Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-03-18 / 11. szám
10. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, March 18. 1971 “DAIIEL JUSZI” ... Milyen kísérteties cím egy magyar újság hasábjain. De fel kellett tenn. mert igy őszinte. így őszinte a cim, s a mögötte meghúzódó mondani- mondanivaló. Elvégre elszakadni — és • hozzá nagyon messze — egy ■ világtól, amelybe ha hirtelen repülőgépek jóvoltából belecseppen az ember, mégsem lehet tenni mást. Maradjunk hát annál, hogy “dabeljuszi!” Nagy hegyek árnyékában futott velem a vonat, Váradtól Kolozsvárig, amikor Körösfőnél, ahol a csodálatos vízesés kapja el az arra utazó szemét, valaki az utasok közül megszólal. — Igen, itt járunk Kalotaszeg szivében. Amelyet a vi‘ lág úgy ismer mint a himzett térítők, párnák hazáját. Maroknyi széplelkü nép falvai sorakoznak fel e megállapításban. Ahol a csillámos frisseség, a komor erdők és a nap párosulásából apáról fiúra öröklődik a kézimunka tudománya. Ezel ismerték őket, ezzel gondoltak rájuk messzi idegenben is egy-egy berendezett otthon meghitt sarká-Indiai utunk során meglátogatjuk a régi fővárost, Eatipur Cikrit is. Hallottam mái’ halott városról, a látvány mégis mellbe vág. Monumentális, vörös kőből épült hatalmas metropolis, egy lélek nélkül. Azaz a turisták élők. de ők csak nappali vendégek. Körül erdők, ligetek, apró kis rizsföldek, itt pedig a hatalmas palotákkal megrakott holt város. A halál oka itt is a viz. A folyó elvándorolt, kétszáz kilométerrel arrébb, s ezzelvéget vetett a város életének. Nagy tragédia lehetett. És mégis, a tragédia után nőtt ki a pálmafák közül Ágra, a tizenhetedik században élő nagymogul székvárosa. Ágra ma is eleven, nyüzsgő, háromnegyed milliós város. Ha valamire kiváncsi az idegen, akkor Agrára igen. Gyönyörű templomai, palotái már messziről látszanak. S közülük is kiemelkedik a Tadzs Mahal kupolája, Dzsehan Sah szépséges feleségének, Mum-Irta: IVÁNI ZOLTÁN ban. Amikor hovatartozandóságot jelentett a himzés, az idegenbe elvetődött magyarok lakásában. Nos, a vonat ablaka mellett beszélőt figyelve hirtelen visszaszól a látogató utazó: Iváni Zoltán — Igen, tudom, hiszen innen kerültem el én is. De hát hogyan élnek most ők?... Igen, akikről említést tett? — Életrevaló nép ez, — felel utitársunk. — Egyszóval gondolja? — vágunk vissza. Mire ő: — Nem gondolok én semmire. Ön messziről jött. Elképzelése a jólét, az érvényesülés terén talán más mint ami érthető lenne erre felé. De mondom, ügyesek, nem kell félteni őket. Szél borzolja a vonat abtáz Mahálnak a mauzóleuma. Asszony ilyen emlékművet még nem kapott, mióta a világ világ. Hány tízezer rabszolga dolgozhatott az építkezésen, nem tudom. Azt sem, hány keleti mester álmodta márványba művészetét. Csak állok, és nézem a csodát, amit emberi kéz hozott létre. t Ha az ember belép, bíbor-, ciklámen- és sáfrányszinü virágok erdője fogadja. Középen márványba foglalt végtelen hosszú tó, s a végén, hatalmasan kiemelkedve a mauzóleum. Az egész hófehér, és csipkefüggönynek tetszik. Pedig márvány, faragva, leheletfincman, drága- és féldrágakövekkel kirakva. Egyetlen virág a sokezer közül tizenhét szinü féldrágakőből kirakva, teljesen az élő virág hatását nyújtja. Leírni szinte lehetetlen. Pedig emberi kéz munkája. A fő csarnokban az aszszony álkoporsója, mellette a férjéé. Az igazi koporsó lent van a pincében, azt idegen lakát. Havasi szél. Esővelhóval keverve. Felhúzzuk. Majd újra lehúzzuk, amint cigarettára gyújtunk. Beszélgetésünk elakad. A látogató mást szeretne hallani, a helyzettel ismerős kérdezett pedig megmarad mosolygó arca mögötti igazságaiban. És amint halad a vonat Kolozsvár felé, már csak a párbeszéd foszlányai az érdekesek. Turista és ottlakó között. Látja ezt a sínek mellett elhúzódó műutat? Évek óta kora tavasztól késő őszig megszámlálhatatlan külföldi gépkocsi fut el erre felé. Egyenesen a Fekete tenger partjáig. Németek, csehek, lengyelek, angolok és igy tovább. Egyszóval belekerült ez a hímző falu a nagyvilág érintkezési vonalába. — Érdekes... De mi a hasznuk ebből, az ittlakóknak, a hímzőknek? — kérdezi a messziről jött utas. — Hogy mi? — felel hoszszu hallgatás után az utitárs ... Rengeteg! Magam is e környékről való vagyok ... — Nos? — Ön is tudja és mindenszem nem láthatta annak idején. Az idegenvezető elkiáltja magát: Allah il Allah! — és húsz másodpercig teljes erővel hangzik a kiálltás, majd lassan, de tisztán és érthetően elhalkul a hang. Az igazi siron ott a Koh-i-nor helye. A világ legnagyobb gyémántja a koporsót diszitette. A tojás nagyságú drágakövet az angolok vitték el, amikor gyarmatosításuk során Agráig eljutottak. A mauzóleum mögött csendesen nyújtózkodik a folyó, amely a holt várostól vándorolt ide. Kísérőnk szerint Dzsehan Sah a folyón túlra akart magának fekete márvány mauzóleumot épiteni, amelyet fekete márványhid kötött volna össze a fehér márvány csipkecsodával. Az építkezés azonban nagyon költségesnek bizonyult, ezt a fia elégelte meg, aki apját elfogatta és börtönbe záratta. A börtönből csak a halál váltotta ki. Most ott fekszik a felesége mellett. Az emberek pedig csodájára járnak annak a márványcsipke szépségnek, amit a szerelmes férfi mások verítékével az utókornak hagyott. GERŐ JÁNOS ki tudhatja, aki jó szemmel néz a világba, hogy az élet ilyen vagy olyan formában, de soha egy pillanatra meg nem áll. Aki pedig a valósághoz alkalmazkodik, az: nyer. A többi: vészit! — Hálás lennék — szólok hozzá készségesen. Ő pedig feleli: — Ne legyen hálás. Csak üljön le nyugodtan a fülkében és hallgasson meg. Egyetlen, szinte komikumba hulló semmiség felől. És a turista ránéz kíváncsian. — Igen, ime maga télen jött erre felé. De itt a nyár jelenti az igazi forgalmat... Kalotaszeg leggazdagabb embere ma Tamás Pista bácsi... — Gazdag, erre felé? - - vágok a szavába, mert én lennék a messziről jött utas. — Igen. Mit csodálkozik? Igaz, hogy szövetkezetben dolgoznak, s az áru és ár felett egyformán osztoznak. De ezen kívül van “háztáji” lehetőség is. Amint szabnak, hímeznek az előirt mértékben, mégis akad kis lehetőség úgy szabad órában mozogni a pénz után. — Gondolja?... — Igen, igen azt. Nem kell idegeskedni. A találékonyság mindenütt ur a földtekén. — Mire érti? — A Tamás Pistára. — És mivel, azaz miért ? — Egyszerűen azért, hogy amikor kifejlődött azi erre felé élők között is a szabad versengés, Pista bácsi gondolt egy merészet. — Mit? — Felállított egy táblát a miiut mellett. És ráírta a két bűvös szót: W. C. — Micsodát? — kérdezünk rája. — Igen... így van. Elvégre nagy megkönnyebbülést jelent a külföldi utasnak, amint a műúton vezet, ha végre egy pontot találhat —még az erdőrengeteg között is, hogy amúgy kicivilizáltságában könnyítsen testi fölöslegén. — Érdekes? — Hát ezért lett módos ember Tamás Pista bácsi — kérdezzük. — Úgy ahogy mondja! . . . Elvégre ha már kiszáll vala-. ki gépkocsijából, minden kínját felejtve, mielőtt újra a kormánykerékhez ülne, vesz is egy két szép varrottast a házigazdától. Kicsi a világ. Itt vagy odaát. Mindenütt valamilyen formában kibuggyan a találékonyság, az üzlet. Mert mi vezetné más a népeket, úgy az embert igazában, ha nem az örökké érvényt szerző életrevalóság ? Páratlan értékű gyűjtemény PÉCS — A pécsi Janus Pannonius Muzeum páratlan értékű délszláv néprajzi gyűjteménnyel gazdagodott. A Budapesten múlt évben elhunyt Baranyai Ilona szobrászművész a pécsi múzeumra hagyta a délszláv falvakban gyűjtött textiliát és egyéb tárgyait, valamint délszláv vonatkozású könyvtárát. A hagyaték egyebek között 370 szinpompás főkőtőt, övét, ingdiszt és egyéb ruhadarabot tartalmaz. Többségük még a múlt században készült és ma már sehol fel nem lelhetők, tehát muzeális értékűek. A legszebb textíliákat a közönségnek is bemutatják Mohácson, a vasáimap tartandó hagyományos busójárás alkalmából. MOSOLYOGJUNK Egy skót turista szobát vesz ki egy szállóban. Csodálkozva látja, hogy bár világos nappal van, az épület összes termeiben ég a villany. —* Miért égnek a villanyok? — kérdi a tulajdonost. — Önt is megkérém mondja a tulajdonos' —, hogy a szobájában állandóanhagyja égve a villanyt: — De hát miért ? — Mert a közeli elektromos centráléból ingyen kapjuk a villanyt, tehát minek rongáljuk a kapcsolót? ❖ ❖ # Kavicskai költői tehetséget érez magában és szabad idejében verseket ir. Egyik versét megmutatja a barátjának. — Te — mondja az, miután elolvasta —, ez a vers jó, de ezt Heine irta. — Ugyan kérlek, hogy mondhatsz ilyet ? Hiszen. Heine már régen meghalt. * * * Az ismert színész már hetvenéves is elmúlt, de azért még mindig nagy előszeretettel forgolódik a nők körül. Egyik barátja a minap igy szólt hozzá: — Nézd, kérlek, ez azért már mégsem illik. Elvégre hetvenéves elmúltál, ebben a korban az ember már igazán abbahagyhatja a nő-ügyeket. — Miért hagynám abba? — tiltakozott a színész. — Elvégre az ember csak egyszer öreg... Hirdessen lapunkban WWWWWWWWWWMWIWV INDIAI KÉPESLAP FATIPUR CIKRI
