Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-03-11 / 10. szám
E. oldal MAGTAR HFRADfi Thursday, March 11."M71 MAGYAROK A POKOLBAN Irta: VASVÁRY ÖDÖN A pokol fog-alma ősidők óta kiséri az embert. Úgyszólván minden vallás tanításában benne van, külömbözö árnyalatokkal. A klasszikus kor alvilága nem volt szükségképen az örök gyötrelmek helye, mert mindenki oda jutott, ahol azután egyes kivételes élő emberek esetleg találkoztak is feleséggel, baráttal, ellenséggel egyaránt, így találkozott a legendás Orpheus, a klasszikus kor legnagyobb muzsikusa, akinek zenéjére még az élettelen tárgyak is táncra perdültek, elhalt feleségével. Muzsikája annyira elbűvölte az alvilág fejedelmét, Plútót, hogy beleegyezett a feleség, Eurydiee, visszatérésébe az életbe. Azzal a kikötéssel bocsátotta el, hogy nem szabad visszanéznie. Az utolsó percben azonban visszanézett, mire az asszony, ezúttal örökre, eltűnt mellőle. Homeros egyik epikus hőse, Odysseus, szintén élve jut el az alvilágba, ahol az a meglepetés éri, hogy találkozik az elhalt Achilles szellemével. A középkor legnagyobb irodalmi alkotása, Dante “Divina Commediája”, első részében a poklot írja le, ahová a költő, élve, magának Vergiliusnak, az ókor legnagyobb költőjének vezetésével jut el. Az irodalomban talán Dante az egyetlen, aki végig is járja képzeletében a poklot, amely már ekkor az örök szenvedés és gyötrelem helye, az emberiség gonosztevőinek tanyája, ahol a sok nézelődés közben a költő találkozik ellenségeivel is és több-kevesebb elégültséggel írja le azoknak kínjait. Mások azóta nem jártak a pokolban, de egyeseknek megadott, hogy kissé távolabbról, bele láthattak. Erre egyetlen egy ismert hely volt az egész világon, egy írországi szigeten. Illetve, a hely ma is megvan, a sziget neve Lough Derg és arról nevezetes, hogy a legenda szerint maga Jézus mondta meg Szent Patricknak, az írek védő- Ezentjének, hogy hol van. A hely nem is annyira a pokolnak, mint inkább a “purgatorium” (tisztitó hely) nevű telepnek volt a bejárata, amely mögött a ki sértők és gonosz lelkek tanyáztak és a pokol csak beljebb valahol következett. A magyarok itt kerülnek bele történetünkbe. Szent Patrick purgatóriuma ugyanis olyan hely volt, amelynek előcsarnokában, egy barlangban egy napot és egy éjszakát kellett eltölteni annak, aki be akart látni a pokolba és később a menycrszágba is. A barlangi éjszakát és napot azonban 15 napos erős böjtölésnek kellett megelőznie. A hely bucsujáró intézménnyé fejlődött pár száz év alatt. Sokan vállalkoztak a próbára, amit nem volt könnyű elnyerni, mert a legmagasabb egyházi hivatalok engedélye kellett hozzá. Kockázatos vállalkozás is volt, mert a visszatérők között Eokan az eszüket vesztették a látottak fölött. Újabban azzal magyarázzák ezeket a látomásokat, amiket kijövetelük után sokan lediktáltak, hogy a barlangban mérges gázok lehettek, amelyek őrült rémképeket és látomásokat idéztek elő a vállalkozó emberekben. A világ minden -részéből mentek zarándokok a csodálatos helyre és csak természetes, hogy magyarok is voltak közöttük. Két ilyen magyarról vannak pontos adataink. Az egyik egy Georgius Hungarus nevű katona, akit Nagy Lajos magyar király, amikor öccse meggyilkolásának megboszezulására hadsereget vitt olasz főidre, egy olasz város kormányzójává nevezett ki. Ez a Georgius ismeretlen ok miatt 250 embert kivégeztetett ebben a városban, de később nagyon megbánta bűnét és Szent Patrick barlangjához ment vezekelni. Bele látott a pokolba, ahonnét maga Szent Mihály arkangyal vezette tovább a menyország felé, amelybe azonban, mint élő ember, nem nézhetett bele. A másik magyar régi ismerősünk, Arany János “Toldi szerelmének’’ Tar (Kopasz) Lörince, akinek az igazi neve Pásztói Rátholdi Lőrinc volt és aki arról nevezetes, hogy Arany szerint ármányos utón ő vette feleségül azt a Rozgonyi Piroskát, akibe titkon maga Toldi volt szerelmes. Ennek a Lőrincnek sok egyéb is lehetett a füle mögött, hogy erre a kalandra vállalkozott, bár állítólag egyéb vétke nem volt, mint hogy nem hitt a másvilágban és mert Zsigmond királynak megígérte. Arany nem ir Lőrinc életének erről az epizódjáról, csak azt mondja el, hogy a végén Toldi megölte Lőrincet. Lőrincet is, mint Georgiust, egy gonosz lélek megkisérte, hogy tagadja meg Krisztust, amire az természetesen nem vállalkozik. A másik kísértő egy hölgy alakjában jelenik meg, akinek addig Lőrinc eredménytelenül udvarolt, — de hősünk tisztában van a kísértő igazi mivoltával és elkergeti. őt is Szent Mihály arkangyal vezeti tovább, aki sok mindent elmondott Lőrincnek, de hogy mit, azt nem diktálta le visszatérése után. Szerb Antal, a nyilasok által meggyilkolt nagy irodalomtörténész azt hiszi, hogy ezek az ismeretlen mondanivalók valószínűleg Zsigmond királyra vonatkoztak, akinek részére már a pokolbeli ördögök jó előre elkészítették az izzó kádfürdőt. Ugyanezt szánták leányának, Erzsébetnek is, bizonyára nem érdemeden ül. Az angol, akinek Lőrinc kalandjának epizódjait lediktálta, megkérdezte tőle, hogy vájjon mit gondol: lélekben élte-e át ezeket, vagy testi valóságában is? Ezt Lőrinc maga sem tudta, de elmondta, hogy a magával vitt elemózsiát elfogyasztotta, valamint egymás után elégette azt a kilenc gyertya darabot is, amit szintén magával hordott. Nagy kár, hogy Lőrinc nem nézhetett jobban körül a pokolban, ahol bizonyosan találkozott volna magyarokkal is, hiszen ami a magyarság helyét illeti a népek soraiban, az sem volt különb a Deákné vásznánál. A régi magyar történelem is sok betyárt és gonosztevőt mutathat föl, akik, kisebb-nagyobb számban, az ország egész története folyamán felbukkantak. Nem lehetetlen azonban, hogy amint Daniénak akadt olasz követője, aki hasonló munkában modernizálta a Divina Commediát, éppen ugv akadhat olyan zseniális magyar költő is a jövőben, aki uj Daniéként, a saját pokoibéli útját fogja megírni. Ennek az olasz költőnek Ermanno Sueri a neve és Capri szigetén él. Munkája Dante müvének “modernizálása”, amire kétségkívül szükség volt, mert Dante a maga nagy müvét az 1300-as években irta, tehát jó hatszáz esztendővel ezelőtt és azóta bizony nagyon sok zsivánnyal szaporodott a pokol lakossága, akiknek tulvilági sorsára bizonyosan kiváncsi az utókor. Sueri tisztelettel kezeli Dante müvét, amit azzal is megbizonyit, hogy versformáját, beosztását, terjedelmét pontosan követi. A három tulvilági helyet Dante összesen száz énekben írja le. Ugyanezt teszi Sueri is a maga terzinás vers szakaival. Nemcsak halott gonosztevőkkel találkozik, mint például Hitler, hanem De Gaulle szellemével is, aki még a munka írásakor javában élt és akit Sueri nem a pokolban, hanem a purgatóriumban talál. Évekkel ezelőtt ez a kétségkívül nagyon érdekes munka még csak kéziratban volt, lehet azonban, hogy azóta már nyomtatásban is megjelent. Ha ezek a sorok eljutnának egvpár magyar költőhöz is, vegyék szívesen szuggesztiómat és dolgozzák fel ezt az érdekes témát. Anyag bizonyosan bőségesen fog rendelkezésükre állani magyar vonalon is. EMBEREK ÉS ESETEK BŰVÖS SZAVAK Sok évvel ezelőtt New Yorkban laktam és volt egy koldusom. Kedves, szőke, jól öltözött fiatalember volt ez a koldus, aki üveges szemmel nézett a levegőbe, időnként megkopogtatta fehér botjával az aszfaltot, és ezt mondta, elnyújtott, könyörgő hangon; — Kér-nék szé-pen sze-gény sze-ren-csétien világ-ta-lan-nak esede-zem, ad-ja-nak né-hánykö-nyörü-le-tes cen-tet . . . Az amerikai ember nem is siet, hanem rohan az utcán, ezer dolga van, rá sem hederiíett a szőke koldusra, hiába szimulálta remekül a vakokat, én tudtam, hogy olyan szeme van, mint a sólyomnak. j De az üzlet nagyon rosszul ment. Csak totyogó öregasszonyok és magukat vonszoló aggastyánok hallgatták végig a hosszú szöveget, és adtak neki néhány centet. Megsajnáltam. Hiába volt álvak, én nagyobb testi hibának látam azt, hogy koldul, mint azt, ha igazán vak lett volna. A koldust egy kicsit a magaménak tekintettem, mert pont a házelött dolgozott, amelyben laktam, és mindennap váltottunk néhány szót. Egyre jobban megszerettem, mert zokszó nélkül vette nehéz sorsát, és télen-nyáron, esőben, hóban, fagyban csak állt és mondta ezt hosszú, rossz szöveget. Egy napon, amikor hosszú ideig figyeltem, és láttam, hogy suhannak el előtte az emberek részvétienül, oda se figyelve könyörgésére, így szóltam hozzá: — Most már tudom, mi a baj veled — kezdtem. A koldus untottan legyintett. — Én is tudom. Már ezerszer hallottam, hogy egészséges, ép fiatalember, miért nem megy dolgozni. Ez is munka, ha nem tudnád, mégpedig erős fizikum kell hozzá és vasszorgalom. Nekem ehhez van kedvem. Elvégre adok is valamit a pénzükért nem? — Ugyan mit? — Mint a pap. Lelki vigaszt. Azért az öt centért a legrondább fráter is úgy érzi, hogy ő egy földreszállt angyal. Megkönnyebbül. Törleszti az adósságát az emberiséggel szemben, amit sehogyan sem lehet törleszteni, de ö azt hiszi, hogy most már nem baj, ha rabolt is, ha tönkretett is valakit, mert adott a koldusnak, tehát szive van. — Érdekes szempont. De én nem arra gondoltam, hogy erkölcsi prédikációt tartsak neked, csak közölni akarom veled, hogy rossz a szöveged. Hosszú és unalmas. — Tudom. Adjál jobbat. — Adok is. Mától kezdve ezt fogod mondani: “FF3 SPRING, I’M BLIND” (Tavasz van és vak vagyok.) Angolul sokkal gyorsabban lehet kimondani ezt a szöveget, mint magyarul, alig tart egy másodpercig. A koldusnak nagyon tetszett az uj szerep, és már mondta is tárgyilagos hangon, ahogy kioktattam: ITSPRINGIMBLIND. És az emberek, akik eddig rá se hederitve elhaladtak előtte, hirtelen megtorpantak, eszükbe jutott, milyen szép látvány a tavasz, és milyen borzalmas lehet nem látni belőle semmit, hátháltak egy-két lépést és adtak. Alig suhant el ember a koldus előtt anélkül, hogy a zsebébe ne nyúlt volna. Én a másik oldalról figyeltem az eseményeket, és örömmel láttam, hogy a szövegemnek nagy sikere van, a koldus egyre nyugodtabban, egyre szárazabban, tehát egyre jobban “hozta” a szöveget és ömlöttek az öt- és tizcentesek a kalapjába. Nagyon büszke voltam a sikeremre és amikor láttam, hogy másnap, harmadnap is egyre jobban gyűlnek a pénzek, büszkén odamentem hozzá: — Rosszkedvűnek látszol. — Az is vagyok. : — Miért? Nem vált be az uj szöveg? — Dehogyis nem. Sokkal többet keresek, mint azelőtt. .— Nahát. Akkor, mi a baj ? — Hogy mit mondok télen?! , Királyhegyi Pál Vasváry Ödön
