Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-03-11 / 10. szám
AZ ELSZÁLLT PILLANGÓ írta: MIKES MARGIT Thursday, March 11, 1971 MAGIAK HÍRADÓ — A biedermeier íróasztal a régi karossdékkel! — kiáltott fel Jóska, aki 1956-ban mint Kertész József lépte át a magyar határt, azóta Amerikában Jco Curtis lett, néhány millió tulajdonosa és most hazalátogatott a rokonokhoz. — Szinte látom, 'hogy ül előtte a feleségem és írja a leveleit! És itt a régi smizett, a fiókjaiba hányszor rakosgatta Lili a holmiját figyelmesen föléjük hajolva. — Nagyon szeretem ezeket a bútorokat, — felelte Andrea, felesége nővéré, — ha rájuk nézek, mindegyik Lilire emlékeztet. A nagy szomorúságban, hogy elmentek, ezek az öreg bútorok jelentettek némi vigaszt, a hozzájuk fűződő emlékek itt lebegtek körülöttünk. — És olyanok, mint mikor nektek ajándékoztuk, ennek az íróasztalnak aranybarna politúrja mint a régi mesterhegediiké, mint egy Amátiá, az angol karosszék, a fiókos smizett hullámzó vonalai a legszebb biedermeier stílbútor. — Joe elmélázva nézte, meg-meg simogatta az antik, íróasztalt, aztán hirtelen támadt ötletétől felvillanyozva fordult Andreáihoz. — Van egy ragyogó elképzelésem, egy remek tervem, persze csak úgy, ha te is hozzájárulsz. — Mondd! Máris hozzájárulok. — Nono, ne olyan hirtelen, még azt se tudod, miről van szó! És kérlek, ne botránkozz meg rajta, mert szokatlan kérés ezt kérni, tulajdonképpen nem is illik. Én ezeket a bútorokat visszakérem tőled, bár tudom, hogy emlékbe adtuk nektek, de ez segítene az ötletem megvalósításához. Magammal vinném őket Amerikába, aztán otthon óriási meglepetést szereznék velük Lilinek! Beállítanám a szobájába egy nap, mikor nincs otthon és mikor hazajönne, ott találná őket. Nagyon megörülne nekik és úgy érezné, mintha megint otthon lenne, azaz itthon, Budapesten, a Budenz utcai régi otthonunkban. És tudod, miért sir, mit emleget folyton? Azt mondja, hogyha a hátát mégegyszer az öreg cserépkályhának támaszthatná, boldog lenne . . . Hát azt a cserépkályhát már nem tudom elvinni, pedig egy sokkal jobbat állítanék be helyette. Mintahogy neked is, drága Andreám, ezek helyett a kissé kopott öreg bútorok helyett a legjobb belvárosi régiségkereskedésben még sokkal szebbet vásárolok, hogy valamiképpen kártalanítsalak! Hidd meg, nekem eszembe se jutott volna visszakérni, amit egyszer már odaajándékoztam, ha nem Liliről lenne szó, akinek nagy örömet szerzünk vele. — Csak vidd, — felelte Andrea, — bár megvallom, nehezen válók meg tőlük. Valahányszor rájuk néztem, titeket láttalak magam előtt. — Szóval megértesz és nem haradszol rám ? — simogatta meg Andrea arcát Joe, — holnap elintézem az ügyet. Elmegyünk a belvárosba és te fogod kiválasztani, ami neked tetszik, ideszállittatom, ezeket szakszerűen becsomagoltatom és hajón küldöm Amerikába. Joe el volt ragadtatva az ötletétől és most nem is bánta, hogy a felesége nem jöhetett vele látogatóba, mert egy hirtelen támadt betegsége az ágyhoz kötötte és még lábadozva se váilalkozhaott a repülőútra. — Nagyszerű meglepetést szerzek neki! — gondolta magában. — Ez az Íróasztal meg a smizett képzeletében hazaringatja a Hüvösvölgybe, a szobájába, ahol az ablak előtt aranyiottak ezeknek az öreg bútoroknak hajlított biedermeier vonalai. Ott még szegény emberek voltunk, az én mérnöki fizetésemből éltünk, bár hazai viszonylatban elég jól, de New Yorkban gyárat alapítottam a találmányomra és azóta olyan bankbetétem van, amiről itt nem is álmodoztunk. Van mindenünk, ház, autók, a legszebb amerikai bútorok, de mindez Lilit nem bákiti ki a sorsával, hogy a hazáját el kellett hagynia, testvéreivel, barátaival együtt, akik ott maradtak és helyükben nagy üresség van a lelkében. Remélem, ezek az öreg tárgyak enyhíteni fogják a honvágyát . . . Hiszen egy darabot jelentenek a múltból, mintha visszahoznám az időt, amely elszaladt felettünk. Tiz év, amely sose jön többé vissza! De visszajön az illúzió, hogy megint mintha 1955-ben élnénk a Hűvösvölgyben, a régi Budenz utcai házban, ha lehetne, az egész villát lebontanám, téglánként becsomagoltatnám és elvitetném Amerikába, ott felállittatnám a farmon és akkor Lili csakugyan a régi környezetben érezhetné magát. Miért ne? Anyagiakban nem jelentene különösebb problémát, aztán előfordult már, hogy amerikai milliomosok régi, antik várakat lebontattak Európában és minden kövét külön becsomagolva elszállittatták Amerikába és ott újra fölállították. Egész jókedvű lett, valami hirtelen támadt örömmámoros részegséget érzett, szeretett volna már otthon lenni, elrendezni a bútorokat a szobában és várni a hatást. Másnap, amint Ígérte, elvitte Andreát a régiségkereskedésbe és ott a legszebb, legdrágább bútorokat választotta ki. — De hiszen ezek sokkal szebbek és többe kerülnek, mint amiket elviszel! — tiltakozott Andrea. — Nem, elég jó lesz ez is . . . — és egy szerényebb biedermeier Íróasztalra mutatott. — Nem, én ragaszkodom hozzá, hogy ezt válaszd ! Azt akarom, hogyha már Lili miatt ilyen szokatlan dologra vetemedem, hogy az emlékbe adott ajándékokat visszakérem, legalább méltó módon kárpótoljalak! Mert úgy érzem, hogy a bútorokkal együtt a belőlük áradó régi atmoszférától is megfosztalak. Nagyon szép tőled, hogy beleegyeztél, nagyon hálás vagyok ezért. Az íróasztalt, a smizettet, a krosszéket becsomagoltatta és feladta hajószállitmányként. Aztán letelve a látogatási idő, hazautazott. Már ürelmetlenül várta a repülőgép indulását, bár igen jól érezte magát Budapesten. Minden régi helyen viszontlátta a régi arcokat, mindenki nagyon kedves volt, jól sikerült ez a kirándulás. Legközelebb Lilit is magával hozza, ha majd egészen felgyógyul. Már az óriási 747-es jet-ben türelmetlenül várta, hogy alant föltűnjenek Amerika partjának körvonalai és leszálljanak. Megérkeztek, a gép lefelé ereszkedett és kerekeivel nagyot zökkenve a betonpályán megállt. Taxiba ült és haza hajtatott a farmra. Lili a villa torrasszán várta, már ott napozott a nádfonatu karosszékten ás boldogan ölelte át. Hosszú csókok után Joe zavartan szólt: — Nem is kérdezed, mit hoztam neked Budapestről? Ne gondold, hogy megfeledkeztem rólad, dehogy feledkeztem meg! Majd meglátod, milyen meglepetés vár rád! — Áruld el, hogy ne izguljak addig — kérlelte az asszony, de ő csak ingatta a fejét. — Nem, nem lehet elmondanom, meglepetés! — Aztán elmesélte, hogy érezte magát Budapesten, kikkel találkozott, részletesen elmondta a hűvösvölgyi Budenz utcában tett látogatását, viszontlátta a szobákban a régi, meghitt sarkokat, persze már idegen bútorokkal megrakva, az uj lakók mindig valami megmagyarázhatatlan légkört hoznak magukkal és teljesen kicserélik a hangulatot. Mintha valaki egy szobában kinyitná az ablakot és a friss levegővel kiszellőzné a régi illatokat . . . Amit egy család kisugárzott magából, a megnevezhetetlen légkört elfujja a szél . . . — Ezt éreztem ott a Budenz utcában. Hiába akarja az ember föllelni a múltat, az elszáll és sose jön többé vissza. Andrea a régi, a férje, a 7. oldal gyerekei is, de tiz év nagy idő . . . Az emberek megváltoznak, az idő mintha láthatatlan porszemek alakjában lerakódna rájuk és bevonná őket egy titokzatos réteggel, vonásaikat ellepi a sivatagi homoknál is finomabb porfelhő . . .Az öregedés . . . Idegen maszkok jelennek meg az ember előtt. Nincs kivétel. Mindnyájan uszunk az időben, a titokzatos folyóban és mi magunk nem is látjuk, hogy mennyire elváltozunk, mig az ismeretlen partok felé sodor az ár . . . Milyen szomorú ez, — gondolta Joe és sóhajtott. — Miért sóhajtottál? — kérdezte kíváncsian Lili. — Talán volt valami olyan élményed is, ami szomorú és nem akarod elmondani? — Nem, nem, semmi ... — felelte zavartan Joe, — csak arra gondoltam, hogy mindent meg tudok venni, csak a fiatalságot nem . . . Mert ott Budán a régi fiatalság emléke csapott meg, mint valami szelíd, langyos lehellet, mintegy nyáresti meleg szellő, de csak az emléke, maga a fiatalság már messze járt és mintha a távolból intett volna. Ott van például a régi villa a Budenz utcában, minden a régi helyén rajta, mintha a tárgyak jobban tudnának ellentállni az időnek, de az emberek egészen mások . . . Mintha azt a gyönyörű rózsás fátyolt, a fiatalságot valami kérlelhetetlen kéz apránként letépdesné róluk, legöngyölitené és alatta előtűnik a csupasz váz. Még az a szerencse, hogy mindennap látjuk egymást és nem vesszük észre, de akik tiz év óta nem találkoztak, azokon ijesztő ez az árulkodó jel. Olyan az élet, mint a rotációsgép hengerei, forognak, forognak s közülök kihidl a teleirt papírlap, a múlt... — Ezt láttad Andreán is? — kérdezte aggódva Lili. — Nem, rajtuk nem annyira szembetűnő ez. bár természetesen nem múltak el nyomtalanul az évek fölöttük se, jó egészségben vannak, fiatalosak. De nem annyira változatlanok mint a tárgyak. Ezek jobban ellentállnak az időnek, mint az emberek! A fáraók, akik az elmúlás szörnyű gondolata elől menekülni akarva piramisokat építtettek, haláluk után magukkal vitték a bútoraikat is és ezek évezredek múlva előkerülve, megőrizték alakjukat, anyagjukat, olyanok voltak mint annakidején ott Egyiptomban. Mig a fáraók arca erőszakosan kipreparált bebalzsamozott, ijesztő torz lett testük összezsugorodott . . . Milyen remek ötlet volt hogy elhozattam a bútorokat, — derült fel magában Joe. (Folytatás a 12-ik oldalon.) JUHÁSZ GYULA: MÁRCIUS IDUSÁRA Vannak napok, melyek nem szállnak el, De az idők végéig megmaradnak, Mint csillagok ragyognak boldogan S fényt szórnak minden születő tavasznak. Valamikor szép, tüzes napok voltak, Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak, Ilyen nap volt az, melynek fordulója Ibolyáit ma a szivünkbe szórja. Ó, akkor, egykor ifjú Jókai Én lángoló Petőfi szava zengett, Kokárda lengett, zászló lobogott; A költő kérdezett és felelt a nemzet. Ma nem tördel bilincset s börtönaajíót Lelkes tömeg, de munka dala harsog, Szépség, igazság lassan megy előre, Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe. De azért lelkünk busán visszanéz És emlékezve mámoros lesz tőled, Tűnt március nagy napja, szép tavasz, Mely felráztad a szunnyadó erőket, Mely uj tavaszok napját égre hoztad, Mely uj remények ibolyáját fontad. Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott, Hozz mindig uj fényt, uj dalt, uj virágot!