Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-06 / 18. szám
Thursday, May 6, 1971 MAGYAR HIRADO 7. oldal JÓVÁTEHETŐ HIBÁK Irta: PAPP VARGA ÉVA Egyedül álló idősebb emberek nösülési vágyáról elmélkedett egy riporter az egyik los angelesi újságban. Jóvátehetetlen hibának minősiti, ha egy idős férfi “tüzes ifjú aszszonykával, vagy egy huszonéves lánnyal házasodik össze.” Bár a téma, sőt probléma közérdekű, mégsem ártanám bele magam, de épp a közelmúltban adódott egy eset baráti körben, amelyet intő-példaként közölhetek: Egyik barátunk kb. 55 éves, óhazai születésű, elvált. Gyakran említette nösülési szándékát, mindig hozzátéve, “egy idősebb lányt szeretnék elvenni 25—30 éves korig. Ilyenkor férjemmel csodálkozva néztünk össze, mintha csak mondanánk egymásnak: úgy látszik ez nem veszi tudomásul saját éveit és én hozzá gondoltam, biztosan akkor sem látja a tükörben az arcát, amikor borotválkozik . . . Mivel kellemes modorú, müveit férfi gyakran ajánlottak neki hozzáillő nőket, de ő valósággal sértésnek vette, ha a feleség-jelölt már betöltötte a negyven évét. “Az ilyen korú nő tulidős hozzám,” mondta határozottan, igy mi nem is próbálkoztunk és ő maga mondta, hogy ismerősei is feladták a harcot .. . csak ő nem. Múltak a hónapok, ő szemlélődött, válogatott, de nem talált megfelelőt. Közben párszor európai útra is ment és legutóbb Svájcban megismerkedett egy fiatal lánnyal, akinek — saját bevallása szerint — az apja is fiatalabb, mint ő, a vőlegényjelölt. . . Állítólag nagy és kölcsönös szerelem lett az ismeretségből. Akkor barátunk azzal jött vissza az Egyesült Államokba, hogy amint itten, főleg üzleti ügyeit elintézte, visszamegy Európába és feleségül veszi a leányt. Mi, akik elég régi és közeli baráti kapcsolat révén mégis jogosultnak éreztük magunkat vélemény-nyilvánításra, mondtuk neki, hogy tulfiatal az a nő, no meg az is árnyoldala lehet majd a boldog életnek, hogy a lány sem angolul, sem magyarul nem tud. Megjegyzésünkre barátunk elbizakodottan legyintett és azt felelte, hogy mostanáig is franciául beszélgettek és bár ő csak hibásan beszéli a nyelvet, mégis megértették egymást * ❖ ❖ Pár hónappal ezelőtt a boldog vőlegény-jelölt visszautazott Európába és nem sokkal később áradozó levelet irt házasságáról, sőt esküvői fényképet is mellékelt hozzá. Amint ránéztem az egymásra mosolygó “fiatal párra”, hirtelen eszembejutott egy festmény, amelyet Frigyes császár Potsdami kastélyában megcsodáltam. A kép rószaszinruhás fiatal lányt ábrázolt, hozzásimulva állt egy feketeruhás férfi és a festmény aláírása ez volt: “A szerelem eltakarja az évek számát . . .” Igen, — gondoltam már akkor is magamban. Ez gyönyörű a képen és megható egy-egv regényben, de vájjon igy van-e az életben is . . .? Az uj férjjel nem leveleztünk, most sem vártunk tőle híradást. Különben is tüdtuk, hogy miközben élvezi a mézesheteket, intézkednie kell, hogy az uj asszonyt behozhassa magával Amerikába. így rendkívül meglepett a levele, amelyben az alábbiakat Írja: “Elnézésteket kérem, hogy csak most adok hirt a házasságomról, de az utóbbi hetek eseményei még az én vasidegeimet is megviselték. Tudom, meglep a hir Titeket, hogy amilyen gyorsan történt kalandos házasságom, olyan gyorsan véget is ért. A válópert már megindítottam és ügyvédem biztat, hogy “szabadulásom” nemsokára bekövetkezik, igy helyrehozhatom azt a hibát, amelyet romantikus képzelődésem miatt követtem el. Eddig nem láttam tisztán, de most újabb tapasztalatokkal gazdagodtam, egyúttal gyarapítva a bennem levő keserűséget is. Nektek is, ottani barátaimnak is igazuk volt! Most már nagy árat fizettem, de meggyőződtem arról, hogy minket, amerikaiakat az európaiaktól nemcsak az Óceán választ el, hanem szokásaink és életfelfogásunk miatt is külön világban élünk. Egész novellára való élményt sikerült itt felszednem, amig rájöttem, hogy ezek a szép és közvetlen fiatal európai lányok csak odáig kedvesek és odaadok, amig egy kihasználható “suckert” látnak valakiben. Az én házasságomban először úgy tűntek ki az ellentétek, hogy feleségem régi baráti körébe nem tudtam beilleszkedni. Abban a mindig mulatnivágyó vidám társaságban ébredtem először arra, hogy ízlésben és életfelfogásban feleségem egy más korosztályhoz tartozik. Zavaró volt az is, hogy a francia beszélgetésben nem tudtam részt venni, mert más érzés az, ha az embernek az élettársa javítja ki a hibáit, vagy ha észreveszi, hogy idegenek mosolyognak szánakozva rajta. Ez persze még nem lett volna ok a válásra. Az volt a szándékom, ami természetes, hogy amint megkapom az engedélyt, visszatérek az Egyesült Államokba feleségemmel. Ott a nemzetiségi és nyelvi különbség már nem zavart volna annyira, közben azonban rájöttem arra, hogy a feleségem csakis azért kötött velem házasságot, mert általam kijuthat Európából. Az ö részéről ez soha nem volt szerelem, ott élő férfihez kötötték régebbi baráti szálak, amint ezt detektív beavatkozása által megtudtam sajnos, későn ... A többi részleteket majd személyesen mesélem el, most csak arra kérlek, keressetek számomra egy jó kis lakást, mert a régibe már nem is akarok visszatérni, zavarna álmodozásaim színhelye . . . olyan lakást akarok, ami egy magányos férfinek megfelelő, mert ezek után talán soha nem merném magam a nősülésre elhatározni. Szerencsém, hogy aránylag könnyen szabadultam és azzal vigasztalom magam, amit a nagy bölcs, CICERO mondott: “Mindenki tévedhet, de a tévedésben csak az oktalan ember szokott bennemaradni, az okos megtalálja a kiutat . . .” ❖ * Barátunkat most várjuk vissza és őszinte sajnálkozással várjuk azt is, hogy felborult házasságának részleteit elmesélje. Későn jött rá arra, hogy őt egy fiatal lány csak eszközül akarta felhasználni céljai eléréséhez. Nem is értjük, hogy lehet az, hogy egy nagymüveltségü ember nem tudta azt az egyszerű igazságot, amit a magyar nóta hirdet: “Meg nem állíthatjuk az idő múlását . . .” Igaz, én is írogatok arról, hogy az ember anynyi idős, amennyinek érzi magát, de ez nem vonatkozik a házasságkötésre. Ott számitanak az évek, mert fontos az együttélésben, hogy a két fél Ízlése, szórakozási vágya és korához illő társasága legyen. A nagy korkülönbséggel kötött házasságok nem a szerelem hiánya miatt borulnak fel, hanem, inkáb azért, mert minden kornak megvannak a maga örömei és vágyai. Más a vágya és szórakozása az idősebbnek, mint a fiatalnak. Ezt kell szem előtt tartani annak, aki házaséletre készül. Nagyon helyes az, ha az egyedül élő ember, akár férfi, akár nő, nem akarja leélni egyedül az életét, de fontos, hogy magához illőt válasszon. A nemzetiségi és nyelvi különbséget bizonyos idő múltán még csak áthidalhatja két ember, de azt a differenciát, amely az idős és fiatal ember között van, a legjobb szándékkal sem lehet könnyen egyensúlyba hozni. VARGA ÉVA ÉDESANYÁM Van egy szó, van egy név ezen a világon, Melegebb, szinsebb, mint száz édes álom. Csupa virágból van, merő napsugárból, Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól. Tisztán cseng, mint puszták esteli harangja, Örömében is sir, aki e szót hallja. Ártatlan kis gyermek csöpp, gügyögő szája, Mikor gőgécséli, mintha volna szárnya. S mikor a szived már utolsót dobban, Ez az elhaló szó az ajkadon ott van. Mehetsz messze földre, véres harcterekre, Ez a szó megtanít igaz szeretetre. Bánatban, örömben, ver az Isten, vagy áld, Hogyha elrebeged, már az is imádság. És ha elébed jön könnyes szemű zárja, E szóra fölpattan szived titkos zárja. Aranyos, legdrágább ez a szó, ez a név, Királynak, koldusnak menedék, biztos rév. Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok Ha keblére borusz és él, kinek mondod. S ha szomorú fejfán olvasod e nevet, Virágos sirdombra a könnyed megeredt Van egy szó, van egy név: valóság, nem álom. Nekem a legdrágább ezen a világon. Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám. Amikor kimondom: anyám, édesanyám! Nagy Ferenc NÖf SAROK: INTERJÚ — Asszonyom, az ön férjével, a hires emberrel, már sokan beszélgettek, az ön hires férje sok vitában hallatta már szavát, az ön férje sok mindent eldöntött. Az ön férje megérdemelten hires ember, asszonyom, de engem most nem a férje érdekel, hanem ön. Szeretném megkérdezni: milyen érzés hires ember feleségének lenni? — Őszinte lehetek? Amikor ezelőtt harmincöt esztendővel, fiatalon összeházasodtunk, egy-kettőre kiderült, hogy a férjemnek nehéz természete van. Ivott, lóversenyezett, kártyázott, őst még szoknya után is jái’t. De én jó és türelmes asszony voltam, engem nem gyertyavilágnál vettek, mint a rossz vásznat. Kitartottam mellette, mert tudtam : jön ő még az én utcámba és akkor boldogok leszünk. — Mint mondtam :nyakalta a bort, a sört és a pálinkát. De egy szép napon kínlódni kezdett a gyomra miatt. Abbahagyta az ivást, nem tehetett mást. — Ön azt mondta lóversenyezett is. — Igaz is volt. De ha maga házasember, tapasztalatból tudhatja, hogy a féi'jek az első évtized után okvetlenül leülnek az asszonyuk szoknyája mellé és legtöbbjét hat lóval sem lehet elvonszolni hazulról. Nos, az én férjemmel is ez tör7 tént. — És a kártya? — Amikor abbahagyta a lóversenyt, rákapott a kártyára. Akkor már hires ember volt és a nagyság átkaként gyakran érezte magát fáradtnak. Ezért egy szép napon a földhöz csapta a kártyát. Másfél évtizedig heti százassal játszott és még bagóravalót sem nyert. Egy szép napon ezt is abbahagyta: “Fiacskám, ablakon kidobott pénz.” — És a cigaretta? — Ahogy szépen, lassan egymás mellett öregedtünk, mindig fejtörést okozott a cigaretta. Addig ette a cigarettát, amig az orvos rá nem ijesztett: “Uram, tudja, hogy a nikotin bűne a magas vérnyomás, az érfalszükület, az infarktus . . .” Az uram végre megértette, hogy csak ő húzhatja a rövidebbet és abbahagyta a dohányzást is. — Végül még egy kérdés: mit tanácsol a mai hajadonoknak ? — Ha netán hires ember kérné őket feleségül nagyon-nagyon gondolják meg . . . Aztán természetesen mondjanak igent. Szüts István