Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-05-13 / 19. szám

lö. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, May 13, 1971 (Részlet Székely Molnár Imrének a közel jövőben megjelenő “Az Apostol és a Paradicsommadár” cimü könyvéből.) Csillag Pista; megszemélye­sítette a hálát. Egy másik doktorral az ellenkezője tör­tént. Pogány József öreg szerkesztőm elbeszélésében megismerkedtem a hálátlan­sággal. József bátyám fiatal újságíró korában Budán, a Krisztina városban lakott. Délelőttönként ugyanazon a villamoson utazott egy kato­naorvossal, bizonyos Mora­­vek századossal. A Körútig egy volt az ütjük, unalmuk­ban el-elbeszélgettek és sok­szor találkoztak még a Mar­gitszigeti MAC klubhelyisé­geiben, mert mindketten tag­jai voltak ennek az előkelő egyesületnek. Moravek szá­zados nős volt, családos, két szép gyermek apja. Hogy­hogy nem, egy átmulatott éj­szaka hajnalán, ittas állapot­ban valami csekélységen ösz­­szezördült a doktor ur a MAC egyik nagyhirü vívójával. A vivő radikálisan egy nyakle­vessel vett elégtételt, amely­től á százados-orvos azonnal kijózanodott. Nem ütött visz­­sza, nem feszitette tovább a hurt, egyszerűen elpárolgott a klubház helyiségéből. A kellemetlen szituációnak szemtanúi is voltak és az ügyet csak párbajjal lehetett volna elintézni. A vivő várta a százados provokálását, ké­szenlétben tartva segédeit. De elmúlt egy nap, két nap, sőt több nap, a pofonütött százados segédei nem jelent­keztek, Moravek gyáva volt leprovokálni a veszedelmes hirü vivőt. Nem volt mit tenni, az egy­oldalú jegyzőkönyv a klub választmánya elé került, ahol egyhangú határozattal az or­vosszázadost törölték a tagok sorából. Az eltávolított klub­tag rettegésben élt, mert ha a felettes parancsnoksága; tudomást szerez erről, le­mondatja a tiszti rangjáról. Ekkor lépett közbe Pogány József, a szerkesztő. Megsaj­nálta Moravek századost, aki ezek után csak megbélyeg­zettje a társadalomnak. Olyan ember, akibe mindenki belerúghat. Talán nincs is más választása, mint az ön­­gyilkosság. Pogány József­nek nagy volt a tekintélye, hires újságíró volt, Az Est vállalat reggeli lapjának, a Pesti Naplónak a szerkesztő­je. Józsi bátyánk a szeretet és a jóság erényével szüle­tett és mikor meghallotta a végzetes döntést s azt, hogy a jegyzőkönyvet meg akarják] küldeni Moravek parancsnok-' Kegyetlen párbaj ságának, közbelépett. Emberi kötelességükre figyelmeztet­te az igazgatóság tagjait, a lelkiismeretükhöz beszélt, hogy mi lesz, ha Moravek el­keseredésében öngyilkos lesz? — Ki vállalja ezért a felelős­séget?! S mi történik az ár­vaságra jutott gyerekekkel, ki neveli fel őket? Érveinek meggyőző hatá­sára az igazgatóság elállt et­től a lépéstől, s mindenkitől, aki csak tudott a dolgokról becsületszót vettek és meg­állapodtak abban, hogy az or­vosszázadost futni hagyják. Elég büntetés neki, hogy nem lehet többé tagja a MAC-nak. Ezt a határozatot maga a klub elnöke adta a százados tudomására. Elmondta azt is. hogy ezt az emberséges cse­lekedetet Pogány József ja­vaslatára tette a klub veze­tősége. A kigolyózásról szóló jegyzőkönyvet megsemmisí­tették. Moravek sírva hálálkodott, s az elnök legnagyobb meg­döbbenésére kihúzta Íróaszta­la fiókjából azt a búcsúleve­let, amelyet a klub vezetősé­géhez irt. Az újságíró tehát megérezte a közelgő tragé­diát. Pogány szerkesztő nem várt hálát, magában már előre elkészítette a mondato­kat, amelyekkel elhárítja a köszönetét. Azt vélte a leg­jobbnak, ha nem beszélnek többé erről a témáról. De erre nem került sor, mert Pogány többet nem látta Moraveket. Az orvosszázados más útvo­nalat választott ezentúl. Po­gány az érdektelen ember kö­zömbösségével napirendre tért az ügy felett és örült is annak, hogy ilyen simán vál­tak el az útjaik. Akkor pedig egészen megkönnyebbült; mi­kor valaki hírül hozta, hogy Moravek eltűnt Budapestről, az egyik vidéki ezredhez he­lyeztette át magát. Réges-rég feledésbe merült a Moravek ügy és már senki sem beszélt róla, amikor ki­ütött a második világháború. Pogány Józsefet behívták ka­tonának, póttartalékos főhad­nagy volt. Könnyű szolgálat­ra osztották be a front mö­gött, mégis az egyik bombá­záskor könnyebben megsebe­sült. A bombaszilánkot kiope­rálták a jobbcombjából, a se­be szépen gyógyulgatott, ha­mar visszamehetett volna a harctérre, de jó összekötteté­sei révén beutalták a sváb­hegyi katonai szanatóriumba üdülésre. Délután érkezett meg ebbe a paradicsomba. A tisztek nem győzték dicsérni a szana­tóriumi ellátást, a’ bánásmó­dot, az ápolók szolgálatkész­­ségt. Megtudta, hogy a parancs­nok, Máriási Tibor ezredes­orvos, remek ember, a lehető­ség keretein belül mindenki­nek a rendelkezésére áll. Alig Sx4k*ly-Molnár Imre várta a reggelt, hogy jelent­kezés után kintlakási enge­délyt kérjen. Bármilyen jó is a szanatóriumi ellátás, mégis szívesebben lakna a saját ott­honában. Képzelődő termé­szet lévén, már arról ábrán­dozott, hogy talán sikerül a háború végéig itt maradnia, ezen a remek helyen, közel a családjához. Reggel, a kihallgatásnál, mikor mint uj beteg jelent­kezett, torkán akadt a szó. Meglepetésére az ezredesben Moraveket ismerte fel, aki­nek a kardbojtját ő mentette meg. Dagadozó kebellel, önér­zettől eltelve tisztelgett. Az ezredes valóban Moravek volt, aki Máriásira magyarosította a nevét. Arcán meütközéssel nézett a főhadnagyra, lát­szott rajta, hogy nem örül ennek a viszontlátásnak. Fel­tűnően hidegen fogadta a je­lentkezést és a megszokott hivatalos kérdések is elma­radtak. Pogány észrevette az ezredes szemében az eluta­sítást, de ennek még a gondo­latától is menekülni igyeke­zett, nem akart ebben hinni. Máriási hidegen tudomására adta1, hogy csak hivatalos utón érintkezhetnek egymás­sal, magánbeszélgetésre nin­csen ideje. — A főhadnagy ur tartsa be a szolgálati utat, — mond­ta és elsietett. Kerek beszéd volt ez, szigorú parancs, amely gátat állított minden baráti közeledésnek. Pogányt még ez sem téritette észre. Másnap megint feliratkozott kihallgatásra, s hogy kikós­tolja Máriási engedékenysé­gét, csupán pár órai kimenőt kért. Az ezredes könnyedén de határozottan elutasitotta. — Az urakat ide meggyó­gyulni küldték, s ezért nem tartom szükségesnek az ilyen családi kiruccanásokat. Ezek többnyire izgalommal járnak és nincsenek jó hatással a be­tegre. Elégedjen meg a fő­hadnagy ur a szokásos beteg­látogatási idővel, amikor pár órára viszontláthatja hozzá­tartozóit, — ezzel sapkájá­hoz emelte a kezét és tovább­lépett. Pogány mellett egy hadnagy állott, akinek a ki­menőjét minden további el­lenvetés nélkül megadta, egyiknek-másiknak még egy­két napi eltávozást is engedé­lyezett. Ez az igazságtalan eljárás dühbe hozta Pogány főhad­nagy urat, de hiába -kóvály­gott egész délelőtt a sétány utjain, nem találkozott Mári­ási ezredessel. Délután előírásosan kiöl­tözve lement a városba, az­zal az elhatározással, hogy a lakásán keresi fel az ezre­dest. És lesz ami lesz, kérdő­re vonja a vele szembéni ért­hetetlen magatartásáért. Az Andrássy-uton, közvet­lenül az Opera mellett gyö­nyörűen berendezett ötszobás lakása volt Máriási ezredes­nek. Csöngetésre a tisztiszoi­­ga kinyitotta az ajtót. Kemé­nyen tisztelgett és leadta; a jelentést, hogy az ezredes ur nincsen otthon és az a paran­csa, hogy senkit ne eresszen be a lakásba. — Mikor jön háza az ezre­des ur? — s megrántotta a vállát, leküzdve idegességét. — öt órára mondta, hogy itthon lesz. — Köszönöm. Most pedig vezessen be az ezredes ur dolgozószobájába. A tisztilegény nem mert ellenkezni, látta a főhadnagy viselkedéséből, hogy ez nem tréfadolog. Csüggedt, de be­­lenyugvó mozdulattal kinyi­totta a dolgozószoba ajtaját. Szivart és cigarettát tett az asztalra és megkérdezte, mi­iyen italt parancsol a főhad­nagy ur. Elsorolta, hogy mi­lyen pálinkák vannak kéznél és megemlítette a konyakokat is. Pogány kezével intett nem-et, jelezve, hogy nem in­ni jött, hanem beszélni. Öt óra után pár perccel halk csöngetés hallatszott be a folyosóról, mint amikor va laki a kardját akasztja fel a fogasra. A tisztiszolga jelen­tette a gazdájának, hogy égy főhadnagy várja a dolgozó­­szobájában. A két tiszt szembeállt egy­mással. — Hogy mer maga idejön­ni, főhadnagy ur!? — Ez volt áz első szava a látoga­tóhoz. — A bátorságot még a frontról hoztam magammmal, — válaszolta higgadtan. — Ezt látom, — és a szava olyan hideg volt, mint a jég, de a gúny kiérzett belőle. — Reggel, a kihallgatáson megmondtam Önnek, hogy nincs módomban könnyítése­ket adni. Tartsa be kérem a szolgálati utat és jelentkez­zen holnap kihallgatásra. — Én egy rég lezárt ügy­ről akarok beszélni az ezredes úrral és ez nem tartozik a szanatóriumban kezelt tisz­tekre. — Nos, halljam hát, mit akar? — szólt belenyugodva. — Kérem, röviden mondja, hamar végezzen. — Nem kí­nálta meg székkel a vendé­get, maga sem ült le, hogy ezzel is jelezze: pár percnél többet nem szentel az ügynek. — A háború előtti évek­ben — kezdte vontatottan Pogány főhadnagy, rövid szü­netet tartva, hogy ezzel is megadja a nyomatékot mon­danivalójának, — ismertem egy Moravek nevű honvéd­századost, akivel naponta egy villamoson jártunk be mun­kahelyünkre. Ezzel a száza­dossal többször tajlálkoztam a MAC-ban is, mert mind­ketten tagjai voltunk ennek az egyesületnek. Egyik haj­nalon Moravek százados ösz­­szezördült... — Köszönöm főhadnagy ur és most engedje meg, hogy én folytassam, — szakította félbe ingerült, rekedt hangon, — ennek a századosnak átfér­je volt az ország vivóbajno­­kával. De a százados nem kért elégtételt a vivőtől. Az előke­lő, zártkörű társadalmi egye­sület választmánya arra az álláspontra helyezkedett, hogy ez a százados nem lehet tovább tagja a becsületére finnyás klubnak. A szabály­zat értelmében erre minden joguk meg volt. Az más lapra tartozik, hogy a vezetőség tagjainak múltjában könnyen találhattak volna a százados eseténél súlyosabb kizáró oko­kat. De ezek az urak magas közéleti állásokat töltöttek be és nem volt senkinek mer­­sze kikezdeni velük. A kis honvédszázados ügye egészen más volt. Azt könnyen arcul lehetett ütni egy krakéler párbaj ozónak, aki bajnoki babérokat viselt a homlokán. Ez a vívó fogadásból többnek lenyisszantott az orrából, fü­léből, vagy úgy vágta fejbe kardjával ellenfelét, hogy a szerencsétlen egész életére megsinylette. A százados egy­szerűen nem állt ki vele lova­­gias elégtételre. A választ­mány pedig, azok a nobilis urak, akikhez nem férhet a gyanú árnyéka sem, kigolyóz­ták. Az erről szóló jegyző­könyvet további eljárás vé­(Folytatás a 11, oldalon) i

Next

/
Thumbnails
Contents