Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-03-18 / 11. szám
8. oldal MAGYAR HÍR ADA Thursday, March 18, 1971 Rokonok és barátok Irta: VÁRKONYI ANDOR A kávéfőzőgép egyhangúan zümmögött, a rádióból halk zene szólt. A két asszony utazási emlékeit cserélte ki; a társalgás angol nyelven folyt, mert Béla felesége amerikai születésű nő, aki egy szót sem tud magyarul. A javakorabeli, de még mindig jókarban lévő, karcsú, elegáns Cynthia, éppen legutóbbi európai ütjük érdekesebb élményeiről számolt be, amikor férje — testi-lelki jóbarátom, — magyarra fordította a szót: — A feleségem tapintatos, jólnevelt asszony — mondta mosolyogva — és igy egyszerűen átugorja azt a három hetet, amelyet Magyarországon töltöttünk. Pedig ennek az útnak ez volt — legalábbis számomra — a legtanulságosabb része. — Gondolom, mire célzol. A változásra, ami az utóbbi években bekövetkezett; a tisztultabb légkörre, a megnövekedett idegenforgalomra, a . . . — Tévedsz öregem. Mindez cseppet sem lepett meg, mert — noha tizennégy év óta, amióta itt élünk, először jártam hazai földön — rokonaim, barátaim leveleiből erről nagyon is jól voltam informálva. A tanulság gyökere másutt leledzik. — Éspedig? — Hát — mondta némi tűnődés után — hogy a dolog teljesen tisztán álljon előtted, előbb el kell még mondanom egyet s mást, amit — gondolom — részben am úgyis tudsz; meg kell világítanom az események hátterét, mert csak igy válik érthetővé az, ami, ha emberileg nem is érthetetlen, de elgondolkoztató és elszomorító jelenség . . . Nos hát, azzal kezdem, hogy amikor ezerkilencszázötvenhét januárjában egyedül, társ nélkül az Egyesült Államok földjére léptem, úgy álltam itt, mint az ujjam. Ötven éves voltam akkor, és azonkívül, hogy jól tudtam angolul és németül — Pesten, mint tudod az államosított külkereskedelmi vállalatnál angol-német levelező voltam — semmiféle komoly szaktudással nem rendelkeztem. Egy •öreg nagvnéném sponzorolt, aki nemsokkal érkezésem után meghalt. Túlzás nélkül mondhatom, hogy az első években megjártam a pokol összes bugyrait. Voltam edénymosogató, segédmunkás egy dobozgyárban, éjjeli őr, segédraktáros és a többi. A negyedik évben sikerült bejutnom egy chicagói Volkswagen autóképviselethez, mint eladó. Az első időkben alig kerestem valamit, de aztán lassan előrejutottam. Ma is ott dolgozom, természetesen lényegesen jobb anyagi körülmények között. Közben feleségül vettem egyik ügyfelünket, Cynthiát, aki egy nagyvállalatnál könyvelő. Ketten aztán jobban boldogultunk. Ma van egy kis kifizetett házunk, két jó autónk és valami kis pénzünk is a bankban. Szerényen, de rendezett anyagi körülmények között élünk, ám távolról sem tartozunk a “gazdagok” közé. Az egyetlen fényűzés, amit megengedünk magunknak, — három-négy évenként egy-egy nagyobb utazás, Európában, Mexicoban, Kanadában és a Karibi tenger egyik-másik szigetén. Ezenkívül kihozattam öcsémét és családját, — őket, amig révbe nem jutottak — meglehetősen komoly összegekkel támogattam. Ez a háttér, a kulissza, amely előtt a nagy komédia lejátszódott. Komédia, vagy még pontosabban: tragikomédia. Az első jelenetek érdektelenek. Bérelt autóval végigjártuk Franciaországot, Svájcot,. Ausztriát. Az útnak ez a része felejthetetlenül szép volt. Bécsből Budapestre hajtottunk, ahol elsősorban fel akartam keresni első feleségem sírját, majd sorra meglátogatni a barátokat. Budapesten és az ország más városaiban Ugyanis van egy tucat rokonom és egy féltueat jóbarátom . . . Miután rendbehozattam drága Erzsikén! végső nyugvóhelyét, első utam egy kedves unokahugomhoz vezetett. Ö és családja — férje és három gyermeke van — kitűnő örömmel fogadott. A második órában azután ömleni kezdtek a panaszok; hogy milyen sokba kerül a gyerekek nevelése, ruházása, hogy a Balaton mellett egy kis “vityillót” kezdtek építeni, de anyagi erejük közben kimerült, és most ott áll a félig-kész épület a pusztulásnak kitéve . . . “Inkább levágatnám az egyik karomat, semminthogy segítséget kérjek olyasvalakitől, akiről tudom, hogy nem önzetlen, jóbarátunk — mondotta Ella unokahugom — de te mindig jó voltál hozzám és szüléimhez; tőled bátran merek kérni segítséget. Kétezer dollárral minden gondunk egy csapásra megoldódnék. S neked — jómódú amerikainak — ez az összeg nem jelentene problémát . . . ! És hiába magyaráztam neki és férjének, hogy — sajnos — nem vagyok Rockefeller, és hogy kétezer dollár még Amerikában is nagy pénz, és nekem, aki jövőre nyugdíjba megyek, nincs módomban ilyen összeget ajándékozni. E kijelentésem után a barátságos légkör a fagypontra zuhant; úgy néztek rám, mint a betörőre, aki legdrágább értéktárgyaiktól fosztotta meg őket. Még a cigaretták és a zsilettpengék is, amelyekkel megajándékoztam őket, gúnyosan, vádlóan meredtek rám az asztalról. Sietve távoztunk, mialatt hátunkban éreztük a házaspár gúnyos tekintetét. Hasonlóképpen jártunk a többieknél is. Ernő nagybátyám “csak” ezer dollárt kért legsürgősebb adósságai kifizetésére, mert “ugye öcsém, ezt az összeget te a mellényzsebedből is kifizetheted”. Krisztina néném “mindössze” arra kért, hogy segítsem ki lányát Amerikába, ahol mint énekesnő biztosan nagy karriert futna be. Feri unokabátyám arra kért, hogy küldessek neki egy autót Amerikából, mert “neked, aki egy autóképviseletnél dolgozol, azt igen olcsón adják”. Különben is — harngsulyozta — öcséd leveleiből tudjuk, hogy hálistennek jól felvitte Isten a dolgodat ott, abban az Amerikában. De meg is érdemied, mert mindig jó voltál a családodhoz, és tudom, hogy most sem hagysz bennünket cserben” . . . ! És ez igy ment mindenütt. Barátaim egy része azt kérte, hogy forint ellenében fizessek ki nekik — külföldi utazásaik alkalmával — dollárt. Függetlenül attól, hogy forintra semmi szükségem nem volt, az ilyesmi a magyar deviza-törvényekbe ütközik. Amikor a kéréseket nem teljesítettem, megsértődtek és visszahúzódtak a kötelező udvariasság csigaházaiba. Három hetes ott tartózkodásunk alatt elvesztettem minden rokonomat s barátomat. Az utolsó napokban már alig mertünk szállodánkból az utcára lépni, mert attól tartottunk, hogy beleütközöm valamelyik fel i:cm keresett rokonomba, vagy barátomba, aki a nyakamba borul és igy kiált: “No lám, megérkezett a mentőangyal, aki kihúz engem a csávából .. . !” Nem mondom, hogy mindenkinek, aki hazalátogat, ilyen rokonai és barátai vannak. De általánosságban mégiscsak az a helyzet, hogy az otthoniak azt hiszik: az amerikai magyarok a fákról szüretelik le a dollárokat. Nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy ebben az országban is vannak szegények, és aki állásban van, még nem feltétlenül olyan gazdag, hogy nála néhányezer dollár “igazán sem oszt se nem szoroz” . . . Szemükben Amerika a mesebeli Eldo rádó, — és aki nem hajlandó “apró” szívességekkel segíteni rokonain és barátain, az kőszívű ember, az, mint Moliére Harpagonja ül az aranyzsákon, és a jó rokonok és barátok szemét holmi cigarettákkal és zsiletpengékkel szúrja ki. Maga pedig, elegáns autóban száguld végig a világon . . . — Nem hiszem — fejezte be mondókáját Béla barátom — hogy a közeljövőben felkeresem szülőföldemet, amelyhez egyébként szivvel-lélekkel ragaszkodom. Nem tehetem, mert ha újra megtenném, úgy kellene bujkálnom az utcákon, mint a rossz adósnak, aki félve menekül hitelezői elől ... Ez tehát magyarországi látogatásom következménye, vagy ha úgy tetszik, — tanulsága .. . ! A kávé elkészült. S mialatt hörpölgettük az izes feketét, a társalgás nyelve ismét angolra fordult. Arról a hangversenyről beszéltünk, amelyet legutóbb élveztünk itt Amerikában. A koncertet a Magyar Hangversenyzenekar adta, — elsőrangúan, óriás sikerrel. “Maradéktalanul élveztük a nagyszerű hangversenyt, talán nem utolsó sorban azért is, mert a zenészek között — mondta fanyar mosollyal Béla—, nem volt egyetlen rokonom és barátom sem . . . !” EMBEREK ÉS ESETEK SÉTAPÁLCA Mit keresett a sétapálca az ablakkilincsen? Az öreg maga sem tudta, hogy oda akasztotta. Félszegen, különös ijedelmet leplezve mosolygott, és nézte-nézte a karon ülő apróságokat, akik valamennyien halványsárga inget viseltek, mégsem akadt közöttük két egyforma. Azaz mégis. A terem belső sarkában, a kiságy rácsába kapaszkodva két tökéletesen egyforma leányka szinte elbűvölte az öreg Sütő Lajost. Az öreg lelke mélyén rettegett ettől a vasárnaptól. Gyereket fogadjanak örökbe — már a nyugdijas kor küszöbén? Komolyan kínozta az aggodalom, de ez csak amolyan kötelező alakoskodás volt. Lőhetett az aggodalma akár ezer is, nem bírhatott azzal az egyetlen vágyakozással, hogy neki gyerek kell. Pontosabban: unoka. Gyönyörű volt a két ikerkölyök. Sütő Lajos nem is merte sokáig nézni őket, inkább az aszszonyát figyelte, aki megpróbált határozott lenni. De tépelödését az asszony sem tagadhatta. Bekapta fejkendője csücskét, harapdálta, majd ijedten észbe kapott. — Mi a nevük? — kérdezte a dadustól. — Az egyik Rózsika, a másik Erika. — Te melyiket választanád? — kérdezte most emberétől Sütőné. Az öreg pislogva, furcsa lámpálazzál már tudta, hogy az egyik Rózsika, a másik Erika. De melyik az Erika és melyik a Rózsika? Csak úgy vaktában dadogta: — Talán . . . esetleg a Rózsikét. Nem egészen egy óra múlva már a vonaton ültek. Ö tartotta a gyereke, a gyerek pompásan érezte magát, ügyet se vetett senkire, annál inkább iparkodott izekre szedni azt a doboló kutyát, amit sebtében vett neki az asszony a pályaudvaron. És az öreg Sütő sem nagyon figyelt a gyerekre. Gandolatait egyre kényszerítőbben húzta vissza valami makacs erő a csecsemőotthonhoz. Minél messzebb távolodtak a várostól, annál élesebben látta a nagy termet, a sok-sok rácsos kisággyal, a sok-sok sárgainges gyerkőccel, a sarokban azzal a másikkal, azzal az Erikával. — A sétapálcám! — kiáltotta hirtelen úgy, hogy felridat játékából a gyerek. — Nem ért. az már semmit — mondta csillapításként az asszony. — Mi az, hogy nem ért semmit? — pattogott dühösen az öreg. — Azt a pálcát még az apám faragta babérfából az olasz hadifogságban. Minél dühösebb lett Sütő Lajos, felesége annál szelidebben figyelt rá, majd végül megértette. — Igazad van, Lajos, vissza kell menned érte. Az öreg leszállt a következő állomáson, és az első szemközti vonattal visszament a csecsemőotthonba. Mielőtt besötétedett volna, haza is ért a sétapálcával és Erikával. Gerencsér Miklós
