Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-02-18 / 7. szám

^2.pldai MAGYAR HlRAPCfr. v Thursday^ ;geb^ 18, 1871, ■ ^ INFOLT”: MADARAK Esik a hó, s bennem fur­csa hiányérzet támadt. Csak ültem otthon, maradék sza­badságom gyorsan elpergő napjait mindenféle suta férfi­foglalatossággal töltve, mert ez a néhány nap semmire se jó. Ahhoz rövid, hogy az em­ber nekibuzduljon valamilyen érdemes feladatnak, ahhoz meg hosszú, hogy tétlen bá­­mészkodással teljen el, kifelé a hideg világba. Egy egész nap ráment, amíg eszembe ötlött, mi hiányzik? A madarak. A téli madarak, amelyek ilyenkor már körülröpködték az erkélyt, fényes gombostű szemükkel szemrehányó pil­lantásokat lövelve az üveg­táblákra, sürgetve a táplálé­kot. — Elmaradtak a kosztosok — mondtam szomorúan a feleségemnek, aki maga is példás buzgalommal vette volt ki a részét a madárete­tésiből, ami voltaképpen az ember ősi és nemtelen önzé­sének egyik bocsánatos meg­nyilatkozása: néhány marék napraforgómaggal ingyen cir­kuszt varázsolni a beszűkült téli látómezőbe. Olyan cir­kuszt, amelyben a világ leg­ügyesebb légtornászai lépnek fel, szerény napidij ellené­ben. ■ — Keresd meg őket — mondta a feleségem, mert az asszonyok az élet szomorú perceiben sokkal több gyakor­latiasságról tesznek tanúsá­got, mint mi férfiak. . — Keressem meg őket? — dohogtam mérgesen s az asz­­szonyi lelemény iránt érzett nagyrabecsülésem szempil­lantása alatt a jellegzetes férfiingerültségbe csapott át, mert mi sem könnyebb, mint nehéz tanácsokat osztogatni. — Hol keressem őket? A ré­ten építkeznek, a bozót ki­pusztult, a madarak elköltöz­tek. Másnap reggel azért nem hagyott nyugodni az ötlet. Felhúztam az ormótlan gu­micsizmákat és hátraballag­tam a kertbe, hátha kertünk szűz haván megtalálom az is­merős nyomokat, mert hiszen a gyanakvó vadmadár a vi­lág leggvanutlanabb lénye, mindenütt otthagyja lábának finom lenyomatait. A kert üresnek tűnt, oly szikrázóan, üresnek és nesztelennek, mint egy holdfénykép. A kert végében van egy gödör, ahová a konyhai hulla­dékot öntögetjük, az átmegy a hasznos korhadás folyama­tán s utóbb humuszként szol­gálja szerény kerti növé­nyeink fejlődését. A gödör tá­ján1 valami moccant, amit a goromba csizmák zajosan tör­ték a havat. Előbb egy ham­vaslila, azután egy fekete folt lebbent fel, egy balkáni gerle és egy feketerigó, akiben azonnal felismertem Sámuelt, házunk régi barátját. Bal szárnyát most is egy ujjnyi­val megereszkedve tartotta, mint egy sebesült katona, aki holtig viseli valamiféle nyo­mát keserves sérültésének. Sámuel terebélyes feketerigó család feje, akit egy Ízben — évekkel ezelőtt «— légpuská­val megsebzett egy kölyök s a rigók atyja az erkélyre menekült. Napokig pihent két muskátli között s gya­nakodva bár, de kegyesen el­fogadta a táplálékot, amelyet tisztes és bizodalmas távol­ságból hajigáltunk a csőre ügyébe. Felépülése után sem szakította meg velünk a hű­vösen távoli kapcsolatot, má­jusi hajnalokon kiült az er­kély rácsára fuvolázni. Vala­hol a sűrűben a tojó költött, Sámuel pedig e gyöngéd zene­szóval szórakoztatta, vagy éberségre f i g y e lmeztette, efölött vitatkozzanak a ma­dártudomány hivatott tudó­sai. —Sámuel a kertben van - jelentettem a feleségemnek, aki újabb tanúságot tett az asszonyi találékonyságról, s egyben arról a természetes könnyedségről, amellyel az asszonyok a legnehezebb fel­adatokat kiosztják. — Haza kell csalogatni — mondta a feleségem s töröl­­getni kezdte a port, mivel ez a tevékenység számára min­dennél fontosabb. Töprengésben merül tem, hogy kidolgozzam a haditer­vet, amelynek segítségével Sámuelt, s feltehetően a kö­zelben lappangó széles rokon­ságát vissza tudtnám csalo­gatni az erkélyre. Mindeneset­re előkerestem és a szokott helyen felállítottam az üvege­zett madáretetőt, attól a hiú reménységtől sarkallva, hogy az etető láttára felbukkannak a cinkék is, akik nagyon jól ismerték békességesebb idők­ben ezt a kis önkiszolgáló ét­termet, azután összegyűjtöt­tem mindenféle ünnepi mara­dékot. Akadt a kamrában le­veszöldség, s egynémely hus­­darabkákat őrző csont, egy tányér szotyola, amit a fiam hozott vidékről, abban az idő­ben, amikor szárnyas társbér­lőink még nem mondták fel a tartási szerződést. Az élelmet elszórtam a kertben, mint valami csalét­ket, amellyel erkélyünkre csalhatom a madarakat, majd izgatott várakozásba merül­tem. Még aznap feltűnt Sá­muel, aki felszedegette a jobb falatokat, majd felre­pült a diófára és terepszemét tartott az erkélyen. Ott ak­kor már elhelyeztem a kék mázás tányért, dúsan meg­rakva rigéeleséggel, hadd lás­sa hűtlen barátom, hogy nem akárkivel van dolga, nálunk a haragtartás nem divat, mi terített asztallal várjuk a hűtlen barátokat is. F eleségem, aki portörlés közben is szemmel tartotta az egész udvart, hirtelen megmerevedett s egészen hal­kan rám szólt: — Cinke! Cincinnati. Ohioban, amikor az egyik elhunyt mo orkerékpáros temetése volt, 6 államból több mint 200 motorbiciklis “fivér” kisérte ót ki a varoson keresztül utolsó földi útjára. A meggyfa legfelső ágán valóban feltűnt egy szürke villanás, egy kecsesen sza­bott kék mellényke a szürke kabát alatt, azon nyomban fejtetőre is állt, s fejjel le­felé függve kicsipett valamit egy levélrügy hónaljából, be­mutatva legegyszerűbb mu­tatványát, mint a cirkuszi légtornászok, akik eleinte még titkolják példátlan ügyességüket, s fokról fokra vezetik csak be a nézőt az ámulat világába. Sámuel eközben felrepült az erkélyre és falatozni kez­dett, felgeltve az eddig látha­tatlan verebek érdeklődését, akik messze földön is azonnal hírét veszik a potyának, mint Krúdy Gyula elszegényedett nemesemberei, akik a hato­dik hátáéban is megérezték a disznótor szagát. A cinke is nekibátorodott, látva a bősé­ges és zavartalan étkezés le­hetőségét, a szőlőindára röp­pent, csőrét megfente az ágon, mellét kidüllesztette, mint egy kényes Ínyenc, aki éppen azt mondja — asztal­kendőt kötve a nyakába — “Nos, lássuk, mi van ebéd­re?”. Idegen cinke volt, nem ta­lálta meg azonnal az étterem bejáratát, tétován billegett az ajtóban, mint egy kissé kapatos vendég, de aztán rá­jött a nyitjára, s függőlege­sen berepült az üvegfalú he­lyiségbe, felcsipett egy ma­got s kirepült az indára. Az ablakpárkányon meg­jelentek a hamvaslila gerlék, azok egy marék ocsut kaptak a tavalyi készletből, mert ezek a szerény és illedelmes vendégek a legolcsóbb fogá­sokkal is beérik. Sámuel hát­ra repült a kertbe, és asztal­hoz szólította hitvesét, aki fa­kószürkében érkezett, mint a sokgyermekes anyák, akiknek nem jutott uj ruhára, a kék cinke pedig egy fekete cinké­vel társult, mig a verebek sanda koldusképpel azt ipar­kodtak ellesni, hogyan lehet függőlegesen felfelé repülni, hogy bejussanak az előkelő étterembe. Vidám perlekedés zaja verte fel addig néma er­kélyünket, s a feleségem tű­nődve megszólalt: — Vajon tudják, hogy far­sang van ? Baróti Góza Felfejlődött a magyar üveggyártás PÁRÁD — Kék- fehér kris­tályvilág — jégvirágok, hó­­csillaghullásos fák — kisér­nek át a Mátra rengetegén a “fehér-kék kristályvilág gyárba”, Parádsasvárra. A kristály — az ólomkristály — erdőbe épült üzemébe. Az öreg huta E helyen 156 éve fújják, díszítik, metszik - az üveget, de a Mátra rengetege, Pá­rád környéke már jóval ré­gebbi idő óta szállította a palackokat, kelyheket, fias­kókat. II. Rákóczi Ferenc iparfejlesztő munkája hozta létre a parádi üveghutákat. Ha a mai parádsasvári gyár életkorát szeretnénk megha­tározni, úgy mondhatjuk: több mint 260 éves. Csak­hogy még a régi Parádhutá­­ról mostani helyére költözött hutaközségnek is: Ujhuta volt a neve. A Parádsasvár elnevezést csak 1951 óta hasz­náljuk. A Mátra erdejében épített, Ybl Miklós tervezte Károlyi kastélyról, Sasvár kas télyáról nevezték el. Újjászületett az öreg huta, első üveggyárunk. A zöld pa­­rádis palackok már nem itt készülnek: csak díszműárut, ólomkristályt küld az erdő a nagyvilágnak. A nagy rekons­trukció a jövő évben fejező­dik be: megmarad a kézi gyártás, csakhogy újabb, na­gyobb kemencéket kap a pa­rádi erdő, hogy az üvegfú­vók, csiszolók minél tcbb árut tudjanak — exportálni. — Az uj, nagy huta fel­építésével — mondja az igaz­gató — szinte megkétszerező­dik a gyártás, újabb 25 mil­liós termeléshez kell majd üvegfúvókat, a kristálycsiszo­lás művészeit nevelni. Parádi csillár A rekonstrukció alatt az összes régi épületet lebontot­ták, a régi termékek 60-65 százalékát újra cserélték ki, s már három saját nevelésű tervezője van a gyárnak. Milyen uj parádi üveget várhatunk ? A kristályok mellett vilá­gítótesteket, csillárokat is készítenek. Az angol piacra csak fényes — vagyis a matt csiszolást elhagyva — kris­tályok indulnak. Amerikába pedig az úgynevezett “hámo­zott szárú” kelyhes poharak. Hámozott szár: nyolcszögle­tűre csiszolt, karcsú szár. A kanadaiaknak a gömb díszí­tésű kristálypoharakat készí­tik. TERJESSZE (.APUNKAT

Next

/
Thumbnails
Contents