Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-03-11 / 10. szám
Thursday, ftlarch 11« 1971 ,MAGYAR KÉZÜGYESSÉG: A TATAI SZŐTTES 12» o l d a l__________MAGYAR flIRAPP- . Először — különös módon — a messze tiszántúli tájon, a Körösök egyik 'holt ágára tekintő vén malomépületben, a békésszentandrási szőnyeggyáíban halottam ezt a két szót: — Tatai szőttes . . . Ma már vajmi nehéz volna felidézni a vén malomból alakított szőnyeggyár szövőmesterének hangját és hangsúlyát, arra azonban határozottan emlékszem, hogy szőttesként emlegette a távoli versenytárs termékeit s korántsem lebecsülő hangon. Inkább a mesterségbeli ember megbecsülésének jele érzett ebben a kijelentésben, amelyet később a szövőmester mégis magyarázott. —- Mi itten, Békésszentandráson szőnyegeket szövünk. Nem is akármilyen szőnyegeket. A tataiak azonban még ennél is különb szőnyeket képesek késziteni, pedig ahol ők kezdték, ott igazán nem termett babér . . . A beszélgetésnek ez a fél mondata — “ahol ők kezdték” — többé nem került szóba s mindaddig izgatott a kérdés, ihol is kezdték a tatai szőnyegcsinálók, amig a titok fel nem pattant. A második alkalommal a prágai óvárosban találkoztam a tataiszőnyeg hírnevével, egy olyasfajta kis szőnyegcsináló műhelyben, mely leginkább az alkimisták műhelyére emlékeztetett titokzatos festékes csöbreivel, kusza fonalgombolyagaival, gyerekjátéknak ható szövőszékeivel, amelyeken egy álmodozó természetű prágai asszony egy négyzetméternél kisebb szőnyeget készített. Különleges szőnyegek voltak ezek a prágai szőnyegek, dui'vának ható furcsa csomózással, oly tömörek és erősek, mint holmi bőrszőnyeg, amelyet vékonyra hasított nyers (bőrből állít össze egy indián asszony. A prágai asszonytól azt kérdeztem, hol tanulta ezt a kezdetlegesnek ható, de rendkívül hatásos szőnyegcsomózási módszert ? — Magyarországon tanultam . . . Egy Tata nevű his városban, ahol sok tó van, sok fa van és nagyon kedves emberek élnek. A nagyon kedves embereket könnyű megtalálni Tatán, különösképpen akkor, ha az ember Tata nevezetességei felől érdeklődik, mert akkor a (kedves tatai emberek egyszerre példátlanul bőbeszédűek lesznek, megfogják a kérdezősködő ember kabátgombját és addig el sem engedik, amig el nem mondták a mondókájukat. Egy öreg tatai lovászmester, aki naponta több órát tölt nyeregben, mint én az Íróasztal mellett s akinek a keze alatt eddig tizennégy nemzet fiai és lányai tanulták meg, hogyan kell megülni a lovat, ezt vallotta a tatai szőnyegről. — A tatai szőnyegnek az a titka szerintem, hogy a török kitakarodása után visszamaradt ezen a vidéken egy iszpaháni származású efendi, akinek a családja utóbb magyar lett, a családi nevet is nagyon régen magyarra változtatták, de itt az a legenda járja, hogy az iszpahani efendi leszármazottai ültették át a mai szőnyegkészitők képzeletében azokat a szép keleti mintákat. Az iszaphani efendi leszármazottak sajnos nem sikerült felkutatni. Lehet, hogy csak legenda az egész, mert az ilyen tájon, mint amelyen Tata fekszik — a sok felfakadó viz, a ligetes erdők táján —, a legendák is könnyebben születnek, mint holmi nagyvárosi kőrengetegben. Az olyan jókedvű és bőbeszédű tatai benszülötteket, mint a cserzett bőrű öreg lovász, az emberenek álmában sincs szándéka megcáfolni, de az igaz, hogy a tatai szőnyeg sokkal inkább a magyar és a székely képzelet szülötte, közelebbi rokonságban van a szentandrási szőnyeggel, melyet egy Erdélyből származott tanitónő kezdett el kézzel csomózni a körösparti városkában, megtanítva a rovásíráshoz hasonlatos székely mintákra a szentandrási asszonyokat és lányokat. Milyen hát a tatai szőnyeg, amelyet a szentandrási szövőmester minden mellékgondolat nélkül tatai szőttesnek nevezett s korántsem kívánta ezzel lebecsülni a távoli versenytárs portékáját. Hadd idézzük egy amerikai vevő véleményét, aki a minta után rendelt első szállítmányt olyannak taláta, hogy utána személyesen utazott Magyarországra, hogy megismerje a tatai szőnyegszövőket. “Ennek a szőnyegnek az a titka, hogy kézimunkának hat, holott ipari utón készül. Tartósságáról majd csak évtizedek múlva fogok nyilatkozni s ezt azért merem ilyen határozottan állítani, mert bízom benne, hogy a szőnyegek tiz-husz év múlva is használatban lesznek. A lakások belső berendezése terén az egész világ a népi, népművészeti formák felé fordul. így váltak páratlanul népszerűvé a finn fabútorok, az ázsiai festett selyemfüggönyök s ezek közé betört a magyar szőnyeg is.” Az amerikai vevő iparról, a tatai szőnyeg ipari előállításáról beszélt idézett nyilatkozatában. Tatán valóban hatalmas és modern szőnyegszövő gépek dolgoznak, a szövőgépek hengereiről kerül le a sok kilométer hosszú szőnyegszalag, amely — ha összeadjuk a gyár termelését az elmúlt években — lassanként körülérné a Földet. Hogy ezek a szőnyeg-mérföldek hány milliárd csomót jelentenek, azt legfeljebb elektronikus aggyal lehetne kiszámítani. A csöndes, regényes kisvárosban tehát a szőnyeggyár jelenti az ipart, mert a felszabadulás előtti években nem sok szó esett Tatán az iparról. Háborítatlan főúri fészek volt, a vár és az uradalom árnyékában álmodozó kisváros, ahol nem verte fel a csendet semmiféle gőzkürt hangja Miből lett akkor mégis a tatai szőnyeggyár? Mit akart mondani a szentandrási szövőmester, amikor elejtette azt a bizonyos mondatot: ahol ők kezdték . . . Tatán az emberek módfelett büszkék arra, hogy szőnyeggyáruk . termékei eljutnak Európa határain túl is, ez a büszkeség azonban jobban zár, mint a legjobb acélretesz. — Mi volt azelőtt a tatai szőnyeggyár? Mi lett volna? Gyár volt azelőtt is . . . A titokra kiváncsi újságíró azonban nem elégszik meg az efféle válasszal, mert emlékezetében visszacseng az a három szó, ahol ők kezdték... Hol kezdték hát a tatai szőnyegszövők? — Hol kezdték volna? — kérdezett vissza az öreg lovász. — A tarisznyagyárban ... Volt egyszer ugyan Tatán, valamikor nagyon régen egy derék takácsmester, aki azokat a piros-fekete, bőrerős vászontariszn y á k a t szőtte, amelyeket a vándorlók vettek a nyakukba, meg a pincébe ballogó, bortermelők. A tarisznyakészitő később elkezdett lópokrócokat is szőni, mivel Tata a bécsi utón fekszik s nagyon sok “fórspont” hajtott az osztrák határ felé, meg aztán ott voltak a már akkor hires tatai ménes telivér lovai, azok hátára pedig finomabb kivitelű, címeres pokrócokat kellett szőni. Hát ezekkel a pokrócokkal és tarisznyákkal kezdődött a tatai szőnyeg pályafutása. Baróti Géza PESTI TÖRTÉNETEK A SZÍNHÁZON belül és kívül Valamikor, igy március közepén a színházak környéke hangos volt a' kiugrásoktól. Számos uj tehetség mutatkozott be nagy sikerrel és számos nagy tehetség mutatkozott be uj sikerrel! Ezek voltak a “kiugrások”! Manapság a kiugrások száma szinte elenyésző a “beugrások” mellett. Szinte nem múlik el nap anélkül, hogy valamelyik szánházunkban, valamelyik főszerepet, valamelyik művészünk hirtelen megbetegedése miatt más művészünk hirtelen át ne vegye. Ez a “beugrás”! Persze, van, amikor a beugró olyan sikert arat, hogy kiugrik! De ez a kiugrás rendszerint rövid életű, mert— mit tesz a véletlen —, alighogy a kiugrás hire elterjed, máris felröppen a hir: a megbetegedett művész, aki helyett beugrottak — visszaugrott, izé, visszalépett a szerepébe. A színházi néző pedig mit csinálhat ? Lapozza előadás közben a műsorfüzetet és próbálja kisilabizálni a szereposztásból, hogy aznap este; kicsoda — micsoda? . . . Erről az egészről nekem rögtön eszembe jutott egyik szinészkollégám esete, aki az alábbi levelet irta lapunk kritikusának : “Ha olyan jól tudja, hogy kellene játszanom, egyszer jöjjön fel a színpadra és játszón maga!” A kritikus röviden válaszolt : “Egy rántottéról is tudok véleményt mondani, pedig még soha nem tojtam tojást!” A tojásról viszont eszembe jut az egyik svéd képeslap tudósítása, amely arról ad, hirt, hogy feltalálták a dohánvizü tojásbonbont ! Állítólag napi három bonbon elfogyasztása után, a legszenvedélyesebb dohányos sem kíván aznap cigarettát. Persze a dohánvzás kérdése ezzel tv : -*• még nincs megoldva. Erről eszembe jut Johnny Smith esete, akit sorozáson vizsgál az ezredorvos. — Neve? — Johnny Simth. — Panasza? — Nincs. — Hátra arc! . . . Mélyen lehajolni! . . . Alkalmas! . . . Jöhet a következő! Mire Johnny bánatosan az ezredorvosra néz —Ezt a szemembe is megmondhatta volna! Persze, nem lehet mindig, mindent szembe mondani! Rátonyi Róbert AZ ELSZÁLLT PILLANGÓ (Folytatás a 7. oldalról.) Megérkeztek a ládák. A felesége aznap egy barátnőjéhez ment látogatóba és amig nem volt otthon, szállítóvállalat emberei beállították a bútorokat a szobába. Joe gondosan ügyelt arra, hogy ugyanolyan helyre kerüljenek mint otthon, Budán, a Budenz utcában. Lili hazajött. — Ó, a mi bútoraink itt! Joe, beszélj! Te édes, te drága, hát ez a meglepetés? Milyen csodálatos, hogy újra itt vannak! ... És odament az íróasztalhoz, föléje hajolt, megsimogatta, kinyitotta a fiókjai és sirt. Leült a karosszékbe és kinézve a napsütésbe igy szólt: — Joe, emlékszel? Egyszer egy nyári délután ez előtt az asztal előtt ültem és a nyitott ablakon keresztül berepült egy pillangó. Ott repkedett a fejem fölött, aztán elszállt, ki az ablakon, a kertbe, a szabadba . . . — Emlékszem, — bólintott Joe. — Elrepült az ifjúság pillangója is . . . gondolta és sajnálattal nézett Lilire, mert ezek a bútorok olyasmit mutattak meg neki, amit eddig a mindennapos együttlétük alatt nem vett észre: egy más Lili ült az asztal előtt. Az arcán, a szájaszögletében hajszálfinom, alig látható ráncok húzódtak meg. A haja színe is más. — Szegény asszony, — gondolta, — az idő visszafordíthatatlan. Hiába hoztam el ezeket a bútorokat . . . Ugyanúgy ül az Íróasztal előtt mint otthon, a Budenz utcában, az asztal ugyanaz, de ő már nem . . . Neki örömet okoztam, de magamnak szomorúságot ...
