Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-02-18 / 7. szám

MAGYAR HÍRADÓ 11. oldal Thursday, Feb. 18, 1,971 UTIJEGYZETEK: • Patagóniáról a legtöbben már sokat hallottak, oda is tudják képzelni valahová a dél-amerikai kontinensre s annak is a legdélibb részére, azt is tudják, hogy Argen­tínához tartozik s földrajzi szempontból határvonalai: az Atkuiti-óceán déli része, a Magellán szoros, s keleten az óriási andesi láncsor... de hogy honnan ered elnevezé­se, az már kevésbbé ismere­tes. A világ egyik legkietle­­nébb, legmostohább táján időtlen idők óta Garabonciás szél-király az ur. Amerikának ezt a zugát felfedezése után jó néhány évtizedig gondosan “kerülték” a hajósok — a szárazföld felől a tengerpar­tokat is erősen korbácsoló szélviharok miatt. Se füvet, sem fát nem termő, behor­padt mélyedésekkel tarkí­tott,szikkadt földjeit fentről, repülőgépről szinte, holdbéli tájnak véli az ember. Honnan adódik elnevezése s kik voltak a névadók? Titokzatos lábnyomok Nem nehez' kitalálni, hogy csakis e földrészt felfedező, majd megkerülő spanyoloktól származhat, akik e partokra1 szokták kirakni — kegyet­len éhhalálra ítélve — a ha­jóikon fellázadtakat. Ezekkei az ide “kitelepített” lázadók­kal történt, hogy élelem és életlehetőségek kutatása köz­ben a teljesen kihaltnak tűnő vidéken, váratlanul, hatalmas lábnyomokra bukkantak. A lerongyolódott, elcsigá­zott spanyoloknak -kétségük nem lehetett, hogy e lábnyo­mok nem valamiféle rejtélyes szobrászati alkotások, hanem emberi nyomok, amit később a nyomokat hagyó őslakók: a hihetetlenül “nagy lábon élő” indián törzsek felfede­zése is igazolt. Ennek alapján nevezték el őket a spanyolok “patago n”-oknak, azaz “nagylábuaknak” s e földte­rületet -később e patagonok­­ról: Patagóniának. . E szétszórtan élő indián törzsek nem voltak túl népe­sek. Egyedüli megélhetési forrásuk — főleg a patagó­­niai tavak környékén — csu­pán a vadászat volt; vizima­­daralkra, nyulra és rókafélék­re, de főleg a szintén “nagy lábon élő” strucemadarakra hegyezték nyilaikat. Életvi­szonyaik változatlanságát fő­leg az magyarázza, hogy az e kontinensen már három év­százada uralkodó fehér ern-ÓHAZAISZOKÁSOK: Patagonia, a "nagylábuak" földje bért hosszú ideig nem vonzot­ta. meghódításuk. Csupán a múlt század végén került sor — Argentina nemzetté válá­sa után — felszámolásukra, azaz a második “konkisztá­­ra”. Mint az utolsó “mutat­ványpéldányok” egyikét (el­sárgult fénykép tanúskodik róla a Punta Arenas-i múze­umban), az egyik patagóniai indiánt “ketrecbe zártan” vitték a század végén (1889) a párisi nagy világkiállításra, ahol hanem is állati minőség­ben, de—- mint a rácsok fölé akasztott magyarázó cédula mutatta — HOMUS PATA­­GONICUS-ként bámulhatták meg. Miután a ketreclakót kellő­képpen megcsodálta a világ, egyre inkább felébredt a kí­váncsisága “birodalma” iránt is. A lelkes kutatók kezdet­ben hobby-ból, kalandvágy­tól fűtve kezdték felkeresni Patagóniát, imajd megkezdőd­tek a régészeti kutatások is. Az első áldozatok Az első “áldozatok” a szá­raz kóróval is megelégedő bárányok és birkák voltak... s hosszú évtizedeken át egye-, dűl ezek állták a “tiizpróbáí”. S mire a gyakorlat bebizo­nyította, hogy mégiscsak le­hetséges itt megélni, addigra már szinte egy négyzetméter föld sem maradt “gazda” nél­kül. Patagónia tengerpartra épült legnagyobb városa Co­­modore Rivadávia. A “nagylábuak” fővárosá­ban igen nagy a “kislábon”, sőt mezítelen lábakon élők száma. A nagy pénzek még nagyobbakat szülnek, s a gaz­dagok uj gyárak tucatjait építik, kihasználva az olcsóbb munkaerőt, az ide Chiléből betelepedett munkanélküliek, szakképzetlenek és analfabé­ták tömegeit. A városban lé­tesített luxusszállodáktól, szórakozóhelyektől, rendezett ház- és utca sőréktől távol, a város peremén élnek azok, akik jóformán a “futóhomok­­ra” építkeznek. Ezek a fa és bádogleme­zekből szedett-vedett ipari hulladékokból épült úgyneve­zett “villák” (ejtsd: vizsák) szegélyezik a főváros pere­mén húzódó hegyhát széleit, kivid kerülve az adókon, a ci­vilizált világon. Pedig ők azok, akik az újonnan léte­sülő gyárakban dolgoznak, a birkák tízezreit nyírják vagy a petróleumos hordókat gör­getik, egyszóval építik Pata­­góniában a civilizációt. Az utcákon a szél az ur A több hónapos téli idő­szakban azonban minden pa­tagóniai város vagy telep la­kójára egyformán rá jár a “szelek ostora”. A szinte megállás nélküli orkánok té­len a szélsőséges sebességeket elérve szinte elviselhetetle­nek. A gyermekek iskolába járatása itt komoly probléma. Előfordul, hogy — bármeny­nyire is hihetetlennek tűnik - a gyermekek valahogy el­érnek a házsorok mentén az iskolával szembe, de innen, már képtelenek átkelni az uralkodó széliránnyal szem­ben az úttesten. Az állandó viharos szelek problémája hozza magával a fásítás, ihletve a növények telepítésének nehézségeit is. Nehogy a fácskák már ifjú korukban áldozatul essenek a szeleknek, utcák sorain át, a járdák mellett fé’foevágott petróleumos hordók “dajkál­ják” a csemetéket, mignem a leföldelt hordók mellől is ki nem söpri őket egy-egy erőteljesebb szélroham. De uj módszereket keres­nek a házépítkezéseknél is. Egyik ilyen törekvést tükrö­zik a betonba ágyazott fa­tönkökből épült lakóházak. A vonat és autóbusz állomások környékét is igyekeznek “zárt-területté” változtatni, hogy valamivel enyhítsék a veszélyes széljárások kelle­metlenségeit. Nem egyszer előfordult, hogy a hidakon áthaladó kocsikat a szél egy­szerűen felemelte és bedobta a hullámok közé. Régi kegyeletes szokás em­lékművet állítani a hősök­nek, akik az első úttörők vol­tak vagy áldozatai a letele­pülésnek. Az első áldozatok­ról, a birkák és pásztoraik hősies küzdelmeiről már ké­szült emlékmű egy dél-pata­­góniai városban — szimbó­lum az utókor számára e földterület “második” meg­hódításáról. De úgy látszik még nem született meg az a szobrász, akit éppen az első megtelepülök a primitiv mód­szerekkel védekező “nagylá­buak” névtelen hősei, az in­diánok ihlettek volna meg, avagy éppenséggel azok, akik még ma is — a lüktető és fejlődő nagyvárosok szélein —ugyanúgy járnak ... me­zítláb, mint őseik a “patagc­­nok”. Szabó Miklós FARSANGOLÓK Az óhaza egyes vidékein még mindig divatban vannak a “farsangoló” dalok és tán­cok. A “farsangolás” a kö­vetkező módon történik: Kettő vagy több “farsan­goló” fiú felöltözik afféle házról házra járó régimódi vándorkoldusként. A fejére csúcsos, csupalyuk _ sapkát tesz. Az egyik lyukon toll­­söprü, vagy' szalagbokréta integet. Rongyos, kifordított kabátját, vagy szűrét a dere­kán madzaggal köti át, hogy tánc közben le ne essen. A lábszárát rongyokkal becsa­varja. Egyik kezében bunkós­botot húz maga után, bunkó­jával a föld felé forditva. A másik kezében magasra tart­ja a frissen faragott villás ágú nyársat, amelyre sza­lonnadarabot tűznek. Biceg­ve, sántikálva jönnek be, hogy' szánalmat keltsenek. Persze, mindez csrij tréfa. Minél szánalmasabbnak lát­szanak, annál több ajándékot remélhetnek. Keserves hangon kérdezi az egyikük: — Szabad-e köszönteni a szegény farsangolóknak, akik hosszú útról jöttek?... — Szabad! — felel moso­lyogva a nézősereg, mire a “sántikáló” farsangolók rit­mikusan éneklik: Hipp, hopp, farsang! Itt ölték a disznót, Nem adják a máját. Csak a szalonnáját! Kelj fel, gazda, kelj fel, Száll az Isten a házadra Sereg angyalával. Rakott asztalával. Teli poharával! A nyársam is üres. A hasam is éhes. Ki sajnálja szalonnáját. Legyen az is éhes! — És mind a négy szótag­ra frissen a levegőbe ugranak páros lábbal, kissé terpesz­ben félguggolva esnek a főid­re. Folytatják a dalt, és “do­bogós” táncot járnak: dobo­gós polkalépés jobbra (egy ütem) és balra (egy ütem), és igy tovább... A testtar­tás kissé guggolós, a térdek behajlitva. Néha keményen dohogva járják, jókorákat ugrálnak. Közben változtat­ják az irányt, fokozatosan fordulnak oldalt, majd hátat forditva járják,majd ismét arccal előre ... A szöveg ért­hetőségére mindig gondolnak. Ha többen vannak, akkor elő­adhatják úgy is, hogy kettő táncol, a többi pedig mögöt­tük áll és énekel. A dal végén elköszönnek: — Jó éjszakát, vig farsan­got ! — és távoznak. Magyarország déli táján, Baranya megyében, Kákics faluban és környékén rrrana.p­­ság is farsangolnak. Minden házba beköszön tenek estefelé. A háziasszonynak az ablakon át nyújtják be a nyársat, és az rátüzi a szalonnát. Talál­koztunk farsangolókkal Pécs város fényes kávéházában is. Kora délután asztaltól aszta­lig ballagva, sorban megkö­­szöntötték a vendégeket, hal­kan és kedvesen, hogy ne za­varják a szomszéd asztalok­nál beszélgetőket. A népszo­kást kedves mosollyal szem­lélhettük. Egyszerű dallamá­ban is visszacseng valami ősi dallamfordulat, például a sor végi kvintlépés. Volly István VÁLÁS ELŐTT PRÓBAIDŐ — Kedves Magda, igazán sajnálom, de meg kell vál­nunk egymástól. — Igazgató kartárs, talán elégedetlen a gyorsirásom-I mai ? —- Ellenkezőleg. Nagyon. I elégedett vagyok. — Rosszul gépelek? — Művésze a gépelésnek. — Nem voltam elég ta­pintatos, udvarias, szorgal­mas? — A legnagyobb mérték­ben az volt. — Nem vagyok szép? Más a zsánere? — Mindig ilyen nőről ál­modtam mint maga, és mé­gis ... búcsúzzunk. — De miért? —Sajnos, a legfontosabb­hoz nem ért. Rossz kávét főz! MARISKA NÉNI —Kedves Mariska néni! Maga a konyha teljhatalmú parancsnoka. Miért kéri a munkakönyvét? Miért akar itthagyni minket? — Mert azt tetszett mon­dani, hogy nekem is észt a kosztot kell ennem. GOROMBASÁG —Miért akarja otthagyni az üzemet? — Goromba a művezető. Folyton parancsolgat, utasí­tásokat ad. — E’z a dolga. Mégiscsak ő a művezető. — Igen, de én az igazgató vagyok! Galambos Szilveszter

Next

/
Thumbnails
Contents