Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1913-05-18 / 12. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 3 V asárnap. Római utam. — üti naplóimból. — Hiába! Róma most, ma is a világnak középpontja. Akár a pogány, akár a katholikus Róma. Ezt a vallomást meg nem én teszem. Nem a katholikus irók mondják. Egy protestáns történetiró mondja. A köztudat, a világvélemény erősiti meg. A történelem pecsételi le. Van-e tehát ember, aki Rómába ne vágyakoznék. Látni az ó-kor egyik leghatalmasabb népének, a rómainak bámulatos emlékeit. Élő tanújává lenni a kereszténység első nyomainak. Szenvedéseinek, martirságának. Győzedelmének, hatalmának, pompájának és kultúrája forrásainak. Bizony, hogy jó magam is vágyódva vágyódtam. Férfi korom teljében adta meg a jó Isten nekem azt a boldogságot, hogy ez irányban való vágyódásom beteljesedett. Akkori utazásomat naplószerü jegyzetekbe szedtem. Most, hogy a kereszténység jubilál, felszabadulásának egyik hatalmas ormára, az időknek ormára ért, előveszem ezeket a naplókat. Hiszen ezt az utazást nem most tettem meg. Ámde Róma ma is az. Változhatatlanul középpont. Ott áll a szellem és történeti idők középpontjában. Irhatok tehát róla, utazásomról, mintha csak most tűnnék fel előttem a héthalmu város, mikor a keresztény Róma ünnepre készül. * Emelkedett hangulatban kocsiztam a budai déli vaspálya indulóházába. Ott már 250 főből álló zarándok-csapat hullámzott. Érdekes tarka csoport. Papok, előkelő világiak. Nők, földmivesek, iparosok. Legtöbb katholikus, de mint később rájöttem, sok-sok protestáns férfi és nő. Már a hullámzó Balaton mentén rohan a mi vasutunk. Akik nem látták még ezt a csudás magyar tengert, azok ámulattal ugrálnak fel, hogy legalább a kupék ablakaiból lássák a hullámzó Balatont. Az Adriának itt maradt könnycseppjét, mint a rege tartja. Most éppen haragos hullámait hányta-vetette, mintha szemrehányással kiáltotta volna felénk: — Hiába mentek! Ha majd visszatértek, majd belátjátok, hogy a nagy világon e kívül, nincsen számotokra hely. S valóban. Mikor a haza határaihoz értünk, valami megmagyarázhatlan nyomás borongott lelkűnkön. A bucsuzás, az elválás fájdalma fogta el lelkünket. Pedig ez a lélek madárként röpdesett — a távolba. Itália szép kék ege alatt. * De feledni mihamar lehet. Az útnak változatos képei elringattak, mint a nyugtalankodó, siró gyermeket elringatják a tarka képek. — Nemsokára Rómában leszünk, mondogattuk. Persze! Ezt a nemsokára szót azonban meg kell értenünk. Jelentett körülbelül annyit, hogy szerdán d. u. 3 óra 40 perckor ültünk a vak lóra. És csak pénteken reggel 9 órára röpített minket — Rómába. Nappal pompásan ment a mi dolgunk. De az éjszaka! Hja, ezek az éjszakák! Az én felejthetlen urambátyám — vájjon életben van-e még, — egy alföldről, tőből metszett magyar gazda, csak biztatta magát, hogy majd a szép holdvilág! De bizony csalódott! Jól táplált termetén feszült a sujtásos magyar ruha. Feszengett is jobbra-balra. Mondottuk neki, hogy lám, ha német öltözetbe jön, most kényelmesebben utaznék. Szinte szikrákat hányt a két becsületes szeme erre a hazafiatlan beszédre. Hát igen, urambátyám arra számított, hogy majd a szelid-szép holdvilág segít az éjszakán. Mint otthon, jó magyar földön. Már jót haladtunk olasz földön, a talián Hold csak éppen megmutatta szerelmes képét. Aztán be- takaródzott, hogy még a feje csücske se’ látszott ki. Elbújt a tökéletlen. Bizonyosan találkája volt valami tündérfelhővel. Urambátyám váltig dugdosta a maga fejét kifelé az ablakon Vak sötétség bámult reá- Bólintgatta is a fejét, meg csavargatta jobbra-balra- És meg nem állhatta, hogy rovásba ne tegye ekkép: — Tán bizony ebben a Talián honban még becsületes holdvilág sincsen — voltaképpen. Aztán vette szeredását. Húzott egyet a homoki tőkéről valóból. És evett, a magyar gazda étvágyával. És mosolyogva, diadalmasan mondotta, minket is kinálgatva; köszöntve szivesen: — Nem szed reá a dugóhúzó eszü talián. Miér’ ? Mer’ azér’, hogy hallottam a szokását. Hogy a magyar embernek csak a szemét traktálja. A gyomrát meg kegyetlen üresen hagyja. * Hasadt a hajnal. A fellegeket aranyos sávok szegélyezik. Egy-egy fénysugár szökik keresztül-kasul a látóhatár széléről. Igazán, a felkelő Napot csudás méltósággal láttam kibontakozni a sötétség országából. Egy pár perc... és fölöttünk-köröttünk Olaszország gyönyörűen mosolygó kék égboltja tűnt fel. — Még három, már csak két, halló! még egy óra, kiáltoztunk gyakran s mi kitárt karjainkkal üdvözöltük — az örök várost. — Ah, már előbukkan a Tiberis. Mellettünk kanyarodik. Nagy története van ennek a különben éppen nem hatalmas folyónak. Rajta hozták a diadalmas rómaiak a levert nemzetek kincseit. Csalódik, aki ilyen emlékek révén valami rendkívülit vár a Tiberistől. Sajátságos sárga szinü vize most lomhán folydogál. Mintha szégyenlené, hogy ma már ő sem az, a mi — volt. A kupék ablakai most már megtelnek utasaink, zarándoktársaink fejével. Az örök városnak hatalmas körzete bontakozik ki a ragyogó nap fényözönéből. Szent Péter templomának kupolája, mint valami hatalmas Óriás, emelkedik ki az épületek tömegéből. Elfojtott lélekzettel kapkodunk podgyászunk után. S úgy érezzük, mintha a vér gyorsabban keringene ereinkben. Hej pedig, de el voltunk gyötrődve. És úgy festettünk, mintha kéményseprő ruhájába jutottunk volna. Telve korommal, kőszénnel. És porral. A vakló Róma állomásához ér. Mi kiszállunk, kocsira ülünk és a »Minerva« cimü szállóba hajtatunk. Tovább is van, mondjam még? Hát majd mondom. Bodnár Gáspár.
