Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-03-11 / 10. szám

Thursday, March 11, 1971

MAGYAR HIRADO

11. oldal

Négyszemközt egy ibolyacsokorral

Irta: IVÁNI ZOLTÁN

gondolsz _ arra, hogy leguMonsieur Dauphin és nejei

— Milyen szép vagy — tört fel belőlem az érzés, egyik virágüzlet előtt éjszakába hajló sétám alatt, a Second Ave. környékén.

A sza vaka t hangosan mondtam. Az egyedüllétemben.

Az ilyesmire, hogy valaki magában beszél, itt Amerikában is felfigyeltek volna, csodálkozással vegyes kacagással kisérve a “bolond úgy látszik” jelzőt, még jó egy évtizeddel ezelőtt. De ma ? Az ilyesmi a világ legtermészetesebb dolga. Hiszen az utcán még a polgárember is tudomásul kell, hogy vegye: Amerika e rövid idő alatt annyit változott, mint máskor 100 év alatt. S általános elkönyvelt jelenség, hogy a hippikkel együtt, mintha mást akarnánk, ami; eddig' volt. Még boti'ánkozások közepette is.

Lám, amint most a kirakatüveg mögött az ibolyára ontom elismerésemet, bársonyos levelein, a sziromlevelek égbeszökő kékségén merengve, megszólal a virág:

— Bizony, bizony ez igy van . . . S te is beszélges velem tovább. Nem zavarod ezzel. a többieket. A többieket, akik mint a hippik is —- bár nem külsőleg, de úgy belül, mindent másképp csinálnak, mint eddig. Mert látják, hogy az idő halad és be kell illeszkedjenek ebbe. Ha nem akarják, hogy otthoni legbensőbb világukban ellentétbe kerüljenek saját boldogságukat jelentő' gyermekeikkel. Akik válami “csakázért is” alapon, hogy ne úgy legyen, ahogy eddig vólt, nyári kánikulában esernyőt tártának kezükben, télen fürdőköppenybe burkolóznak, s a szülők rövidre vágott frizurája helyett térdigérő hajat, szakáílt növesztenek.

Meglepett az ibolya válasza. Ott a felhőkarcolók alján. A kirakat előtt. A virágüzletnél.

Az érzelmi és esztétikai ellágyulásokból a jelenbe viszszarázkódva nagy elismeréssel szóltam.

— Nicsak, nicsak, kicsi ibolyám, te március, te ifjúság, te szerelem jelképe, nemesakhogy szép vagy, — de okos is. Pedig azt hittem, a kettő nem megy együtt.

És a képzeletem hirtelen elragadott. S már szinte láttam amint a kis kirakati csészéjében az ibolya megmozdul és integetni kezd. S közben szemeit lesüti szerényen. Úgy finoman, igazi természetességgel. Amelyből mi sem hiányzott jobban, mint a vénkisasszonyok álszentsége. Amely mögött a nagy fogalmakat, mint — hit, remény és szeretet — csak megcsufolják az ilyenek saját kielégítetlen vágyaik borzalmával, pletykájával, rágalmazásával.

Iváni Zoltán

Ó 1971 ... És március ... És tavaszváró szelek, az öreg Hudson és az East River hullámai között! — kiálltottam fel.

Az ibolya pedig újabb eszmecserébe fogott velem.

— Tudnod kell — folytatta ő, egy farkasszemeij nézés erejével — hogy én a szabadság virága is lennék. És az ilyen sors még virágnál is nem olyan egyszerű.

— Igen, igaz, de mégis mire gondolsz? — vágtam érdeklődéssel szavaiba.

— Mire, mire? Ugyan, úgy csinálsz, mintha nem tudnád. Hát arra, ami miatt éppen most megtörölted homlokodat. Ott ama fránya üvegtáblán túl. Hiszen hozzád szeretnék érni, megsimogatni, inert látom vajúdó ember vagy. Különben észre sem vettél volna itt az azéliák, az orgonák, a tulipánok között, amiket mesterségesen gyártanak, csak éppen én lopóztam ide be, mint a tavasz előhírnöke. De látom, hogy nálad jó szóra találok. Olyanra, aki megérti, hogy a szabadság is — akár csak én nagyon rövid időre virágzik ki, sajnos. ‘

— Hühaj — fogott el a melegség e szavakra — beszélj, beszélj tovább!

— Semmi izgalom — csititott — inkább vegyük rövidebbre. Hol voltál e sétád alatt, mielőtt e virágüzlethez érkeztél ? Úgy lényegében még délutáni órákban.

Meglepetve feleltem:

— A fodrásznál.

— És miről beszélgettetek ott?

— Semmiről. De valóban, hallottam valamit.

— Nos ugye — tudom mire

tóbb is e környéken két minden kényelemmel, bejáratában és berendezésében is előkelő vendéglő rövid nyitás után kénytelen volt becsukjon. Vendég hiányában. És csodálkoztatok ott — úgy egyetemben, fodi'ász és vendégei — hogy ezzel szemben, egyik elhagyott és félig kiégett üzlet-portálnál, ahol az uj vállalkozó egy sima gyalulatlan fakaput szerelt fel, belül asztalok helyett csak férőhelyek vannak, úgy, ha kell, a földre is lefeküdni, félig önkiszolgálás alapján, ez a hely nap mint nap tömve van. Sorba kell állni valósággal, hogy ama bizonyos “esürkapu” megnyíljon, s mindenki boldog, ha lefizetheti a belépés diját, ama bizonyos két dollárt.

— Igen-igen, de hippik! — akartam ellentvetni.

Az ibolya pedig szólt:

— No-no, nem éppen úgy van. Tudod, hogy a piszkot, az összevisszaságot én sem szeretem. Hiszen azért vagyok szép, még szerénységemben is. De ezen túl, mint a szabadság igénylője is kérdem tőled, e titokban nincs mélyebb igazság? . .. Amely a szabadság társszülöttje? Olyan örökös lázongásféle, hogy lemérsékeljük az ember és ember közt adódó nagy különbséget. Hatalma, vagyona, tekintélye, sikere alapján? A megkülönböztetett helyzet ellen. S az ezzel együtt járó kirivóság: minél nagyobb a bevétel, annál kevesebbet kell dolgozni érte. Vagy fordítva, aki dolgozik, annak nincs ideje pénzt keresni... Egyszóval, a piszkosság, az összevisszaság szörnyűsége mögött van más is. ők gondolkoznak.

— Nos, mire érted?

— Hát arra, amin te is átmehettél. Süppedt fotelok között, frakkban száguldó pincérhad láttán, ha végre bemehettél ilyen helyre, valaki kedves barátnőddel, boldog lehettél úgy igazán, önfeledten? Ha közben arra kellett gondolnod, hogy ilyesmit nem minden nap engedhetsz meg magadnak. Bár ez az egy kivétel is anyagi egyensúlyodat zavarja. Vagy éppen az ilyen pillanatban azzal a gondolattal küzködtél, hogy zsebedben mosolygások közben kotorászol, vajon elég lesz-e a számla kifizetésére pénzed? Ha még a vacsora után, egy virágárus asszony is megjelenne asztalod előtt?

(Folytatás a 10-ik oldalról)

mégis egészen más. Amerika — legalábbis kifelé — valóságos vallást csinál az erkölcsös életből. Nyilvánosan bűnben élni — illetlenség. Még Hollywood is elitéli a házasságon kívüli, nyilvános szerelmi kapcsolatokat. El kell válni és meg kell nősülni, nem fontos hányszor, mert igy kívánja ezt a közerkölcs és igy kivánják a “Forradalom lányai.”

— Az amerikai TV dicsőíti a házaspárokat. Nem hiszem, hogy az “I love Lucy” sorozatnak olyan nagy sikere lenne, ha Lucy és Desi nem lettek volna házasok. Most, hogy elváltak, az egész ország gyászban van. Franciaországban, ha egy házaspár tulsoká van együtt és végülis elválnak, általános az ujjongás. A franciák ráunnak a romantikára, ha túl sokáig tart.

* * ❖

Monsieur Dauphin szerint egy nagy előnye van annak, ha az ember francia és nem

És lám, amint az ibolya beszélt, én mindegyre töröltem a korai tavaszban is izzadó homlokomat.

Ott a kirakat előtt.

— Értsd meg őket! — kiáltott rám még utoljára. Ez ellen védik magukat. Egyszeri-e eltűnne az ő hippi furcsaságuk, ha a csak önzésbe és formába feszült világ okos kihasználói nem csodálkoznának rajtuk. Hanem mernék fiatalságukból ismert hitükkel, tovább folytatni az emberi közösség útját, fiaikban is.

— Nem gondolod: éhen halnának? Vagy bolondnak,

amerikai nő férje. Igaz, hogy ez az előny már csak a múltra vonatkozik, de az ő esetében még érvényben volt, Mert az ő idejében a francia feleségek még nem vásárolhattak a férj bankszámlájára.

— Ilyen körülmények között az ember inkább kordában tarthatta a feleségét Franciaországban. Az Egyesült Államokban, az amerikai feleség állandóan kisértésbe esik és többet költ, mint amennyit a férje keres. A szupermárket egész pszichológiája az amerikai nő féktelen vásárlási lázára van felépítve.

— Valahányszor három semmittevő háziasszonyt látnak a környéken, mindjárt; építenek számukra egy áruházát.

— Az Egyesült Államokban mindenki gazdasági bűnök elkövetésére próbálja rávenni az amerikai nőket.

— Franciaországban egy nő félreléphet, ha kedve tartja — mindaddig, amig tisztességesen kezeli a háztartási kasszáját.

különcnek kiáltanák ki ez esetben a felnőttet?

—- Kik? — ordított az ibolya felém, szinte haragosan.

— Hát úgy általában ... amint szokott lenni — dadogtam ijedten.

És akor az ibolya, ott a többi nagysikerű virágok között, egy fejedelmi mozdulattal kihúzta magát:

— Ne félj, valakinek a próbálkozást legalább viselnie kell. Ezt csinálom én is. Szépségemmel, szerénységemmel is ... Különben ne gyere elém, igy tavaszt hirdető márciusban szemeim égbe vivő kékségén csodálkoz-TAKÁCSIMRE:

A HAVAS MEZŐN

Tisztaságra léptem a havas mezőn, elfelejtettem önmagamat.

A fagytól kérgesedéit göncökben meztelenül megálltam a fényes hidegben lélegezni.

Keserűségem akkor, mint a kökény ősszel a nyelvem alatt, kiköphető volt minden pillanatban, mert gejzírek gyógyitották szivemben sebeimet.

Épséges kölyke voltam őseimnek.

Semmi se furdalt belül — csak szerelem gyöngy házasodott ifjú csontjaimban. Átvilágló kristályosodással, mint kint a jég.