Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-06 / 18. szám
' 3, oldal MAGYAR HTK.Míó Thursday, May ß, 1971 EMBER ÉS MŰVÉSZ Irta: KUTASl KOVÁCS LAJOS Hogyan viszonylik egymáshoz az Ember és a Művész, az alkotó és az alkotás? Izgalmas és öszszetett kérdés. Mennyire tartozik hozzá a művész korához és mennyire nő túl azon? Ez teljesen azon múlik, hogy mennyire tudott kifejezni egy időtlen emberi attitűdöt, gondolatot, igazságot? A Willendorfi Vénusz a maga nyers, reális brutalitásában örök és időtlen megfogalmazása az asszonyiságnak, melyet finomabban, magasabb fokon öntött formába az a görög szobrász, aki a Kürenei Vénuszt véste ki, vagy Giorgione, amikor megfestette az Alvó Vénuszt, Goya a Meztelen Mayát, Ingrés a Forrást, Szinneyi-Meres Pál a — Pacsirtát és az alkotások egész sorát idézhetném. Amikor a British Múzeumban szemtől-szemben álltam az ókori kultúrák nagy alkotásaival,a sumér-akkád-asszir, egyiptomi, indiai és távolkeleti mestermüvekkel, szobrokkal és dombormüvekkel, de a Gilgámesz-eposz eredeti agyagtáblatöredékével is, valami megrázót éreztem, áhítatot és döbbenetét, amit csak a művészet, az emberi alkotás tud kiváltani bennem és eszembe jutott az a latin igazság, amit kis gimnazista koromban tanultam meg: Vita brevis, ars longa, amit úgy fordítottunk le, hogy “az élet rövid, a művészet örök.” Persze, az emberi értelemben vett “örök” fogalom nem jelent időtlenséget, de feltétlen korokfelettiséget. A művészet a legmagasabb fokon mindig időtlen, tehát korok felett átnyúló megfogalmazása, formábaöntése egy emberi igazságnak, gondolatnak, magatartásnak. Korokon átnyúló, nem koptatja meg az idő, a nemzedékek váltása, a másszintü civilizáció kialakulása. Elkopott-e vájjon Aristophanes, Homeros vagy Sapho — vagy akárcsak az ősi mitológiák, az emberi szellem és gondolat első nagy irodalmi megfogalmazásai? A Gilgamesz-eposz, a Maih&barátá vagy a Biblia (mint irodalmi alkotás), a népek ősi mítoszai, a Kalevala és a népmesék? A klasszikus görög-római művészetet a korai kereszténység elnyelte és jött a reneszánsz és felmutatta, kitedjesitette. Mexicoban Cortés spanyoljai elpusztították az indián kultúra legszebb hajtását — az azték-máya kuturát — és négy évszázados csend után indián művészek, Diego Ribeira, Siqueiros, Orosco és a többiek életre varázsolták! A kereszténység felvételekor István király tüzzel-vassal irtotta ki belőlünk magyarokból a pogányságot és a paraszt ajkán mégis megmaradt uráli siratóénekből, az ősi ázsiai pentatóniából csinálta meg Bartók Béla a 20. század legnagyobb és legélőbb forradalmát. Villon mester a 15. században élt, ugyancsak távol tőlünk (időben) és mégis, az Akasztófavirágok balladáját vagy a Testamentumot olvasva, érzem hogy Villon félelmetesen mai, élő, emberi, mert időtlenül fejezi ki az ember vágyát, szerelmét, bünét-erényét (mennyire egy a kettő a művészetben!). S ha Eaudelairet vagy Rimbeaudt olvasok, hol a távolság időben? Ha Mozartot hallgatok, Gregorián éneket, a Carmina Buránát, ó-görög kar kántálását: hol az idő, ami elválasztana tőlük? A művész mint ember — a maga tragikumában — szánalomraméltó. Az Ember, mint jelenség mindig is szánalomraméltó, attól a pillanattól kezdve, hogy vérben-mocsokban a világra születik, egészen addig, amig bomló hulláját el nem takarítják! Szánalomraméltó akkor is, ha istenekkel rakjuk körül, mint a görögök tették, ha az Isten tenyerére tesszük, mint a keresztények, és akkor is, ha a semmibe lökjük, mint Sartre és az egzisztencialisták. Az egész történelmen, az ember létén végigvonul a szánalomraméltóság. Egyetlen erő van, ami ezt a szánalmas embert sorsa fölé emeli: az alkotás és a mű. Talán épp e kettősségből adódik, hogy a művészet valami jó értelemben vett (de sokszor, mint Hölderlinnél, Van Goghnál vagy József Attilánál klinikai értelemben is!) tudathasadás: skizofrénia. Ugyanannyira, hogy Szerb Antal azt írja találóan irodalomtörténetében, hogy a skizofrén művész tisztességtelen versenyben van a normális művésszel szemben. (Persze még a normális mérték is más a művészeknél!) Ugyanis, fejtegeti Szerb, mig a normális művész csak egyegy elragadtatott, kivételes pillanatában képes rendkívüli asszociációk kivetitésére, megfogalmazására, a skizofrén művész állandóan egy ilyen álomvilágban él. Talán azért kellett némely művésznek az alkohol, a szenvedély, a szerelem, az abnormitás, hogy elérkezzék egy-egy ilyen csodálatos pillanathoz! A művészt nem a dicsőség teszi boldoggá, még csak nem is a mű, amit létrehozott, hanem az — alkotás ténye. Valamikor, nyolc évvel ezelőtt művész-regényemmel kapcsolatban azt irta rólam egyik kritika: “Kutasi szentje a művész . . . Körülöttük forog az élet, ők a teremtés értelme, értük vannak az emberek . . . Félreismerhetetlenül kibontakoznak egy életfilozófia körvonalai, mely még ma is a müvet tartja fontosnak . . .” Ehhez az én életfilozófiámhoz ma azt tenném hozzá, hogy a művész mellé került a tudós. Az igazi tudósnál éppúgy, mint a művésznél, a legfontosabb, döntő indítás: a “látomás — ahogy azt Selye János is Írja egyik könyvében (Az álomtól a felfedezésig). E nélkül nem lenne se művészet, se tudomány, se kultúra, se civilizáció. S hogy a tudomány és a művészet mennyire összefügg, azt a lélektan igazolja. Mindazt, amit Freud zseniális intuíciója nyomán Jungon át a pszichológia felépített, benne volt már a — világirodalomban. Az írók, a névtelen és kollektiv mítosz: költők épp úgy, mint azok, akiknek neve fennmaradt ösztönösen rátapintottak arra, amit a tudomány módszeresen igazolt, az ödipusz-kopmlexumtól kezdve. Vita brevis — ars longa. Az Ember arcát a művészet mutatja fel. A művész és az ember viszonya sokszor ellentmondásos. Villon mester elvágta néhány ember torkát és bordélyokban élte le életét (már ameddig követni tudjuk); Boudelaire perverz őrült volt, épp úgy mint Verlaine, akiről közismert, hogy egyszerre irta áhitatos és legérzékibb, mennyei és pokoli verseit; Ady iszákos volt, Krúdy bohém szoknyavadász — de remekműveket alkottak. Vagy lehet-e megindultság nélkül olvasni a “Chanson”-t a párisi szép asszonyokról, a Romlás Virágait, az Ős-Kajánt? Brazíliában nekem Krúdy hozta el — Magyarországot: ha két sort olvastam tőle, már otthon voltam. A művész saját korának fia, de ezen felül és túl, az időtlen emberinek, az egyetlen lényegesnek a kifejezője. Liszt Ferenc zűrös szerelmeivel, elkeserítő emberi letöréseivel, pózaival (mert nem kétséges, hogy amikor vénségére reverendát húzott magára, ez — póz volt nála!), szánalomraméltóan emberi volt, mint minden Ember, aki a teljes életet éli. De művészetében------időtlenné vált. Minden nagy művész, tudós, minden alkotó hozzájárul ahhoz, hogy az ember — emberszabásúv á váljon! Ez körülbelül a legfontosabb törekvésünk, mióta az Australopithecus Africanus először patintotta a követ, neandervölgyi ősünk először döbbent rá a halál rettenetére és az altamirai barlangban edőször született meg a barlang falára pingálva a látomás nyomán a legnagyobb varázslat: a Művészet. A SZÓRAKOZOTT PROFESSZOR Orvos: Javult valamit a férje szórakozottsága, asszonyom? Feleség: Ellenkezőleg, doktor ur. Úgy találom, hogy napról napra rosszabb lesz. Ma reggel a tojásoskanállal nagyot ütött a fejemre és megcsókolta a lágytojást. * it * ■ , rj Feleség: Emlékszel, drágám, ma 25 éve, hogy eljegyeztük egymást? Professzor: 25 éve! Hogy rohan az idő! Mindenesetre már előbb is emlékezhettél volna rá. Igazán ideje, hogy összeházasodjunk. «! * H Szemes orvos: Úgy, szóval mind a három szemüvegét használja professzur ur? Professzor: Természetesen. Egyet autóvezetéshez, egyet olvasásához, és egy harmadikat, hogy a másik kettőt megtaláljam. <: it * Professzor: Elfelejtettem ma reggel magammal vinni az esernyőmet. Feleség: És mikor vetted észre? Professzor: Amikor az eső elált, és én be akartam csukni az esernyőt. * * * Professzor: Asszonyom, hogyan kerül ön az én ágyamba ? Asszony: Nos, én szeretem ezt az ágyat és szeretem az ön közelségét. Szeretem ezt a házat és szeretem ezt a szobát. És mellesleg — én az ön felesége vagyok. * * * Egy professzor intenziven kereste a választ a professzorok feledékenységére. Meg is találta. De elfelejtette. • * * * Főpincér: Nem felejtett el valamit, uram? Professzor: Miért? A borravalóját megkapta, nemde ? Főpincér: De igen, uram. De ön elfelejtett — enni! SIMON LAJOS: TŐLED TANULTAM, TŐLED Mióta nem vagyok már a kisfiad, szoknyádba szél kapaszkodik anyám, nem én, ó, erős asszony-oszlop, ha bántanak sem bújhatok mögéd. mióta templom-alakú kendőd fölé magasodtam egy fővel. töprengek nappal-éjjel: miért fesziti hála a szivem? Mert megszültél? Szülhetett volna más is: gőgös nagysága is, csavargó ringyó-asszony is. De te szültél. s tőled tanultam, tőled, hogy a hazugság csúf, fekete tűz. megégeti a nyelvünket, a szánkat. JCuíasi Kován Lajos
