Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-03-25 / 12. szám
8. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, March 25, 1971 BRAZIL LEVÉL AMERICANA Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Alighogy a portugálok megvetették lábukat a délamerikai kontinensen, megkezdődött a különböző etnikai csoportok keveredése. Bár a hódítás véres összecsapásai során egész indiántörzsek semmisültek meg, mégis a briziliai indián etnikum döntően nagy többsége nem pusztult el, hanem keveredés folytán beolvadt és feloldódott a kialakuló brazil nemzetben. Az indián napjainkig csak ott maradt meg önálló etnikai csoportként, trópusi őserdők mélyén, végtelen szavannákon, ahová a fehér telepesek és a civilizáció nem jutott el és nem olvasztotta-bomlasztotta fel a törzsek ősi szervezetét, az indiánok primitiv, de sajátos kuturáját. Ahol az indián nemcsak őrzi, de magátólérthetődően használja nyelvét és benne él hiedelmeiben, szokásaiban, életformájában. Az észak-brazil parti sávban élő indiánok bár úgyszólván alig, vagy csak nagyon kis mértékben keveredtek fehérekkel és mégsem úgy tartják számon őket, mint indiánokat. Természetes, hisz nyelvüket rég felcserélték a portugállal és nemcsak életformájukat ezzel együtt törzsi közösségüket és népi tudatukat is feladták egy másféle életformáért és közösségért. Sajátosan alakult az Afrikából rabszolgaként behurcolt négerek sorsa is. A 16. század első hai*madának végén jelentek meg az első rabszolgaszállitó hajók a brazil partokon és ettől kezdve, egészen a 19. század derekáig hozták a négereket Afrika különböző részeiből. A portugálok a négerekkel épugy, mint az indiánokkal, az első időtől kezdve keveredtek. A néger faji jelleg természetesen sokkal erősebben és láthatóbban nyomja rá bélyegét a brazil etnikumra, mint az indián. Az indián vonások finoman, alig észrevehetően ütnek lát nemzedékeken. Bár a tiszta négerek száma is igen jelentős, Brazília összlakosságának mintegy nyolc-tiz százalékát teszi, mégis sokkal nagyobb súllyal esik a latba a néger-fehér kereszteződésből kialakult mulatt lakosság, mely a négerekkel együtt a nyolcvanmilliós Brazília népességének csaknem a felét alkotja. A négerek nemcsak Afrika különböző részeiből, de különböző törzsekből kiszakítva kerültek Brazíliába. Törzsi tudatukat, nyelvüket viszonylag (hamar elveszítették, de népi kultúrájukhoz, vallási hiedelmeikhez olyan tiszteletreméltó hűséggel ragaszkodtak, hogy azt egészen napjainkig nemcsak átmentették, de formáló erőként szervesen be is építették a brazil kultúrába. Egyáltalán nem túlzás, amikor sajátos afro-brazil kultúráról beszélünk. A brazil zenét, a folklórt, a művészetet és az irodalmat aligha lehetne elválasztani az afrikai elemektől és a brazil kultúra kialakulásának egyik legérdekesebb és legizgalmasabb fejezete a különböző — indián, fehér, néger — etnikumoknak, kultúráknak egymásra való (hatása és szerves összefonódása. Az európai bevándorlók is igyekeztek megőrizni népi közösségüket, kultúrájukat és szokásaikat. Ez természetesen csak akkor sikerült, amikor egy területen nagyobb számban, zárt tömbben telepedtek le és a maguk közösségi életét ki tudták ala- Sdtani. A múlt század második felében a Santa Catarina államban letelepedett német bevándorlók sajátos etnikai szigetként maradtak fenn, megőrizvén anyanyelvűket és kultúrájukat egészen a második világháborúig. S bár ezzel a német bevándorló tömeggel még ma is, mint önálló etnikai csoportttál számolhatunk, mégis az utolsó évtizedekben a brazil tenger egyre jobban szétmossa és magába oldja ezt a németséget. A két világháború között Braziliába került mintegy 60 ezernyi magyarnak is sikerült kétkét és fél évtizeden át megőriznie népi közösségét, kultúráját és hagyományát. Sao Paulo és Paraná állam területén alapított kisebb-nagyobb, virágzó vagy gyorsan elvirágzott telepek, valóságos kis magyar falvak jelzik, ma már csak történelmi emlékként ennek a magyar törekvésnek az útját. Etnikai szigetet alkotnak Brazíliában a japán, az orosz, a lengyel és a balti bevándorlók is. Ám ezek a zárt népi-nemzeti közösségek egy-két nemzedék után megbomlanak, számuktól és helyzetüktől függően, lassabban vagy gyorsabban feladják különállásukat és a lassú felszívódás, az asszimiláció sorsszerűén bekövetkezik. A sokféle bevándorló csoport között sajátosan alakult a számban ugyan nem nagy északamerikai emigráns csoportok sorsa. A múlt század utolsó harmadában több telepet alapítottak, de csak ■egy, a takaros városkává nőtt Americana maradt fenn napjainkig. Sao Paulotól mintegy kétszáz kilométerre, Campinas városán túl, Ph-acicaba felé létesült ez a kis város. Szép a vidék. Ahogy túl jut az ember az aranyásók hegyén, a Jaraguá-n, a haragos őserdővel borított völgyön túl megszelídül a táj. Halmos-dcmbos, ligetes szelíd vidék, a Dunántúlra emlékeztet. Mezőgazdaságilag egyik legkulturáltabb része Brazíliának. Az egykori őserdők mind kisebb szigetekké zsugorodnak a gondosan müveit földek, virágzó gyümölcsösök, nagykiterjedésű ültetvények és telepitett eukaliptusz erdők között. Americana környékén meg úgy érzi az ember, mintha valami varázslat folytán .Margaret Mitchel romantikus világába, az “Elfujta a szél” hangulatába csöppenne be. Öreg fazendák, régi udvarházak őrzik a múltat, amelyek azonban nem a megszokott brazil kolóniális stílusban épültek. Másfélék. Mintha csak az Egyesült Államok déli részén lennének. A legrégibb épület csaknem százéves: 1875-ben épült. Hogy megtaláljuk a múlthoz a kulcsot, első utunk a temetőbe visz. A sírkövek az elmúlt időt cövekelik körül. Protestáns temető, a sírköveken angol nevek, gyakoriak a szabadkőműves jelvények. Amerikai bevándorlók földi maradványai nyugszanak a sírokban. Az amerikai polgárháború, a forró dél, a Konföderáció emigránsai, akik az Észak-Déi háborúja után vándoroltak ide. Több hullámban érkeztek Braziliába. A feljegyzések szerint egy konföderációs tábornok, William Morris volt a felderítő. 1866-ban jött Braziliába, utána érkezett a családja és még 82 család. Ők alapították Americanát, melynek akkor Santa Barbara volt a neve. Megkezdték az uj életet, folytatták a régit. Szorgalmasak voltak, életrevalók, ügyesek. Gyapot-ültetvényeket létesítettek. Félszázad múlva a második nemzedékből már többen visszatértek az Egyesült Államokba. Akik maradtak, azok is állandó kapcsolatban álltak rokonaikkal. A brazil társadalomtól eléggé elszigetelte magát az első két nemzedék. Elválasztotta őket a braziloktól mindenekelőtt a — vallásuk. A katolikus tengerben metodisták, baptisták, anglikánok maradtak; az Egyesült Államokból hozattak papokat, prédikátorokat. Americanán ma negyedszázadnál alig több amerikai eredetű család él, negyedik és ötödik nemzedék már, mely még őrzi a bevándorlók hagyományait. A portugál mellett természetesen tökéletesen beszélnek angolul és nemcsak sajátos déli kiejtésüket őrizték meg, de szokásaikat, ételeiket is. A temetőben a kis “felekezetnélküli” kápolna pulpitusán ott a Konföderáció régi, csillagos lobogója. Egyik oldalon a brazil, a másikon az amerikai zászló. Valósággal kis muzeumben őrzik az -első bevándorlók emlékeit. A falon Lee generális fényképe. Csoportképen komoly férfiak; tömött bajuszok-szakállak, puritán sötét és fekete ruhák. Régi sárguló írások, rozsdásodó szuronyok, kardok, öreg szerszámok. A konföderációs emigránsok leszármazottai előtt a “yankeek” és a “niggerek” még ma se rokonszenvesek; persze a régi, izzó szenvedélynek már csak hamuja maradt. A fiatalok közül egyre többen házasodnak össze brazilokkal és az egykori ültetvényesek leszármazottai a városokba költöznek: ügyvédek, orvosok, tanárok, értelmiségiek. Sokan az Egyesült Államokban végzik tanulmányaikat és gyakoriak a rokonlátogatások. A temető sírkövei őrzik az első amerikai bevándorlók emlékét. Alabama, Texas, South Carolina — áll a sírköveken a nevek és az évszámok mellett. De a kis amerikai közösséget egyre jobban szétmossa az idő és nemsokára már csak a csillagos konföderációs zászló, a sárguló fényképek, fakuló írások, rozsdás szuronyok, süppedt sírok mohos sírkövei és a város neve — Americana — őrzi a konföderációs emigránsok emlékét. A többit itt Braziliában is — elfujta a szét . . . Anekdota i A század elején igen kedveltek voltak Alexander Roda-Roda, szlovéniai születésű, osztrák humorista írásai. Az első világháború vége felé az osztrák cenzúra nem engedélyezte Roda-Roda uj vigjátékának bemutatását. Az író felkereste az államügyészt, és megkérdezte, hogy egyetért-e a cenzor intézkedésével. — A legnagyobb mértékben — felelte az államügyász. — Ez a darab soha nem kerülhet színre. — Xo de mégis ... — akadékoskodott szerényen a szerző. — Semmi “no de” és semmi “mégis”, az ön komédiája itt marad a fiókomban, amíg csak az Osztrák Császárság fennáll. — Ha igy áll a dolog — jegyezte meg még mindig szerényen, de nem némi iróniával Roda-Roda —, akkor csak azt nem tudom, hogy addig itt várjak önnél, a hivatalban, vagy esetleg még hazamehetek közben . . . GÖRBE TÜKÖR KÖRBE KÖRBE Úgy kellett: imádtam a feleségemet, és folyton hangsuslyoztam; áldozatkész férj vagyok. S most íme, kész áldozat lett belőlem. * * sí A fiatal adminisztrátor arról volt híres, hogy mindig, mindenhonnan randevúról, színházból stb. elkésett. Egy reggel késéssel érkezett a hivatalba is. Amikor főnöke kérdőre vonta, Ö így mentegetőzött: “Becsületszavamra, én innen kések a legkevesebbet.” $ * Gabika lázas volt, nem ment óvodába. Otthon játék közben elesett, óriás púp nőtt a homlokára. Amikor a doktor bácsi megérkezett, Gabika a másik szobába húzódott. v — Gabika, hol vagy? — Itt vagyok, a púp mögött! garabonciás Kulasi Kovács Lajos
