Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-05-06 / 18. szám

14. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, May 6, 1971 Terjessze lapunkat! — Amikor boldog vagyok, akkor úgy érzem, hogy ezüst­ből van a fejem és valaki ka­lapáccsal csen­gő hangokat ver az ezüstön — mondotta Carol, aki ta­lán 30 éves, gyakran sze­relmes, gyak­ran csalódik és ezért mindig mozgalmas az élete. Sohasem láttam még senkit, aki olyan érzelmi kilengések között él­ne, mint Carol. Carol nem tud semlegesen élni: Carol körül viharok vannak, vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldog­talan. Carol csak végleteket ismer. — Most is úgy érzem, hogy ezüstből van a fejem és vala­ki kalapáccsal csengő hango­kat ver az ezüstön — folytat­ta Carol és egy pillanatra a hangja is ezüstszinü volt. Óvatosan ránéztem az ezüst­fej ü Carolra és megkérdez­tem: — Kicsoda az illető? — Nagyszerű ember. Gá­láns és gyengéd és különben vizvezetékszerelő. Az ezüst­fej ü Carol ezután elment és Christian Dior újdonság New; Yorkban. Fehér, végig szegőzött, | batiszt ruha, fekete bársony di-j szitéssel. Kürthy Miklós: KRÓNIKA én néhány pillanatig mereng­ve gondoltam a gyengéd viz­­vezetékszerelőre, aki most nyilvánvalóan kalapáccsal ver csengő hangokat az ezüstön... Jk ❖ ❖ — Rómába akartam vinni és Firenzébe és Milanóba — mondotta Stanley és fáradt szemében emlékek rezdültek. — Úgy éreztem, hogy ott a helye ... ott a helye az ola­szok között ... azt akartam, hogy a Via Appián kopogja­nak lépései . . . szőke volt és haja vállára hullott . . . Úr­isten! Milyen szőke volt! Egy ilyen sugárzóan szőke nőnek az olaszok között van a he­lye . . . egy ilyen szőke hajra csak a Via Appián szabad a napsugaraknak hullniuk . . . ezt a nőt én úgy szerettem, hogy majdnem belepusztul­tam ebbe az érzésbe . . . lán­golva szerettem . . . éjjel-nap­pal szerettem . . . visszhang­zott a hangja az idegeimben és reszkettem, ha a bőrére gondoltam . . . — Mi lett vele? — kérdez­tem és néhány pillanatra ma­gam elé képzeltem a szőke­­hajú nőt a Via Appián. — Otthagytam — felelte Stanley — otthagytam, mie­lőtt megcsalt volna. Mert tu­dom, hogy megcsalt volna . . . és ha nem csal meg, annál rosszabb . . . mindig vártam volna, hogy megcsaljon . . . mindig rettegtem volna, hogy megcsal és otthagy . . . abba belepusztultam volna . . . ezért hát, én hagytam ott . . . ezt túléltem . . . túléltem . . . éppen csak álmodom vele . . . majdnem minden éjjel . . . a Via Appián látom, amint rin­gó lépésekkel jár és szőke ha­ján táncol a napsugár. Hí Hí * Nemrégiben költözött a szomszéd bérház másodikeme­leti lakásába. Olasz. Bizonyta­lan korú, talán 60 éves, talán 70 . . . nem tudom . . . állan­dóan fekete ruhát visel és alakja még a múlt emlékét őrzi . . . valamikor szép nő le­hetett. Esténkint az erkélyen áll és mereven bámul az utcára. Soha senkit sem láttam még ilyen rezzenetlen merevséggel állni. Szinte megkövültén áll az erkélyen. Bizonyára igy állhatott az erkélyen fiatalkorában is . . . várva a szerenádokat. Bizto­san gyakran adtak neki szere­nádot . . . szép nő lehetett. Amikor a kiskutyáimat sé­táltatom esténkint, rámszege­zi tekintetét és érzem a há­tamban, hogy követ a szemé­vel. Valamiképpen úgy érez­zük, hogy ismerjük egymást. Bólintani szokott, ha meglát, én pedig méghaj lók üdvözlé­sül. Azt hiszem, veszek egy gi­tárt és egy este majd szere­[HIRES bűnügyek A GYILKOS. AKI ÁLDOZATA KÉT ÁRVÁJÁRA HAGYTA VAGYONA FELÉT A napokban különös vég­rendeletet hajtott végre a new yorki hagyatéki bíróság: Két testvér, Joan és Robert Benvenuti, összesen 6000 dol­lárt kapott az 1968-ban el­hunyt Clarance Burrell, nyu­galmazott rendőr hagyatéká­ból. A 6000 dollár, amely a né­hai Burrell egész hátraha­gyott vagyonának a fele, az­zal a feltétellel és azzal a ki­kötéssel került a Benvenuti testvérek birtokába, hogy az összeget főiskolai iskolázta­tásukra kell fogditani. Clarence Burrall annakide­jén, évekkel ezelőtt, jól ismer­te a Benvenuti testvéreket: velük egy házban lakott, ap­juknak Altéi Benvenutinak a bérházban volt a csemegeke­reskedése. Clarance B űrrel gyakran játszott Joannal és Roberttel, a gyerekek szinte második ap­juknak tekintették. Ezenkívül, Burrellnek még egy különleges kapcsolata is volt a Benvenuti testvérek­kel: egy szóváltás hevében, 1962 március elsején, Burrell meggyilkota Alteo Benvenu­­tit. A történet, amint az a ren­dőrségi vallomásokból és a bí­rósági j egyzőkönyvekből ki­bontakozik, röviden összefog­lalva, a következő: Clarance Burrell, aki Bed­­fordban (N. Y.) volt rendőr, 1959-ben, 32 esztendei rendő­ri szolgálat után, nyugalomba vonult. Burrell akkor még ré­gebben Katonahban, (N. Y.) egy bérházban, lakott. A nyugalmazott rendőr ösz­­szesen 18 éve lakott már ugyanabban a lakásban, ami­kor Alteo Benvenuti, cseme­gekereskedő, megvette a há­zat, önmaga is családjával együtt, odaköltözött és ott nyitotta ki uj csemegekeres­kedését is nádot adok az ócska bérház rozzant erkélye alatt. Vénülő szivemből nyikorgón száll majd a hang az öregedő olasz nő felé és ezekben a hangok­ban emlékezni fogunk a fia­talságunkra. Nyikorgó han­gon, könnyes szemmel ének­lem majd, gitárkisérettel, az öregedő nő felé, az erkélyre, rég elszállt fiatalságunk sze­renádját: — O, sole mio . . . Egyideig minden rendben volt, Burrell valósággal imád­ta Benvenuti gyerekeket és naponkint játszott velük. Benvenuti azonban egyszer közölte Burrellel: el kell köl­töznie, mert arra a lakásra, amelyben a nyugalmazott rendőr lakik, szüksége van. Burrell egyszerűen nem tudta elviselni a gondolatot, hogy 18 év után ki kell köl­töznie a lakásból. Benvenuti 1962 március elsejében álla­pította meg a kiköltözés idő­pontját. Burrell ezen a napon ellá­togatott Alteo Benvenuti cse­mege-kereskedésébe és arra kérte: változtassa meg elha­tározását és ne kényszerítse kiköltözésre. Benvenuti azonban ragasz­kodott ahhoz, hogy Burrellnek ki kell költöznie a lakásból, még pedig azon a napon, úgy, ahogyan azt előre közölte ve­le. A két férfi között szóvál­tásra került a sor: Burrell elő­rántotta szolgálati revolverét, amelyet nyugalomba vonulása után is megtartott és rálőtt Benvenutira, A golyó szivén találta Alteo Benvenutit, aki azonnal meghalt. A továbbiakat hadd mond­ja el Clarence Burrell ügy­védje, E. M. Ostrow (Bed­ford Village, N. Y.): — Burrel nyomban azután, hogy agyonlőtte Benvenutit, megbánta tettét. Tudta, hogy a két kis játszótársát, Joant és Róbertét, apjuktól fosztot­ta meg. — Burrell a bírósági tár­gyaláson nem is védekezett, nem is akart védekezni. Az es­küdtszék erős felindulásban elkövetett emberölés bűntet­tében találta bűnösnek és a bíróság 10 esztendei börtön­­büntetésre ítélte. — Amikor Burrell börtön­ben volt, több ízben megláto­gattam. Szinte tragikus volt látni ennek az embernek a lel­kiismereti urdalását. Burrell t életének hátralévő éveiben ál­landó lelkiismeretfurdalás götörte, tettét soha sem tud­ta elfelejteni és gyakran hangsúlyozta: — Sohasem tehetem jóvá ezt a gyilkosságot, a büntetés nem elegendő, a legjobb lett volna, ha halálraitélnek és kivégeznek. — Clarence Burrell 1968- ban halt meg a Dannemore börtönben (N. Y.) Meggyő­ződésem, hogy korai halálát elsősorban a lelkiismeretfur­dalás okozta. Nem sokkal ha­lála előtt végrendeletet készí­tett és abban ugv rendelke­zett, hogy vagyonának a felét a két Benvenuti testvérre hagyja. Ez az összeg nem sok, mindössze 6000 dollár, tény azonban, hogy ez volt Clarence Burrell egész hátrahagyott va gyonának a fele. — A hagyatéki bíróság a közelmúltban hozta meg dön­tését az ügyben és a 6000 dol­láros örökséget átadta a 17 éves Joan Benvenutinak és a 23 esztendős Robert Benve­­nuitinak, akik most édesany­jukkal és mostohaapjukkal Putnam Valleyben (N. Y.) él­nek. — Azt hiszem, hogy Cla­rence Burrell helyesen csele­kedett, amikor vagyona felét áldozata árváira hagyta. Ta­lán ezzel, valamit enyhített lelkiismeretfurdalásán. Benvenuti özvegye, a két árva édesanyja, aki később férjhezment és jelenlegi neve Mrs. Thomas Ellis,, merőben másképpen vélekedik a külö­nös örökségről. Mrs. Ellis, ez­zel kapcsolatban, a következő­ket mondotta az újságírók­nak: — Egyáltalában nem va­gyok meghatva az örökségtől. Burrell lelkiismeret-furdalást érzett és erre minden oka meg­volt. — A tragikus eset után ar­ra törekedtem, hogy — gyer­mekeimmel együtt — valami­képpen elfeledjük a történte­ket. Egyikünknek sem volt könnyű dolga. — Az évek múltak azonban és az emlék valamiképpen el­­valhányult és valamennyire megnyugodtunk. Most azon­ban, a hagyatéki bíróság leg­utóbbi döntésével, ismét min­den felkavarodott mindnyá­junkban, az emlékek életre keltek és mindez elsősorban a gyerekeknek nem tesz jót. — Szívesebben vettem vol­na, ha Burrell nem gondol ránk végrendeletében: a 6000 dolláros örökség nem érte meg azt a mély fájdalmat, ame­lyet a tragikus gyilkosság em­lékének felelevenítése oko­zott.

Next

/
Thumbnails
Contents