Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-13 / 19. szám
Thursday, May 13, 1971___________________________________MAGYAR HIRADQ . ■ 11. oldal ’ KEGYETLEN PÁRBA) “ÉDESANYÁM IS VOLT NÉKEM" (Folytatás a 10-ik oldalról) gett meg akarták küldeni az illetékes katonai parancsnokságnak. Hogy az orvos a becsülete után a kenyerét is veszítse el. S nemcsak ő viselje a megbélyegzést, de a gyermekei is. Kis szünetet tartott, A levegő a szobában tele volt kirobbanó villamossággal. — A legkritikusabb pillanatban — folytatta önmarcangoló hangon — mikor ez a honvédorvos szabadságot kért és nem viselte tovább az egyenruhát, rettegve ü!lt a szobájában, szüntelen a halálra gondolt. Mert, hogy meg kell halnia, nem volt vitás. S éppen a halál módozatait válogatta. Kötél? Az alacsonyhomloku betörők és gyilkosok eszköze, akik nicsevós nyegleséggel még egyszer érezni akarják az élvezet vonaglását; nem, nem a kötelet választotta. Felmerült benne az a gondolat, hogy leugrik a Párizsi Nagyáruház tetejéről, vagy valamelyik templom tornyáról, esetleg az egyik dunai hídról veti le magát a folyóba, de ezt sem tartotta megfelelőnek. A szerelmes trubadúrok szükség megoldása. Utoljára még be akarnak kerülni az újságba. Az ilyenekre vadásznak a szentimentális, fiatal újságírók, akik maguk is szerelmesek. Meg akarják könnyeztetni puhalelkü olvasóikat. Az orvosszázados nem, akart szánalmat kelteni maga iránt. Végső megoldásként a szevenál merült fel benne, az örök álom, a dermedtre fagyott lélek balzsama. Hadd mondják, hogy önkívületi állapot, pillanatnyi elmezavar, rövidzárlat keletkezett az agyában... Azzal tisztában volt, hogy a MAC igazgatósága nem fogja nyilvánosságra hozni az igazi okot. Mert ez nem reklám, nem propaganda, hogy egy ilyen elit társadalmi egyesületnek egyik erős tagja pofonnal hallgattatja él a gyengébbet s kardélre hívja azt, aki sohasem vívott. A professzionista bajnok és az amatőr orvos összecsapásából, mit gondol a főhadnagy ur, ki kerülhetett volna ki győztesen? — S mielőtt összecsaptak volna a hullámok a százados felett, közbelépett egy tisztességes ember, aki a lelkűkre beszélt a választmány tagjainak. Megértette velük, hogy nem lesz lelkinyugalmuk, ha öngyilkosságba kergetik a honvédszázadost. Beszélt az árva gyermekek mostoha sorsáról is, mig csak fel nem támadt bennük a jóság és az irgalom. Futni hagyták a szerencsétlent, hogy mint a sebzett szarvas, vagy mint a meglőtt vadkan bevesse magát az erdő sűrűjébe és ott nyalogassa a sebeit. S jól vigyázzon magára, mert ha kilép a tisztásra, ezek a lesben álló “tisztességes” vadászok ledurrantják. —- Minderről értesült a százados-orvos, akitől bizonyára elvárták, hogy egy életen át hordozza magában a halált. Az orvos elmenekült Budapestről, a belső száműzetést vállalta, a nevét is elcserélte, — közelebb lépett a főhadnagyhoz, szinte a szájába lökte a lángolva égő szavakat. — A százados-orvosból ezredes lett. Én vagyok. De a bélyeget sohasem tudtam lemosni. A harctéren jártam az első vonalban, bekötözni a sebesülteket, A tüdőmet átlőtték. Idekerültem gyógykezelésre és ha már itt vagyok, mint a legmagasabb rangút, (kineveztek parancsnoknak. — S akkor beutaltak ide téged. Tudtam és éreztem, hogy számon fogod kérni tőlem a múltat, behajtod rajtam segitőkészséged árát. A becsületesség adóját, a tisztesség kamatait... Kiváltságos akarsz lenni, aki azt csinálhatja a szanatóriumban, amit akar... És most felelek neked. Láttam a szakorvosok véleményét, s ebből tudom, hogy nincs semmi komoly bajod, büdös újra kimenni a frontra, gyáva vagy. Kipanamáztad magadnak ezt az üdülőt, tudod barátom, — és a szavaitól meg lehetett fagyni, — az emberek rendesen akkor gyávulnak meg, mikor olyan baj szakad rájuk, amellyel képtelenek megbirkózni. És most itt állsz előttem, mint az élő lelkiismeret, amely vádol. Meg akarok szabadulni ettől a tehertől. —i Tehát ezért tagadtad meg a kimenőmet?! — E'zért. — S mond, mit csináljak, mitévőlegyek? — Két dolog között választhatsz. Ha itt maradsz, egy-két héten belül visszairányitalak, mint teljesen gyógyultat a frontra. Ha meg kéred az áthelyezésedet egy másik szanatóriumba, adok egy olyan látleletet, amellyel kihúzhatod egész a háború végéig. Meg vagy elégedve a hálámmal ? Pogány József tartalékos főhadnagy másnap kérte az áthelyezését a mátrai szanatóriumba. Az ezredes tudomásul vette, s a kedvező elintézésig eltávozást engedélyezett. Kikapott hangfoszlányok jönnek elém a tavaszból, a májusból. Régi és újabb dallamok, nóták, amelyek úgy szokás szerint minden ember életét el szokták kisérni a sírig. Ibolya - gyöngyvirág-orgona, s más sokféle virágfajta benne van e dallamokban. Úgy, szivünkhöz nőve, akár a jelen, akár az emlékezés szárnyain. Nincs olyan nagyképü és komolykodó halandó a földön, aki ki tudná kapcsolni magát, e könnyű, s mégis oly sokat jelentő éneklésekből. S lám, most, hogy újra1 balzsamos levegő lopja be a szivekbe a természet akarását, szinte mérges gázokon, fertőzött levegőn át, hirtelen magam énjében felkönyökölök, s megkérdezem, mint tükörbe nézéskor: te hogy vagy ezekkel ? A kérdés elég bonyolult. Hiszen életemben talán túl sokat is daloltam. Mint olyan, aki a Hangszereken játszani tud, és társaságban is ezzel szórakoztat. így hirtelen rámtör az érzés: te valami miatt ebben is más vagy mint a többi ? ... Mert lám, vannak olyanok — a legtöbben — akik mikor énekelnek, bár szívből teszik ezt, utána mégis valami csodálatos valóságérzettel visszahuppannak prózai életükbe. És végzik, intézik ügyes-bajos dolgaikat. — Te pedig? ... — ágaskodott bennem tovább a: kérdés, mindezt nem igy csinálod. Mit tehettem volna mást, szobám csendjében, visszakérdeztem magamtól: — Hát hogyan? — Úgy, hogy hazudsz! tört hirtelen rám a hang. Szinte már engem vádoló szerepében. — Talán éppen azért, mert annyit daloltál életedben, át sem érzed a lényeget, ami benne van. Úgy értem, a nótákban, s a vele párosuló szövegekben. — Nocsak ennyi baj legyen — feleltem hirtelen, amikor a hang, ez a fránya tavaszi visszhang tovább támadott: — Igen, igen ez igy van. Ne is tagadd. Emlékszel ? ... — Mire? — feleltem meglepetve. — Hát mondjuk az egyikre a sok közül. — És itt lányneveket sorolt fel. Majd megállt egynél.-- Ilona! Irta: Iváni Zoltán — Melyik? — Na látod, éppen itt a baj. Azt sem tudod kire gondolok a sok hasonnevüek között. — De miért lenne ez baj ? — védekeztem. — 5 igen, te az ilyesmit könnyen elintézed. Iváni Zoilan Elfelejted, milyen elragadtatással fordult feléd az a lány és hallgatott téged, mikor énekeltél, játszottál neki. — Mikor és mivel és min? Hegedűn, zongorán, nagydobon? — Na látod, ezt sem tudod. Erre sem emlékszel. — S ez baj ? — Hogyne lenne... nagyon is. Rövid szünet állt be. Köztem, s a vádoló hang között. Amelyben mégegyszer tehetetlenül legyintettem. Mint aki nem érti egészen a pellengére állított kérdést. — Emlékszel arra a pillanatra, amikor annak a bizonyos Ilonának énekeltél? Mikor kezeid billentyűkön vagy húrokon futkosott. És te ejtetted a szavakat: “Szeretnék május éjszakákon” ... — Kicsi, alacsony fekete, vagy magas szőke ? — Segíts, mert emlékezni akarok — feleltem a bennem támadt visszhangnak. — Igen az, áz alacsony, — de szőke!... — No, hallottak ilyet! — kiáltottam fel. És keresgéltem életem utjain. Aztán újra felemelkedtem, kiáltozva: — Igen, igen, már tudom ... ja, az az Ilona! — No ugye? — Bevallom neked, kedves visszhang, az édesanyámra gondoltam. Akit elszakitott a sors tőlem. Az ő kedvenc dala volt, amit játszottam. — És amikor tovább folytattad a dalolást neki? Hogy “Csak egyszer újra láthatnálak még ? ... — Akkor meg a hazámra gondoltam!... Attól is el vagyok szakítva... — Szélhámos! — ugrott rám a visszhang. — Ki ? ... Én ? Azért mert egy életen át dalolok, irok, helyesebben: vajúdók? Ne ködösíts! — Nincs ebben semmi ködösítés. Tiszta és igaz, mint ez a májusi éjszaka. Hány férfi és nő megsütötte az ő siker-pecsenyéjét az én muzsikám mellett ?... — Micsoda? ... Hiszen ők voltak azok, akik értzték úgy szivükben, a dalokat, amig játszottál! — Gondolod ? ... Mert én nem hiszem, ők visszatérnek mindig az előtte és utáni örök illemhez, nagyképűséghez. —'Miből gondolod? — Abból, hogy ne védd most ellenem ezeket a nagyon is mérsékelt embereket. Legyenek férfiak, vagy nők! Az ilyenek, ha szórakozni mennek, az ilyesmit egyébb szándékaikkal is összekötik. Mert tavasz van, mert élni kell, mert igy csinálja mindenki más. Mig én ? ... — Nos-nos, te?... — Hát igen. Látod, hogy' nekem eszembe se jut — ha dalolok — ha játszok, -.hogy ennek előnyeit kihasznáJjám, • magam felé fordítsam. — Hát hogyan? — Úgy amint mondtam. Az édesanyámra gondolok, vagy a hazámra. Ha közben mosolygok is a hallgatónak könnyedén. Mert ez az égy örökre megmarad. A visszhang elnézett hoszszan felettem. Csak később tért vissza. — Bocsáss meg, hogy szélhámosnak neveztelek. Most már értelek. — — Köszönöm. — feleltem. S már kezdtem rendbe jönni a tavaszi hangfoszlányok körüli lelki egyensúly billenősénél. Aztán felélénkülve, itt a szobámban, minden hangszer nélkül súgtam a visszhangnak. Azaz magam elé: Mert jegyezd meg, aki csak úgy játszik mindenkinek, még hihető,hogy fel a mennybe lát. S az ilyesmi különösen illik most májusi anyák napján. Mert aki őket igazán szerette, valószínű, hogy7 egész életére egyedül marad. HIRDESSEN LAPUNKBAN
