Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-05-06 / 18. szám

16. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, May 6, 1971 m “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. '<§> Gyilkossá? húsvéthétfőn (Folytatás) — Legyen szives, feleljen — mondtam türelmesen. Gondolkozott, aztán mondott egy régebbi dátumot, majd kijavította magát: — Husvét előtt éppen. Csütörtökön. Igen, nagycsütörtökön. Az Imre fiam cipőjére verettem uj gumisarkot. — Biztos benne? — Hogy lehet ilyet kérdezni? — Mennyit fizetett érte, arra is emlék­szik? — Kerek nyolc forintot. Tízessel fizet­tem, és kettőt kaptam vissza. A beszélgetés az egyik kollégám jelenlé­tében kezdődött. Amikor az asszony ki­mondta a cipész nevét, ő kiment. Tudtam, hogy perceken belül itt lesz a cipészmesterrel. így is történt. A kollégám benyitott az ajtón, és csak a pillantásával jelezte, hogy megérkeztek. Tehát a harma­dik szobában most a cipésszel foglalkoznak. Tovább beszélgettem az aszonnyal, s ügyel­ve rá, hogy gyanút ne fogjon, megtudtam tőle mindent, amit akartam. Egyebek kö­zött, hogy a’fia husvétkor azt az öltönyt viselte, amelynek nadrágzsebében a vérfol­tokat találtuk. Megkértem az aszonyt, menjen most ha­za, ne szóljon semmit a kinn kíváncsisko­dóknak, ne ijedjen meg semmitől, amit hall. Egyelőre nincsen semmi baj. Vele megy egy rendőr és két nyomozó, adjon nekik egy öl­tözet száraz ruhát a fia részére, és tegye azt, amit azok mondanak. Nem volt könnyű az asszonnyal megér­tetni, hogy most nem vagyunk hajlandók semmiféle további magyarázatra, viszont elvárjuk, hogy ne ellenkezzék. Átmentem a cipészmesterhez. Az öreg ugy meg volt ijedve, hogy csak dadogott összevissza mindenféléről: ki mit mondott neki, hogy ő mire gondol, meg mire nem gondól ... Amikor megkérdeztem tőle, visz­­sza tud-e emlékezni a husvét előtti napok­ra, kinek vert akor Pálma gumisarkot a ci­pőjére, nagy nehezen elnyögdécselt néhány nevet, köztük a Füzesi Imréét is. Megmutattuk neki a cipőt, amellyel köz­ben kollégánk — akit a nyom és a cipő azo­nosításával bíztunk meg — viszaérkezett, és jelentette: a gyilkosság színhelyén meg­őrzött nyomok kétséget kizáróan ettől a cipőtől származnak. Az öreg suszter megnézte a cipőt, és azt mondta: — Ez az Imre gyereké. Csak a sarok hi­ányzik róla. — Mert elkopott azóta? — kérdeztem. Az öreg azt hitte, tréfálok, legalábbis ugy nézett rám. — Ennyi idő alatt? — kérdezett vissza. A cipészt nem engedtük haza, nem mint­ha szükségünk lett volna rá, hanem hogy ne fecsegjen kinn, az összesereglett embe­reknek. Amúgy is felbolydultak azon, hogy a meggyilkolt öregek menyét látták egy rendőr és két nyomozó kíséretében távozni, haza, a lakásukra. Végül megérkezett a két kollégám, akik házkutatást tartottak az ifjabb Füzesiék­nél. Röviden jelentettek, aztán valamennyi­en bementünk a gyerekhez. A fiú még min­dig a kályha mellett ült, és egyik társunk­kal beszélgetett, akinek őrizetére bíztuk. Odatettem elébe a száraz ruhát, és mond­tam, öltözzék fel. Szépen belebujt a ruhába. — Na, most ülj vissza a székre, fiam — mondtam. — És felelj nekem. De őszintén, ne próbálj hazudni. Mondd meg, hol olvas­tad azt, hogy a lábnyomokat hogyan kell eltüntetni? Nagyot nézett a gyerek. Fekete szemét tágra meresztette, aztán lesütötte, majd el­kezdett fészkelődni, forgolódni a széken, mint aki nagyon szeretne meglépni ebből a kínos helyzetből. — Na, felelj — sürgettem. — Nem olvastam én sehol — nyögte vég­re, de közben olyan idegesen babrált az uj­jaival, hogy az a nyomozótanfolyamon is­­koilapélda lehetett volna a magatartás és a vallomás közti teljes ellentmondás illuszt­rálására. — Gondolkozz csak, hátha mégis eszed­be jut. — Nem olvastam sehol — ismételte. — Na, Imre, ez nem szép tőled. Én tudom, hogy olvastad, te pedig azt mondod, “se­hol”. Nem mondasz igazat nekem. — Nem emlékszem — mondta most. — Szóval olvastad, csak nem emlékszel rá, hogy hol? — Igen. — Egy könyvben olvastad, ugye? Bólintott. — És azt a könyvet otthon tartod az is­kolatáskádban? Megint bólintott. — Rendben van, Imre, de mondd meg a könyv címét is. — Nem emlékszem rá — mondta elég halkan. Azért kérdeztem ezt tőle, mert a házku­tatást végző két kollégám talált a gyerek iskolatáskájában egy csak zugban terjesz­tett, régi ponyvaregényt, amelyben papír­csíkkal meg volt jelölve két rész. Az egyik­nél arról volt szó, hogyan próbált a gyilkos megszabadulni a nyomaitól. — Na jó — mondtam a gyereknek —, el­hiszem neked, hogy nem emlékszel a könyv címére. De azt biztosan tudod, hogy mivel vetted le a cipődről a gumisarkot? — Harapófogóval — felelte. — És hova tetted a fogót meg a sarko­kat? — Nem tudom. — Ejnye. Én várok. Gondolkozzál csak! — A nagymamáéknál a nyári konyhába tettem, a kredenc alá — suttogta. Negyed óra múlva ott feküdt már a ha­rapófogó és a két gumisarok előttünk, az asztalon. Csaknem újak voltak. Hogy a gyerek valami módon benne van ebben a szörnyű ügyben, az teljesen vilá­gos volt már. De még nem tudtuk, hogyan, miképpen. — Imre — mondtam neki. — A nagyszü­­leidet valaki megölte, és te erről tudsz va­lamit. Miért nem mondod meg nekünk az igazat, hogy el tudjuk fogni a gyilkost? Erre a gyerek kicsit gondolkodott, aztán felállt, kihúzta magát, mintha szavalni ké­szülne, még a kezét is leszorította a nadrág­ja széléhez, harsányan kijelentette: — Ne tessenek sehol keresni a gyilkost mert én öltem meg a nagymamát és a nagy­papát. Életemben sok szörnyű vallomást hallot­tam, de ehhez foghatót még soha. Ezután már gyorsan kiderült minden. A fiú nem titkolt semmit, ugy mondta el az egészet, pontosan, ahogy tette, egy gyerek észjárásával, egy gyerek fogalmazásával, a szavak, a kifejezések bizonyos egyszerűsé­gével, naivitásával. Iszonyatos történetet hallottunk. Húsvéthétfőn átment délelőtt a nagyszü­leihez, locsolkodni. Ritkán járt náluk, mert a nagyszülők és az apa nem nagyon jártak össze, jóformán csak köszöntek egymásnak az utcán, ha találkoztak. Az öregeket a községben szerették, tisztelték, hiszen nem ártottak azok soha senkinek. Sokan sajnál­ták is őket, hogy egyetlen gyermekük, a fiú, ennyire elidegenedtt tőlük, és hogy másfél ember lett belőle. Füzesi János ugyan szorgalmasan dolgozott a családjá­ért de goromba, érzéketlen ember hírében állt, nem szerették még a kollégái, régebbi barátai, sőt egykori katonabajtársai sem, akikkel a községből valamikor egy alaku­latnál szolgált. Ez is közrejátszott abban, hogy bár talált volna a saját falujában is munkát magának, inkább bement a város­ba dolgozni. Minden harmadik-negyedik este, esetleg csak a hét végén ment haza. A fiával nem ért rá foglalkozni, de nem is volt hozzá sem kedve, sem türelme. Olyan ember volt, aki mindenkiben haragost, el­lenséget látott, mindenkire tudott valami rosszat mondani, és mindenki cselekedete mögött sötét szándékot tételezett fel. A szüleivel sem tett kivételt, róluk is mindig lebecsülően nyilatkozott. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents