Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-01-07 / 1. szám
K. oldal faC> ■; í,'«* <’ *4 .* ■ ■ i -ma4yv£ híradó Thursday, Jan. Y. 1971 New Yorkban történt kezdődik. Irta: RUBY ERZSÉBET Dr. Wéber Tibor “Öreg Diák” kollégánk, szeles időben esernyővel a kezében, hóna alatt szorongatva jegyzeteit, melyeket a U.N. közgyűlésén jegyezgetett. haladt a 7th Ave. és a ölst St. között, hogy a new-yorki American Hotelbe menjen. Vele szemben egy 18 év körüli, kócos, szakállas hippie jött, világoskék nadrágban. Amikor a fiú kartávolságra ért Wébertől, hirtelen mellbevágta, s Wéber hanyattesett a járdán. Újságjai, jegyzetei szerteszét szóródva hevertek a piszkos latyakban. A hippie, mint aki jól végezte dolgát, közömbösen ment tovább. Wéber a földön elnyúlva, torkaszakadtából kiáltotta: “Fogják meg azt a gengsztert, aki engem hanyattlökött! I” Embergyűrű vette körül a földön fekvő Wébert és sopánkodtak, hogy milyen időket élünk, de senkinek •sem jutott eszébe őt fölsegiteni a földről. A hippie visszajött Wéberhez és gúnyos hangon mondta: — Mit ordít úgy, én nem nyúltam magához! Erre egy úriember, aki Wébert most fölsegitette a földről, rákiáltott a fiúra: — Nem nyúltál hozzá?! Hiszen hanyattlökted! Wéberr azt mondja neki: “Én nem ismerelk téged, te nem ismersz engem: miért támadtál meg? — Szamárság — mondta a lusta, közömbös hangú fiú. — Én nem nyúltam hozzád! — És két kezét zsebredugva tovább ment. Azt mondta Wéber, mikor a fiú hanyattlökte, végtelen gyűlölet lángolt a szemében. Nekem az az érzésem, hogy kábítószertől volt ilyen öntudatlan állapotban, vagy pedig, kábítószer nélkül nem tud élni, nincs pénze, hogy vásároljon ■s vakdühében mindenkinek nekimegy. Két jólöltözött úriember közrefogta Wébert s igy mentek tovább, nehogy a megvadult hippie megint megtámadja, miután a szevteszóródott papírjait összeszedték. Persze rendőr nem volt látható se a közelben, se a környéken. Nehéz a rendőr helyzete is. A legkisebb kihágástól a legnagyobb bűntényig, ha ■közbelép, bicska villan, golyós üvölt, s bizony mindenkinek kedves az élete. Annál inkább nehezebb a helyzete, mert honnan tudja előre, hogy a gazfickó, mint a villám, rálő, vagy belemártja a bicskáját. Túlzott buzgóságáért már sok rendőr meglakolt s minél szigorúbbaknak kellene lenniök, .annál óvatosabbak, mert egyre vakmerőbbek az utonállók s mindjárt a hátsózsebükhöz kapnak és. egy rendőrrel kevesebb van. A kétségbeejtő bünhullámot úgy lehetne — ba nem is megállítani, de csökkentenir* ha minden tizedik emberre egy rendőr jutna. Fantáziának is sok, viszont próbának megjárná. Igaz. hogy a rendőr sem lehet tiz helyen, tehát ez az okoskodás is — nulla. * * * Néhány nap múlva egy másik “krimi” történt Wéber Tiborral. A West Side-on várta az autóbuszt, amelyik átviszi őt az East Side-ra. Akkor is esős volt az idő és esőköpenyben, hóna alatt a New York Timessel várt. Mellette egy 30 évesnek látszó, jólöltözött férfi állt. a mai divatos, lapos irattáskával a kezében. Jobb tisztviselőnek látszott. A férfi megszólítja Wébert: — Itt áll meg az autóbusz, amely az East Sidera visz? — Igen — felelte Wéber készségesen. — Csúnya idő van — mondta a férfi, s igy kezdődött a beszélgetés. 1 Az autóbusz megérkezett, és amint felszálltak, azt mondta Wéber: Ott van két üres hely, üljünk oda. Ltiiltek és Wéber az újság felét odaadta a férfinek, hogy ő is olvassa. Wéber is, a férfi is az újság olvasásába merült. Az egyik megállónál, amikor már lassított az autóbusz, egy velük szemben ülő hölgy nagyot kiált Wéberre: — Vigyázzon, a mellette ülő ember valamit kivett a zsebéből! A kocsi éppen megállt s a zsebtolvaj egy ugrással az ajtónál termett, leugrott és az ott levő földalatti lejáróhoz rohan.. A buszvezető látta, mi történt. Wéber a tolvaj után szalad, s visszakiáitott a vezetőnek: “Várjon, mindjárt visszajövök !” Nem iS kellett a kócsivezetőnek várni, mert Wéber futtában arra gondolt, hogy nem vehetett ki a zsebtolvaj a zsebéből mást, mint a zsebkendőjét, mert az esőköpeny alatti kabátjában van a pénztárcája, s igy hagyta tovább futni a póruljárt tolvajt, s visszaszaladt a buszhoz. — El kellett volna csípnie a gazembert — mondta a kocsivezető Wébemek. Ha nem is tett kárt magának, de a legközelebbi alkalommal megint ezt csinálja ... — Hadd menjen a szerencsétlen. Munkanélkül van. Mesélte nekem, mikor a kocsit vártuk. Különben is csak a zsebkendőmet húzta ki a kabátom zsebéből. Elgondolom: ha egy ember néhány napon belül egymásután két ilyen támadást szenved, naponta mennyi támadás lehet a nyolcmilliós New Yorkban, amelyről sem a rendőrség, sem a sajtó nem tud. A sajnálatos történetet egy csattanó? esettel zárom be: Mikor Wéber Tibort hanyattlökte a hippie, azt mondta Wéber: — Ha még egyszer megütött volna, esküszöm, hogy végigvágtam volna rajta az esernyőmmel. Sajnálom, de bizony végigvágtam volna rajta! Vannak emberek — mint Tibor is —, akik irtóznak a veszekedéstől és verekedéstől. Ha megtámadják, még akkor is latolgatják, hogy védekezve megsértse-e ellenfelét ? — És az ilyent megérzik a gazfickók! A-N-E-K-D-O-T-A Louis Marquet, a belgiumi Ostende hírhedt játékbankjának igazgatója úgynevezett “nagyvonalú“ ember volt. Az 1910. évi brüsszeli világkiállítás idejére kivételes szenzációkkal akart előrukkolni. Ezek közé tartozott a játékbank zenekarának a felfrissítése is. Magához rendelte tehát karmesterét és közölte vele: Karnagy ur, a világkiállítás évében nem játszhatunk gyenge zenekarral. Zenekarunkat jelentős mértékben meg kell erősíteni! Javaslatai? — Mr. Marquet — felelte a dirigens —, terveim készen vannak. Legsürgősebben további 10 elsőhegedüs és 15 másodhegedűst kell szerződtetnünk í . . — Potomság, karnagy ur, potomság — fakadt ki ingerülten a nagyvonalú Marquet. — Ne krajcároskodjék! Ha a reputációmról van szó, néhány ezer frank nem játszik nálam szerepet. Ne szerződtessen nekem másodhegedűsöket. Nekem csupa első-, sőt, csakis legeslegelső hegedűst szerződtessen ! NEM FONTOS, DE ÉRDEKES AZ ALAPKŐ LETÉTELRŐL Mostanában mind többször olvassuk az újságokban vagy látjuk a televízióban, hogy egy jelentősebb középület építése alapkőelhelyezésével MI AZ ALAPKŐ? Az alapfalban elhelyezett nagyobb kő, amelybe befalazzák az építendő intézmény alapítólevelét, okmányát. EREDETE? Több százéves, a szokás kezdete még a középkorba nyúlik vissza. Az egyházi épületek alapjaiban már a 13. századból eredő alapkövet is találtak. Ez a szokás azután napjainkig fennmaradt, sőt az utóbbi években szinte újjászületett. MI VAN BENNE? Az alapkő, illetve az alapítási oklevél, rendszerint tartalmazza az épület rendeltetését, az építési idejét (régebben az uralkodó, illetve templomnál az akkori pápa és püspök nevét), az építtetőt, a tervező épitészt. Az okmányt, melyhez rendesen abban az évben vert -pénzeket is mellé-kelnek, fémtökba zárják, leforrasztják, a kő e’őre elkészített mélyedésébe teszik és fedökövel zárják. !e. Természetesen, ahány ház, annyi szokás. Van, ahol az alapítólevelet vörösréz hengerbe bürkeit üvegtokba zárják. ELHELYEZÉSE? Ennek sincsen pontos szabálya. Egykor az volt a szokás, hogy az alapkőben elhelyezett oklevélre úgy tettek rá a fedőkövet, hogy közben az ünnepély szereplői kőmüveskalapáccsai megkopogtatták,, s közben rövid, alkalomszerű beszédeket mondtak. Manapság a beszédek többnyire az alapkőelhelyezést megelőzően hangzanak el. KÁLDI JÁNOS: Téli hegyek közt Befedi a hó a lankatag, gondtól nehéz faágakat, s amit a gyor.sindulatu szél hangszerül használ szüntelenül, a holdfénybe-fult, méter-magas kóróhadat. Nincs egy súlyos, eligazitó lábnyom, ami példa lenne — a Csúcs felé — a folyton-áradó ködök közt, ami virítana előttem, akár a láng, sikerül-e föltalálnom? Csak a szív sejteti az irányt. H-ILM-O-R I A “HUMANISTA" A bridzsezek arcán feszült izgalom tükröződött. Az utolsó kör járta, ezen múlott a győzelem. A licitálás egyre emelkedett. A pillanat-lenyűgöző volt. A nap éppen elbújt egy felhő" mögé, s a langyos szellő megsimogatta a verandán ülők kihevült homlokát. A küzdelem tulajdonképpen a. két többszörös bridzsbajnok: William Graveman és Arthur Ronnaway között folyt. Most éppen Ronnawayn volt a licitálás sora, s mindenki érezte, hogy most, igen, most, eldől a küzdelem. Ebben a pillanatban a veranda előtt húzódó műúton feltűnt egy halottaskocsi. Fekete bársonyon nyugodott a koporsó, virágokkal telehintve. Ronnaway észrevette a kocsit, összecsapta a kártyáit, felállt, levette a sapkáját, s összekulcsolta a kezét. A halottaskocsi csendben elhaladt.. Graveman odalépett ellenfeléhez, és megverejette a vállát: Mr. Ronnaway, ön igazi humanista! A legforróbb pillanatban is megadja a tisztességet egy ember földi maradványainak. Arthur Ronnaway megvonta a vállát. — Ez természetes. Mégis csak 34 évig volt a feleségem. Ruoy trzsebe:
