Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-13 / 19. szám
16. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, May 13, 1971 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. © Gyilkosság húsvéthétfőn (Folytatás! A gyereknek nemegyszer mondta, ne járjon a nagyszülőkhöz, nincsen szükség rá, úgyis csak ellene hangolják a szidalmaikkal. Többször hallotta a gyerek az apja szavajárását, ha az öregekről esett szó: kár beléjük még a levegő is. Nem csoda hát, hogy a gyerek is vén boszorkánynak, vén majomnak titulálta az öregeket társai előtt. Imre az apja befolyásától függetlenül is haragudott az öregekre, mert folyton oktatgatták, korholták őt. A nagymama a magaviseletét, beszédét, modorát kifogásolta, a nagypapa pedig inkább az iskola miatt szidta. Imre ugyanis gyakran járt az iskola “mellé”, és ilyenkor néhány társat is csábított magával erdőcsavargásaihoz. A fiú ezen a husvéton sem akart elmenni nagyszüleihez. De az édesanyja ráparancsolt, el kell mennie, meglocsolni a nagymamát. Elment hát. A két szegény öreg nagyon megörült az egyszem unokának. Kedveskedtek, hízelegtek neki. Egymást csititgatták, hogy nem szabad most szidni, most ünnep van, csak jót szabad mondani, így hát dicsérték inkább, és hívták, jöjjön el majd estefelé is, vacsorázzék náluk, úgysincs itthon az apja, mert már reggel viszszament a városba. És a gyerek megígérte, hogy ott fog vacsorázni. így történt. Imre úgy öt óra tájban zörgetet be az öregek ajtaján. A nagymama és a nagypapa lelkendezve fogadták, egész nap közös erővel sütöttek, főztek a gyereknek. Nagy halom rántott húst készítettek, hozzá káposztát, burgonyát, paprikásat, amit a fiú nagyon szeretett. Kétféle kalácsot sütöttek, kakaósat, ezt kiskorában kedvelte nagyon, és mákos kiflit, mert aznap délelőtt ízlett neki, de kevés volt már belőle, gyorsan pótolták hát. A nagyapa úgy gondolta, nagy fiú ez már, talán egy pici borral is megkínálhatják, hadd lássa, hogy megtisztelik, megbecsülik. Hiába, az ember tervez, de nem mindig úgy sikeredik a dolog: egykettőre korholni kezdték, mert valahogy mégiscsak előjött az iskola, a tanulás. A nagypapa olyasmit mondott, hogy aki lóg az iskolából, abból soha az életben nem lesz rendes ember. A gyerek azt válaszolta, hogy az ő apja is rendes ember lett, pedig tudja, hogy szintén gyakran hiányzott a suliból. A nagyapa erre nem éppen hízelgő megjegyzést tett a gyerek apjáról, és kissé erélyesebben igazította ki az unokát. Imre nagyon gorombán vágott vissza, és azt mondta, az apjának az a véleménye az öregekről, hogy semmirekellők. Ekkor a nagyapa pofon ütötte unokáját. A nagymama ijedten vetette közibe magát, gyorsan kituszkolta az öreget az ajtón az udvarra, és hátrazavarta a fáskamrához, hogy vágjon fát a tűzre. Volt ugyan elég a konyhában, de a néni tudta, hogy ha az öregember dolgozik egy kicsit, elapad a mérge. Csapkodta is az öreg a fát a baltával, felesége meg, hogy kiengesztelje az unokáját, hívta a belső szobába asztalt teríteni, hiszen úgyis mindjárt esznek. De a fiú azt felelte, kimegy segíteni a nagyapjának. Az öregasszony csodálkozott ezen, és egy kicsit talán meg is hatódott, hogy lám, azért van szív ebben a gyerekben. Hátrament a fiú a fáskamrához. A nagyapja hajladozva szedte össze a már kész aprófát. A balta ott hevert a földön, a tuskó mellett. A fiú fogta a baltát, és hátulról nagyot ütött a nagyapja fejére. Az öreg Füzesi előrebukott, rá az összegyűjtött fára. A fiú még egyet rácsapott a fejére, a balta élével, aztán megfordult, és viszament a konyhába. Az öregasszony még benn volt a szobában. A fiú a baltát odatámasztotta a konyhaajtó mellé, a falhoz. Visszajött a nagymama a szobából, kinyitotta a sütőajtót, megnézte a húst, aztán odaszólt a fiúnak: hívja be a nagyapját. Ő nem mozdult. Újra rászólt, hogy hivja már az öreget, mert a hús tulmelegszik. A gyerek azt felelte: nincs kedve kimenni. Ezen az engedetlenségen felmérgesedett a néni: “Na akkor megnézem én, mit vacakol az a vénember.” A fiú igy mesélte tovább a történteket: — Amikor nagymami ki akart menni, én megijedtem. Odatettem a lábamat a konyhaajtó elé. Az ajtó kicsit nyitva volt, de nagymami nem fért ki. Rám kiabált, hogy vegyem el a lábamat. Mondtam, hogy nem veszem el. Ő megint rámkiabált, hogy vegyem el azonnal. Én nem vettem el, erre a fejemre csapott a kezével. Én belöktem az ajtót egészen, aztán a kulcsot is ráfordítottam. Nagymami nagyon dühös lett, megfogta a fülemet, és húzott el az ajtótól, hogy kimehessen. De én nem engedtem. Ekkor belemarkolt a hajamba, és úgy ciháit. Én meg lehajoltam, megfogtam a baltát, és felemeltem. Amikor meglátta a kezemben, elengedte a hajamat. Ekkor elölről rácsaptam a fejére a baltával. Nem szólt semmit, hányát esett. Vártam, hogy majd fölkel. De nem kelt föl. Rátettemfa mellére a baltát, kimentem az udvarra, a kezemet megmostam a kutnál, visszamentem a szobába, benyúltam a szekrénybe, oda, ahonnan délelőtt kivették a tiz forintot, amit a locsolásért kaptam. Találtam ott 200 forintot, azt zsebre tettem. Amikor a pénzt beletettem a zsebembe, éreztem, hogy még véres maradt a kezem, mert följebb is véres volt, nemcsak ott, ahol megmostam. Megint megmostam a kezemet, és lemostam a nadrágomról a véres foltokat. Lemostam a cipőmet is, mert láttam, hogy az is véres. Aztán bezártam az ajtót, és a kulcsot az udvar kacsaúsztatója felé dobtam. Aztán lementem az ipartestületbe a fiukkal dominózni. A legmegrázóbb ebben az egész tragédiában az volt, hogy mindezt úgy mondta el, olyan izgalommentesen, olyan cinikusan, mint az olyan ember, aki már hosszú éveket töltött börtönben. A gyerek ugyan betöltötte már a 15. évét, de büntetőjogi szempontból nem vonható a legsúlyosabb büntetéssel felelősségre. Tizenkét évi börtönbüntetést kapott. Ott majd szakmát tanul, iskolába jár, és huszonhét éves korában kiszabadul. Vajon hogyan fog élni ez a szörnyű gyilkosság az emlékezetében? Hogyan számol el vele magában, amikor megnősül ? Amikor gyermekei születnek? Amikor a gyermekeinek gyermekei születnek? — Vége. — A PROFI A sportolókat szokás két nagy táborra: amatőrökre és professzionistákra osztani. A bűnöző alvilágnak is megvannak a maga amatőrjei és professzionistái. A hivatásos bűnöző alig hasonlítható bármiben is a társadalom törvénytisztelő emberéhez: másként nézi a világot, másként Ítéli meg az eseményeket, embereket, tárgyakat, másként társítja a gondolatait, másként ösztönzik őt cselekvésre a változó körülmények. Mindig elsősorban arra gondol, hogyan lehetne a maga számára — a törvény tiltotta módokon is — hasznot huzni. Horváth György 1923-ban született, s 1938-ban került először rendőrkézre. Többrendbeli lopást ismert be az akkor még csak tizenöt éves gyerek. Az aszódi javitóintézetbe került. Az intézetből egy év múlva megszökött. Szüleihez, rokonaihoz, ismerőseihez nem ment, mert tudta, hogy ott mindjárt elcsípik: csavarogni kezdett. Ahol lehetett, lopott, sőt, egy Ízben be is tört egy lakásba. Jó néhány hónap beletellett, amig el tudták fogni. A fiatalkorúak bírósága elé került, kétévi fogházra Ítélték. Húszéves volt, amikor szabadult. De néhány hónap múlva már ismét bíróság előtt állt, az elkövetett bűncselekmények hasonlóak voltak az előzőekhez: lopás, betörés. Most már mint felnőtt korú és visszaeső bűnös, súlyosabb büntetést kapott: hétévi fegyházra Ítélték. Ez 1943 tavaszán történt. A hét évből azonban csak kettőt ült le, a háború megnyitotta előtte is a börtönkaput. (Folytatjuk)
