézzük a “My Fair Lady”-t. — Ó, well, nagyon jó darab, — felelte Mrs. Johnson és alig tudott elfojtani egy mosolyt. — Szegény férj várja otthon, ő meg megy a barátjával a moziba . . . OK! Az utcán a férj ingerülten kérdezte Katitól: — Miért volt ez a komédia? Miért mondtad, hogy a barátod vagyok? Ez a nő alig tudta elnyomni a kaján mosolyát . . . Most mit képzel rólunk? — Képzeljen, amit akar, bánom is én! Mielőtt jöttél, megvigasztaltam az egyiket, Mrs. Johnsont, tűz ütött ki a lakásában és elégett az egyik, kedvenc bútora. Nagyon sajnálta, én bizonygattam neki, hogy nem kell ragaszkodni a tárgyakhoz. Hogy a vagyon nem fontos, sokkal különbek a szellemi javak mint az anyagiak. A másiknak meg ellopták az autóját. — Hát az elég baj. — Elég baj, de valamivel csak meg kell vigasztalni őket! Bizonygattam nekik, hogy menynyire szabadabb vagyok, hogy nincs vagyonom, (Folytatás a 8-ik oldalon) Mikw Margit
